Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-02 / 207. szám

1989. szeptember 2. Kelet-Magyarország 3 Az árvita még tart... 50 fillér Jelenti az MTI, hogy a termelők és az értékesítők árvitája némely kérdésben még tart. Az alma átvételé­nek rendszeréről, valamint a végleges árakról az illeté­kesek még tárgyalnak. Ki­tűnt a távirati iroda jelenté­séből az is, hogy az alma- egyesiülés a termelők érdeke­inek képviseletében határo­zottan fellép, ennek eredmé­nye, hogy az augusztus ele­jén meghirdetett 4 forint 50 filléres induló léalmaár mára 5 forintra emelkedett. Ha figyelembe vesszük, hogy a légyártó üzemek sze­zon elején 50 ezer tonnányi télialmát dolgoznak fel, a kiharcolt ötven fillér nem lebecsülendő, összességében 25 millió forint. Korábban elhangzott az is, hogy az ex­portálnia ára a tavalyihoz viszonyítva első osztályúnál 1 forint 30 fillérrel, másod- osztályúnál 60 fillérrel növe­kedett. Ha a szovjet ex­portra 186 ezer tonna lesz és a kiszállított gyümölcs 65 százalékát első osztályú­iként minősítik, úgy a terme­lők árbevétele a tavalyihoz viszonyítva legalább 100 millió forinttal növekszik. Hihetnénk, hogy az ex­portár- és a léalmaár-növe­lés a termelőket kedvező pozícióba hozta és javultak az értékesítési feltételek. Sajnos nem így van. A ter­melés költségei idén — fő­leg a vegyszerfelhasználás miatt — olyan mértékben növekedtek, hogy a magasabb értékesítési ár a kiadásokat csak részben ellensúlyozza. Az a tény tehát, hogy a végleges árak, illetve maga­sabb árak elérése még ma is tárgyalási téma, nem meglepő. Az almaágazat jövője függ attól, hogy a nagyüzemek és kistermelők egész éves megfeszített mun­kájuk után most milyen eredményt érnek el. Az alma szüretelése már lendületbe jött. Sajnos or­szágosan és megyei szinten is jóval kisebb a termés a tavalyinál. Amíg 1988-ban az ország almatermése 1 millió 200 ezer tonna volt, addig ezen az őszön csak 1 millió tonnával lehet számolni. Ezt a kevesebb almát nem­csak úgy kellene megbe­csülni, hogy a termelőket az exportminőség javítására biztatjuk, de úgy is, hogy minden értékesítési módban a felhasználók (felvásárlók) elfogadható árakat adjanak. Űj általános iskolát adnak át a tanévkezdésre Komoróban is, ahol a 4 tanterem mellé korszerű konyhát és tornater­met is épített a KEMÉV. Feszültség P robléma egy szál se — kö­zölte velem Stohanek — miu­tán átment ener­giahordozóba. Hó­na alatt egy köteg kocsigyertya, bal­kezét egy petróle­ummal teli kanna húzza le. Kérdem tőle, mi történt: — Tegnap még füstölt húsokat, húskészítményeket spájzolt, ma meg gyertyával tömi te­le a lakást. Nem túlzás ez? Stohanek kitérő választ ad. Kije­lenti, hogy javul­nak a két ország közötti viszonyok. Beszéljen világo­san kérem és ne piszkálja előttem az orrát, mert az idegesít. Felnőtt ember már, tessék viselkedni. — Hát ide fi­gyeljen — mondja Stohanek. Be­mondta a rádió, hogy csökkent a két ország közötti feszültség. Nem hallotta: — Miért csök­kent és hol csök­kent, maga félnó- tás. — Hol csökkent, hol csökkent? Hát a távvezetékekben. Rengeteg mega­wattal kapunk ke­vesebb áramot. — És ezért kell a gyertya, meg a petróleum? Sóhajt a jó szom­széd. majd arról beszél, hogy soha­sem lehet tudni. Itt az ősz, jön a tél, rövidülnek a nap­palok, hosszabbod­nak az éjszakák. Mi lesz, ha nem lesz áram a lakás vezetékeiben. — Utálom a fél­homályt, félek a sötétben. Pláne most, hogy ennyi­re kusza a helyzet. — Ne féljen — mondom — a ke­vesebb áram a la­kosságot nem érin­ti. Nyilatkozták az illetékesek. — És maga hisz nekik? — Miért ne hin­nék. Elvégre nem­csak illetékesek, de felelősek is azért, amit mondanak. Ide a rozsdás bö- kőt, hogy lesz áram. Majd meg­látja! — Meg hát! Gyertyafénynél. De most már ne tartson fel. Fordu­lok még vagy két­szer, mielőtt még más is észbe kap... Stohanek megy, én maradok. Átfut az agyamon, hogy én is veszek gyer­tyát. Miért is ne vennék. Megyek és