Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-16 / 219. szám
1989. szeptember 16. II Keleta magyarország hétvégi melléklete 9 5U evvel ezelőtt — 1949 szeptemberében — nemcsak a nyíregyházi elemi iskolák és gimnáziumok nyitották meg kapuikat, de megkezdődött — szervezett formában — a zeneoktatás is. Ekkor tartotta első tanévnyitóját a Bessenyei György Művelődési Kör által létrehozott és fenntartott Zeneiskola. A muzsika szeretetének, a zene hallgatásának és tanulásának vágya már régen együttélt a nyíregyháziakkal. Maga a Bessenyei Kör már a megalakulásakor, vagyis még a múlt század végén alapszabályába foglalta a zeneiskola felállításának szükségességét. Ezért is hozott létre zenei szakosztályt. A kör vezetői és tagjai között mindig is akadtak zeneértők és zenebarátok, sőt gyakorló muzsikusok is. A féléVszázados évforduló kapcsán illik is felidézni néhány jelentős személyiséget, akinek szerepe volt a város zenei életének megpezsdítésében. Itt volt mindenek előtt Popini Albert, az 1910-es'évek nagyszerű főtitkára, akinek meghívására jeles zenekarok és szólisták léptek fel Nyíregyházán. De ő maga is szívesen zongorázott, közönség előtt is. A 20-as években Geduly Henrik folytatta a gazdag zenei hagyomány ápolását. Ekkor vendégszerepeit — 1926-ban — a városban Kodály Zoltán. A 30-as évedben a körnek már saját zenekara alakult^Tcn^c/i Árpád vezetésével. A kör szervezési ügyeinek irányítását ekkor veszi át Be- lohorszky Ferenc. Ebben az időszakban ad hangversenyt nálunk Bartók Béla és Zathureczky Ede. Bizonyára ennek a fellépésnek is szerepe van abban, hogy a zenei szakosztály 'ékkor teszi meg javaslatát: egy állandó zenekar működtetésének alapfeltételeként Nyíregyházán zeneiskolát kell alapítani. Nem volt kis feladat! Félévtizednyi előkészítő munkára volt szüksége a körnek, hogy az anyagi és személyi feltételeket megteretptse. /i városban ekkor még csak néhány magán-zeneiskola működött. Fügedi Henrik iskolájában pl. hegedű- és zongoratanítás folyt. Saját lakásán tanított Volkmann Róza zongoratanárnő. A Kálvineum polgári iskolájában Szabó Lili és Szita Jolán tanított zongorát, a Kir. Kát. Gimnáziumban pedig Zsigái Gyula oktatta diákjait a hegedülés tudományára. De „átfogó, egységes, a város zenei, kulturális érdekeit szem előtt tartó és azt szolgáló zenei intézmény nem volt a városban”. Ez utóbbi megállapítást annak a Vikár Sándornak a könyvéből idéztem, akinek minden bizonnyal az egyik legjelentősebb szerepe volt abban, hogy a Bessenyei Kör kezdeményezése végül is valóra vált. Nem véletlenül bízták meg éppen őt, az akkor 34 éves fiatal zenetanárt, a Kodály- tanítványt, a zeneiskola vezetésével. Közreműködésével sikerült új tanárokat Nyíregyházára szerződtetni. így Debrecenből járt át tanítani Galánffy Lajos és Bessenyei Erzsébet. A tantestület tagja lett még’Somogyi Etelka is. Ez a tanári kar kezdte meg 1939- ben 70 növendékkel a zenetanítást. Vikár Sándor, aki egyben a Bessenyei Kör zenei szakosztályának elnöke is volt, helyesen állapította meg az 1969-ben írt: Ez történt 30 év alatt című, a Zeneiskola történetét összefoglaló munkájában: „A Bessenyei Kört illeti az elismerés, hogy nem hagyta elaludni a nélkülözhetetlen zenede megteremtésének ügyét.” Vikár Sándor a zeneiskola első igazgatója Ezt az eseményt és a Zeneiskola létrejöttének indító okait Belo- horszky Ferenc az 1942-es növendék-hangverseny megnyitóján így értékelte: „Amikor a Bessenyei Kör elhatározta, hogy Nyíregyházán a komolyzenei élet megszervezése és alapozása érdekében zeneiskola