veszek, de nehogy azt higyje bárki, hogy bedőltem Stohaneknek. A gyertyára nekem szükségem lesz. Jön a mindenszen­tek, jön majd a karácsony. kell majd a gyertya. Igen ám, de ha petróleumot is ve­szek, azt mivel in­dokoljam? Nem indokolom és kész. Szerencsére nem is kell. Azt mondja a boltos: sajnos a petróleum már el­fogyott. Seres Ernő Biztató, hogy a kormány ismét felismerte: helyzetünkön javítani egyedül nem tudunk Beszélgetés Bánóczi Gyula megyei tanácselnökkel területűnk helyzetéről, lehetőségeiről Bánóczi Gyula megyei tanácselnök részt vett azon az augusztus 23-i kor­mányülésen, amely elfogadta az észak­magyarországi térség — benne Sza- bolcs-Szatmár-Bereg — társadalmi gaz­dasági helyzetéről készített előterjesz­tést. — Az erről kiadott kommüniké roppant szűkszavúan fogalmazott, így az országnak e megyéjében élő százezreknek aligha volt módjuk ar­ról tájékozódni mi is történt — tör­ténik tulajdonképpen, ön szerint mi az oka annak, hogy a korábbiak­tól eltérően most — amikor szűkebb hazánk számára nagyon sokat jelent minden biztató szó — ilyen nagy csendben zajlott le az a mindannyi­unkat érintő esemény? — Én nem érzem, hogy a közvéle­mény nem tudott az előkészületekről, hiszen az közel másfél évig folyt. Eb­ben a menetben különböző megnyilat­kozások, vélemények hangzottak el, nem utolsó sorban az önök lapjában a Kelet-Magyarországban ... —... hogy például a megyei ta­nács nem foglalkozik a témával sú­lyának megfelelően? — Azt hiszem természetes, hogy egy kérdést, szervezetek — emberek külön­bözőképpen közelítenek meg. Ez té­mánkra is vonatkozik. Ehhez minden­kinek — aki a közéletben dolgozik — hozzá kell szokni. Hogy mennyire volt ismert ez a nagy horderejű kérdés? Azt az anyagot, amit a megyei tanács tiszt­ségviselői és szakosztályai készítettek, véleményezte végrehajtó bizottságunk, majd a tanács testületé, de véleményt kértünk a megye különböző politikai té­nyezőitől is. Ezeket az anyag kidolgo­zásánál figyelembe vettük. — Milyen politikai tényezők véle­ményét kérték ki? — Pártokét, tömegszervezetekét. — Az ellenzéki szerveződések vé­leményét is? — Természetesen. Jól hasznosítható véleményt kaptunk legtöbbjüktől. De itt persze figyelembe kell venni, hogy jelenleg a pártok, politikai szerveződé­sek nem rendelkeznek egyformán in­formációval, s ez behatárolja a lehető­ségeket. így például a végrehajtó bizott­sági ülésünkön kifejtett MSZMP-véle- ményt — amit Gyuricsku Kálmán me­gyei első titkár terjesztett elő — jócs­kán hasznosíthattuk. De beépítettük anyagunkba a Kisgazdapárt írásban, a Magyar Néppárt személyesen kifejtett nézeteit és a Magyar Demokrata Fórum tavaszi tüntetésén megfogalmazottakat. — Ezek után biztonsággal állítja, hogy a lakosság minden rétegének véleménye ismeretében készült a megye útját-sorsát jelentősen befo­lyásoló kormányelőterjesztés? — Igen. — Milyennek ítélte meg az anya­got a kormány? — Konstruktívnak, a helyzetet elem­zőnek, a kiútra is jó javaslatokat tévő­nek. — Mi az, amiben a legmarkánsab­ban fogalmazott a kormány előtt a megyei tanács? — Hogy ebben a térségben koncent­ráltan vannak jelen a gazdasági elma­radottságból, a gazdasági szerkezet át­alakításából, a foglalkoztatottság ala­csony színvonalából eredő feszültségek, a társadalmi-gazdasági válságjelensé­gek. A kormányülésen is elmondtam: az ország segítségével tett erőfeszítések ellenére a helyzet romlik. Különösen a szociális és foglalkoztatási problémák súlyosbodnak. Kritikussá vált foglalkoz- 1 tatási-jövedelmezőségi helyzetünket szemléletesen mutatja, hogy míg a me­gye lakossága az ország népességének 6 százaléka, addig a személyi jövedelem- adónak csak 2,3 százaléka került a me­gyébe. Ez pedig már a jövőben jelent­kező feszültségek forrása, amikor bi­zonyos normatívák alapján, az itt befi­zetett személyi jövedelemadó figyelem- bevételével bontják le a tanácsok részé­re juttatandó pénzeket. . ' — Meghallgatásra talált ez a gondcsokor? — Talán elég, ha annyiban válaszo- ; lók: döntés született rá, hogy ezt a tér- 1 séget az új költségvetési gazdálkodás keretében külön elbírálás alapján, a la- ­kosság létszáma és az ellátási szükség­let szerint kell segíteni. Azt is elmond­tam: tisztában vagyunk azzal, hogy az új gazdaságifejlesztési elképzelések — történetesen a versenypiaci helyzet ki­bontakozása — tovább növelik a már most is szorító különbségeket. Javasol­tam, hogy a kormány-állásfoglalásba kerüljön bele: az alapfokú ellátásnál törekedni kell a társadalmilag kívána­tos szint elérésére. Ezek alatt az élet- körülmények, a lakossági infrastruktú­ra és az ellátás javítását és azt értem, hogy törekedni ‘kell az esélyegyenlőség feltételeinek megteremtésére. — Talán nem a legjobbkor hitet- lenkedek, de annyiszor elmondták már az elmúlt évek során, hogy tö­rekedni kell és e semmitmondó meg­fogalmazás mögött elveszett a lé­nyeg. Vannak-e biztosítékok arra, hogy ez most nem így történik? — Ügy hiszem, hogy a mai helyzet­ben jogos volt a megyei szervek jelen­lévő képviselőinek aggodalma a tekin­tetben, hogy a kormány intézkedési ter­ve kevés konkrétumot tartalmaz. Mind­nyájan azt az igényt fogalmaztuk meg, hogy több valóságos elkötelezettséget vállaljon a kormány. Mert igaza van, ma már az emberek nem elégszenek meg bármily szép igékkel, ígéretes táv­latok felrajzolásával, azt is várják, hogy a ma kérdésére ma adjunk választ. Né­meth Miklós összefoglalójában elismer­te, hogy politikailag is szükséges a ma és a távlatok együttes kezelése. A konk­rétumok igazán 1990-től fogalmazódnak meg. Most arra tett ígéretet a kormány, hogy e térségek elsősorban az infra­strukturális feltételek javításához kap­nak nagyobb lehetőséget. — Mit jelent ez közelebbről Sza­bolcsban, Szatmárban, Beregben? — Hogy például a telefonhálózat, a hírközlés tekintetében megkülönbözte­tett segítséget kaphatunk. Ez pedig a gaz­daság és az idegenforgalom fejleszté­sének alapvető feltétele. Záhonyt és vonzáskörzetét különleges gazdasági övezetté kell nyilvánítani — szól a határozat. Ezzel kapcsolatban kértem, hogy az egész szovjet határ menti sávot — egészen Fehérgyarmat térségéig — nyilvánítsák különleges gazdasági öve­zetnek. A kormány az ENSZ gazdaság- fejlesztő szervezetét kérte fel, hogy szakembereik ‘konkrét felmérések alap­ján segítsenek a megvalósításban. A vámszabad terület kedvező feltételeket teremt a külföldi és a hazai tőke szá­mára. — Sokan abban látják a kiutat, hogy megyénk egészét nyilvánít­sák különleges gazdasági övezetnek. Foglalkoztak ezzel a kérdéssel? — Én ezt az igényt megvalósíthatat- lannak tartom, megvalósulásában nem hiszek. Ha az említett sávban sikerül az elképzelés, az egy rendkívül nagy ugrás. Különösen, ha e határszakasz másik oldalán, Kárpátalján is megte­szik ezt a lépést, ha lehetőségünk lesz magyar, szovjet és tőkés vegyes válla­latok létesítésére. — A kör — mely szerint azért nem jön hozzánk az ipar, mert nincs fejlett fogadó környezet, s azért nincs korszerű infrastruktúra, mert nincs ipar — szinte bezárul. Feloldódik végre ez az ellentmon­dásgörcs? — Lassan több, mint egy éve csoda­ként várja az ország a nyugati tőkét. S az alig jön. De maradjunk megyénk­nél. A tőke idejövetelének esélye csak akkor lehet, ha alkalmassá válunk a fogadására. Erre két feltételt látok. Egyrészt, hogy nagyobb hasznot tud­jon elérni az itt befektetni kívánó, másrészt, hogy mondjuk Beregből ne egy nap alatt kapcsolják a nyugati partnert. Ezeket a feltételeket meg kell teremteni. — De kinek? Nekünk, vagy a kormánynak? — A kormányülésen is kifejezésre jutott, hogy nagyobb szükség van a megyék öntevékenységére, őszintén szólva itt korábban hibáztunk. Minden áron a foglakoztatást, új munkahelyek létesítését szorgalmaztuk. Most már látjuk: bátrabbnak kellett volna len­nünk, s a véknyan csordogáló pénze­ket —, mert ez a holnap érdeke, ez a jövőnk — a további ipartelepítés felté­teleinek megteremtésére kellett volna fordítani. Mi — mint a szegény ember — a mának éltünk, toldoztunk-foldoz­tunk „minden azonnal kell” jelszóval, s tulajdonképen ráfizettünk. Utólag mondhat mindenki amit akar, senki nem merte vállalni a jövőt a jelen ter­hére. — Még mindig a megyei öntevé­kenységet emlegetjük. Elég ez a boldogsághoz, ha a kormánysegítség elmarad? — Remélem, hogy lesz erőnk önálló­an is többet tenni. Különösen akkor, ha a kormányzat normatív alapon és kedvezményekkel osztja vissza a fej­lesztési pénzeket. Ez azonban az ország helyzetétől nagyban függ. Mert ma nincs olyan helyzetben a kormány, hogy sok dologban konkrétan elköte­lezze magát. Most csupán arról lehet szó, hogy a térség ár- és belvízsújtot­ta részei kapnak segítséget, s hogy az elmaradott régió az új szabályozó rend­szerben külön támogatáshoz jut. Konk­rét pénzt ez utóbbi jelenthet. — Akik olvassák a fenti sorokat, okkal megfordul a fejükben, hogy itt van egy újabb tervezet, amelynek aprópénzre váltásánál a Miniszter- tanács a megyére, a megye pedig Budapestre mutogat, s minden ma­rad a régiben. Nem hasonló érzé­sekkel hagyta ott a Parlament épü­letét a megyei tanács elnöke? — Nagyon ritka az olyan kormány­ülés a jelenben — és gondolom lesz a jövőben — amikor a résztvevők úgy állnak fel az asztaltól, hogy akár a vá­gyaik, akár valós terveik teljesüljenek. Én azt tartom biztatónak, hogy az el- mány ismét felismerte: az ország e te­rületén olyan válságjelenségekkel ke­rültünk szembe, amelyeket helyben egyedül feloldani nem tudunk, és egy ilyen térség leszakadása az egész or­szág számára visszahúzó erő. Az or­szág északi régiójában a válságjelensé­gek kezelése a kormány számára is példaértékű lehet. Biztató, hogy az el­fogadott „csomagtervben” határidőket szabtak és felelősöket neveztek meg a még idén teendő intézkedések megho­zatalára. Ebben szerepel egy regioná­lis bank, illetve bankfiókok létesítése, amelyek e területek speciális beruhá­zásait segíti finanszírozni. Tanulmá­nyozzák, hogy az állam milyen továb­bi eszközökkel támogassa gazdasági környezetünk fejlesztését. Itt is szá­molhatunk külföldi vagy magántőke bevonásával. Hírközlésünk fejlesztésé­nek jelenlegi akadálya a hiányzó pos­tatörvény. Vagy: az ipari szakemberek letelepítése, támogatása hasonló mód­szerrel történhetne, mint az agrárága­zatban. Ki kell dolgozni e területre a nyereségadó kedvezmény-Tendszert, meg kell oldani a gyáregységek konk­rét nyereségszámítását. Szerepel még ösztönző hitelkamat tanulmányozása, gazdaságszervező-menedzselő szerveze­tek alakítása. Ezekből természetesen nem maradhat ki a megyei erőfeszítés, nekünk kell elkészíteni a kistérségek konkrét terveit a kormányzati dönté­sekből kiindulva. — Mi a kormányülés utáni első teendője a megyei tanácsnak? — Már másnap reggel hozzáfogtunk javaslataink pontosításához. Tárgyal­tunk az Országos Tervhivatalban, ahol a határozatot véglegesítik. Indítjuk a napokban az 1990—92 közötti saját 3 éves tervünk kidolgozását és a töb­bi... — A megyei tervezetben is lesz határidő és felelős? — Természetesen. — Végezetül: optimistábbak lehe­tünk a kormányülést követően, mint azelőtt? — Úgy is mint tanácselnök, úgy is mint állampolgár hiszek abban, hogy az országban, — így megyénkben is — mielőbb létrejönnek azok a politikai feltételek, amelyek szükségesek egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb gaz­daságfejlesztő tevékenységhez. Opti­mizmus nélkül semeddig se juthatunk. Mindez nem jelent rendkívül gyors vál­tozásokat, előre jutni következetes ap­rómunkával lehet. A politikai és gaz­dasági modellváltás folyamata hosszú és nehéz, lakossági tehertételektől, meg­próbáltatásoktól sem mentes. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy az erőfeszí­tések eredményei 2—3 éven belül je­lentkezni fognak. — Köszönöm a válaszait. Kopka János

Next

/
Thumbnails
Contents