megindítá-- sát veszi kézbe azzal a gondolattal és tudatos elhatározással, hogy a kezdet nehézségein át akarja segíteni Nyíregyháza városát, s meg akarja mutatni, hogy van létjogosultsága a városi zeneiskolának Nyíregyházán is, — ezt nem csak ezért tette, mert hivatásának tudta és vallotta ennek a kérdésnek a megoldását, hanem még inkább azért, mert nagy nemzetnevelői kötelességének érezte ugyanezt.” Ez az értejmezés összecseng Kodály Zoltán gondolataival, aki a mottóként választott idézetet: — „Legyen a zene mindönkié!” — így folytatta: „a zenével nemcsak zenét tanulunk. Az ének felszabadít... egész embert mozgat... kifejleszti a minden emberben meglévő zeneérzéket... megadja a zenei műveltség alapját... szebbé, gazdagabbá teszi az egész életet.” A Bessenyei Kör 50 évvel ezelőtt alapított zenedéje azóta szépen megerősödött, önálló és felnőtt lett. Vikár Sándor egész élete, életműve beleépült. Halálának ötödik évfordulóján méltán emlékezik rá egykori iskolája és a váiTis zeneszerető közönsége. Vezetése idején számos kiváló tanítványt nevelt, akik egyrészt valóban a zenével jegyezték el magukat, mint pl. Straky Tibor, a debreceni zeneművészeti szak- középiskola igazgatója, de olyanok is meghatározó élményeket kaptak az iskolától, akik más művészeti ágban bontakoztatták ki tehetségüket, mint pl. Kása Ferenc filmrendező. A mai zeneiskola, amely a hagyományokhoz méltó vezetőt kapott Babka József személyében, ma már nem szorul a mai Bessenyei Társaság támogatására. Az alapozás tartósnak bizonyult. A vetés beérett. Az egykori anyagi és szervezeti kapcsolat mára baráti és partnerkapcsolattá nemesült. Hiszen zenetudósok és irodalomtörténészek, zenerajongók és könyvbarátok egyaránt tudják: a művészet az emberiség ünnepi lelke, a muzsika és a vers — Bessenyei szavait idézve — egyaránt „szelídíti a vadságot és szaporítja a jót.” Bánszki István I RATKÓ JÓZSEF: I Halóföldemen Járkálok halóföldemen, s mintha már holt koromban járnék, íródik éles homlokomra s szívemre is kopjafa-ámyék. Memorizálok. Mormolom a szelet, a madarat, a Holdat > s füveim, fáim gyönyörűim — jussanak eszébe majd a holtnak.- Az idegen ■ Észrevettem az idegent, a halálommal megbízott nem evilági férfiút. ■Arcom mögül kimozdult és figyelt. Objektív pillantása volt. Tudtam, hogy régóta követ, arcom mögé húzódva jön, sunyit és jegyzi bűneim, elfordul, ha szeretkezem. Dolga vagyok, de nem siet. Fogában kétélű mosoly, szemembe nyúl, arcomba nyúl, babrálgat, elront valamit. . Petőfi sírja Barguzinban — avagy Almosé Zemplénben? A Morvái-expedíció elindulása óta szinte nem volt egyetlen olyan napom sem, amikor ne tették volna fel a kérdést: tényleg Petőfi sírja kerüi(t) elő Barguzinban? Magam nem vagyok Petőfi életútjának kiváló ismerője — nem lévén e korral foglalkozó irodalomtörténész —, de^mint olvasott ember, bizony kétségekkel fogadtam a hírt. Ma már á legteljesebb mértékben elutasítom annak akár a feltételezését is, hogy Petőfi sírjára bukkanhattak volna. Nos, miért? Egyszerűen azért, mert a tudomány embere nem sosem hallott burját öregek meséire, meg az enyémhez hasonló „ringó járás”- ra építi következtetéseit, hanem tényekre. Márpedig a tényekről eddig vajmi keveset hallhattunk, az állítólagos háromezer darabot kitevő dokumentumokból pedig egyet sem láthattunk. Úgy tűnik tehát, hogy itt és most valaki (Morvái Ferenc), vagy valakik (Morváit tolva az előtérbe, mert neki semmi sem drága) az amúgy is eléggé zaklatott közvéleményt kívánják manipulálni, keményebben fogalmazva: Petőfi állítólagos szibériai száműzetésének és ottani halálának „bizonyításával” felszítani mindazokban a sebeket, akiknek a hozzátartozói az I. és n. világháború alatt a poklot megjárva sohasem kerülhettek haza. testük idegen földben, jeltelenül nyugszik. A költő, Petőfi Sándor neve elég jól hangzik ahhoz, hogy a szenvedések kezdetét immár másfél századra lehessen kitolni, összekötve természetesen /. Miklós cárt J. V. Sztálinnal, mondván: ezektől csak ez telik ki (fogság, száműzetés, Szibéria, korai halál). Mert az emberben felvetődik, vajon miért nem törekedett a Morvai-expedíció pl. Gyóni Géza, az I. világháború borzalmainak megéneklője hamvainak hazahozalatára? Igaz, nemzeti karakterünk is ludas e zavaros dolgokban, mi mindenkit haza akarunk hozni (lásd a múltban Kossuth, a jelenben Bartók, a jövőre nézve Mindszenty ), ami például egy németnek esze ágába sem jutna. Heine párizsi sírja a német turisták zarándokhelye, nem pedig politikai marakodás tárgya. Ennyit szerettem volna leszögezni elöljáróban annak a bemutatására, hogyrvagy negyedszázaddal ezelőtt egy, szellemében a fentiekhez hasonló, nemzettudat-romboló akció szökkent hirtelen szárba, ám virágát'és termését — szerencsénkre — nem hozhatta meg. A történet a következő: 1958-ban a Bodrog menti Zemplén falu határában a Szlovák Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének egyik kiváló kutatója, Budinsky-Kricka professzor egy gazdag honfoglalás kori férfisírra bukkant. A sírt őskori halomba ásták, s ennek feltárásakor látott napvilágot az előkelő magyar sírja, melynek jelentőségét elsősorban az adta meg, hogy szakember tárhatta fel, így leletei hiánytalanul, pontosan lerajzolva kerültek elő, nem pedig összetörve, csonkán, mint az általában szokott lenni. Tegyünk egy leltárt: a szokványos mellékleteken túl, mint az öv, a szablyafüggesztők, nyak-, kar-- és lábperecek, a sírban öt hajfonatko- rongot, egy aranylemezzel díszített szablyát, aranyozott ezüst ivóedényt találtak, ami bizonyíthatja, hogy a sírba egy X. századi magyar nemzetségfőt helyeztek el. Ami gondot okozott a szakembereknek, az a tény volt, hogy a talajban az elhunyt csontjai szinte teljes egészében elenyésztek, mindössze néhány szilánkot sikerült összegyűjteni. Ezt természetesnek kell tartanunk, itt a nyíri homokban is találkoztunk hasonló jelenséggel. A magyar szempontból nevezetes leletről a hazai kutatás már a következő évben tudomást szerzett, sőt, volt olyan szakemberünk is, akinek megmutatták a híres leleteket. Tudományos közreadásukra azonban várni kellett. 1962-ben kérték fel dr. Fettich Nándort, hogy az ásatást végző szakember jelentését (ásatási naplóját) kommentálva, dolgozza fel tudományos szempontból is a zempléni sírt. Kettejük munkáját a Szlovák Tudományos Akadémia kívánta kiadni, német nyelven, így szerezve nemzetközi hírnevet a nevezetes leleteknek. Nos, Fettich Nándorról annyit kell tudni a kívülállónak, hogy a két világháború között a magyar régészet nemzetközi hírű szakembere volt, számos könyvvel a háta mögött. Sőt, éppen a háború alatt vette át a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói tisztét, s ebben a minőségében sokat köszönhetünk neki a gyűjtemények megmentéséért. Csakhogy éppen nemzetközi hírneve miatt a német fél kérésére, a magyar kormány jóváhagyásával a világháború alatt részt vett a kijevi nemzeti múzeum kincseinek felmérésében, csomagolásában és a Német Birodalomba történő kiszállításában. Az igaz, hogy eme akciónak köszönhetően nem esett bántó- dása a világhírű gyűjteménynek (a háború után visszakerült Kijevbe), ám Fettich Nándor közreműködését nem felejtették el. Már 1945-ben kényszemyugdíjazták, szakmai munkásságát’ nem folytathatta, s néha bizony kegyelemkenyéren kellett családját fenntartania. Magam is személyesen ismertem: 1962-ben a veszprémi Bakonyi Múzeumban segítettem neki a leltározásban, amit a megélhetésért volt kénytelen felvállalni. —Nos, reá esett a nyitrai intézet választása 1962-ben, mint aki a honfoglalás kori régiségek kiváló ismerője. Ám azt is tudták róla. éppen a fentiek miatt, hogy igencsak nehezteléssel van néhány kollégája iránt, kiknek segítsége a bajban .elmaradt. Fettich a zempléni lelet feldolgozásával országos „hírnévre” akart szert tenni, ami, mint az a korabeli sajtóhíradásokból (Tükör, Esti Hírlap, Népszava, Élet és Irodalom) kiderül, „sikerült”. Ugyanis megállapította a leletek „elhelyezkedéséből”, hogy a tetemet hasrafordítva tették a koporsóba, ám előbb a széles és magas ember fejét levágták, az eredeti viseleti tárgyait pedig ócska darabokkal kicserélték. Mindezt egy gyu- fásdoboznyi csontmaradvány alapján! Sőt, a sír körül álló rtők hajfonataikat lemetszve, azokat- a sírba dobálták, az úr szláv rabszolgáit megölték, elhamvasztották és uruk után a halomsír földjébe temették. (Valójában hat évszázaddal korábbi, szintén a halomba temetett urna- sírokkal van dolgunk.) A dűlőnevekből is furcsa következtetést vont le: a köznép a „Felsőtábor”-ban és a „Táboraljá”-n, valamint a „Rihótá- bor”-ban (értsd: rívó, tehát sírótáborban) gyászolta az elhunytat, s a temetés végén a Zemplénnel szomszédos Szomotor falu területén ülték meg a „szomorú tor”-t. Ezután már csak az volt hátra, hogy a szerző a krónikákból kibányász- szon egy nevet és azonosítsa vele a zempléni sír halottját. A választás Almos fejedelemre, Árpád apjára esett, akit Fettich szerint fia és vezértársa, Kurszán gyilkolt volna ■ meg. Azaz a „modem állam tervéről álmodozó” Álmos politikai gyilkosság áldozata lett a maradiak, „a pusztai életformát kívánó törzsi szervezet” hívei részéről. Mindezt a nép előtt titkolni kellett, ezért por- hintés céljával hajtották végre a „dísztemetést” a zempléni földvár közelében. Nos, az 1965-re elkészült könyv tartalmáról a magyar tudományos élet az újságcikkek alapján tudomást szerezve, elérte, hogy a Nyit- rára küldendő kéziratot megvitassák. Nem kell itt most felsorolni az ellenérveket, mindössze László Gyula egyetemi tanár nyilatkozatából szeretnék egy mondatot idézni, miszemit „felelősségem teljes tudatában állíthatom, hogy az elmélet (mármint Fettiché) megalapozásától kezdve a következtetések során keresztül a végeredményig csupa hibás megfigyelés és téves magyarázat eredménye”. A vitaülésnek annyit azonban sikerült elémi, hogy a szerző a legnyilvánvalóbb tévedéseit korrigálta. Álmossal kapcsolatos elképzeléseivel azonban nem igen szakított. Fettich szlovák megbízói tehát nem csalódtak, mert az idős meghurcolt tudós, azaz végre egy magyar kimondta: a honalapító Árpád közönséges apagyilkos volt! S ha ez igaz, vajon milyen erkölcsi tőkével rendelkezhettek (rendelkezhetnek) utódaik itt a Kárpátmedencében? Borítsuk a feledés homályát erre a negyedszázados, mára lassan már elfelejtett Álmos-ügyre. Ám arra mégis csak jó volt felidézni, hogy feltegyük a kérdést: az elsősorban az erdélyi magyarságtól elorozni kívánt Petőfi vajon milyen politikai •érdekeket szolgál ma a megújulásban bízó Magyarországon? Németh Péter IRODALMI HÍRLEVÉL Zeneoktatásról és embernevelésről „Legyen a zene mindenkiéi” Kodály Zoltán
