Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-16 / 219. szám
1989. szeptember 16. Valóságunk közelképben Bartha Gábor: Felemás indulatok Gondolom, hogy elkéstem ezzel az írással. Késtem, mert amit tegnap gondoltunk, tisztességes emberként, újra kell értékelni. Néha az az embernek az érzése, hogy elsiet mellettünk a felgyorsult világ, hogy szégyenkeznem kell a tegnapelőtti, de még a tegnapi gondolataimért is. Az írás az íróasztalon születik, mindenkor egy emócióból, vagy egy meggondolásból. Mi történik ha az írás hamarabb öregszik, mint körülöttünk az élet? Egész egyszerűen indulatokat gyűjtöttem. 1989-ben Magyarországon, Szabolcs-Szatmár megye egy szögletében, Mátészalkán. Nem az indulatokat akarom megfogalmazni, hanem csak magamat megvallatni, hogyan is vagyunk mi ezekkel az indulatokkal? Mennyi műveltség, meggondolt politikai fegyelem és jószándék van mögöttünk? Mennyi maradhat meg ezekből téglának, alapkőnek holnapu- tánra? * * * Olvassuk a híreket és együtt olvassuk őket. Az 56-os mártírok temetéséről, de nem egyformán olvassuk. Aki tegnap bűnöző volt, az ma mártír. Ez egyfajta tisztességes igazságszolgáltatás, de hogyha megkeresem ennek a mondatnak á másik oldalát, akkor azonmód kiderülne, hogy aki valamikor hős volt, ezért jutalmat, és nagy nyugdíjat kaphatott, az most egyfajta szemlélet szerint bűnöző. Az indulatoknak roppantul nehéz határt szabni, különösképpen így, hogy a politikai műveltség, a gondolkozáskultúra az iskolai és társadalmi nevelésnek is köszönhetően kiveszni látszik belőlünk. Vallom, hogy a bűnöző is lehet nagyon tisztességes, ha azt tette, amit a hite szerint éppen tennie kellett, és ha közös vagy egymáshoz közeli sírban fekszenek, akkor a halálban a megbékélés is természetes. Én eltaláltalak, te eltaláltál, mert mind a ketten lőttünk egymásra, holott azonos korúként éppenúgy szerettük a lányokat, az életet, e világban való sorsot. Lehet, hogy az egyiknek több jutott, a másiknak kevesebb, lehet hogy bizonyos értékrendek felbomlani látszottak, de az ember mégis emberként marad. Marad halottként, és maradhat túlélőként is. Az én dolgom nem más, mint az, hogy a saját tükrömmel szembenézzek. Mindenkinek meg kell tennie ezt egyszer; ha máshol nem, a halálos ágyán. Az egy olyan hely, ahol az ember leszámol, számolni kénytelen az indulataival, ahol az eszme lefokozódik, vagy éppen felemelkedik gondolattá. Hiszem, hogy a hóhér is bátor, de az az ember is, aki egyenesen áll meg előtte. Mi hát akkor a világ? Nem örökérvényű dolgokra gondolok, csupán annyira, hogy valamikor szembe kell néznünk önmagunkkal. Emberek: higyjék el nekem, most már indulatok nélkül kellene számot adni magunkról. Arról ami bennünk történt, de arról is,'ami bennünk meg se történt, de súlyként a lelkűnkben megmaradt. Szerencsés életem volt. Nem ismerem se a hóhérok, se az áldozatok utolsó gondolatait. Ha ismerném azokat biztosan fájna és elhiszem, hogy a hóhér tettére — mondjuk egy mosonmagyaróvári sortűzre is — van indulatos magyarázat. Az utóbbit megfizették, akik magyarázkodhatnának a másik oldalról, azok nyomorékok lettek, vagy belehaltak. Tükörbe kell nézni egyszer, ember. * * * — A büdös kommunisták elszartak mindent. Nekem, amikor a háborúból hazajöttem tizenkét segéSétálók. Soltész Albert műve dem volt. Most meg... Nyugdíj után a magam iparában összeverhetek napi három-négyszáz forintot... Hát milyen élet ez? Ezt a kommunisták tették velünk. Kommentár nem kell ehhez. Hiszem, hogy nem kell mert nincs értelme kommentálni azt, ami embertelen. — Hát igaz öreg, hogy mi ott Csengerben, a ködmönben, bun- dáskabátban bejött embereket leültettük a vaskályha mellé, hadd gondolkozzanak, milyen lesz a holnap. Téeszt szerveztünk akkor. Ok izzadtak, mi vártunk. Fa volt elég. Aztán megszületett, amire esküdtem, a termelőszövetkezet, aztán kaptunk kitüntetéseket, jutalmakat, és eszünkbe se jutott, hogy egyszer elfogy a fa, amivel pirosra fűthetjük a dobkályha falát. Két- három évtizedig éltem és élhettem abban a hitben, hogy mindez jó volt, hogy ez volt az új, ez volt a jobb. És volt ebben jó is. A most becsületes, nyugdíjat kapó, akkor a kályha mellett izzadó törpe-, vagy kisbirtokos, diplomát adott a gyerekeinek, megél ma is. Talán nemzeti sajátosság, hogy mindig a sikereket tartottuk számon. Az egyéni tragédiákat, a kudarcokat soha, mert akkor mi már boldogultunk, nagyon nehéz így kimondani, de mi már voltunk valakik. Értünk jött az autó, mi ültünk az elnökségi asztalhoz, és ültünk terített asztalhoz a nagyterem mögötti kisebb szobákban is. Ne értse félre, mi azt hittük, hogy ez a jó... Az ütés ütés. Aki üt, az hisz a maga igazában, és valamilyen alaptalan módon elképzeli, hogy a megütött megérti majd az ő igazát. Amióta a történelem történelem, és ember az ember, ilyesfajta meggyőzések csak a hatalmak erőlistáján szerepelhettek. Egészen más a sorsa annak, akit éppen ütöttek. O mehetett Recskre internáltként, a Hortobágyra kitelepítettként. A hatalom nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a tűrés nemcsak meggyötör, hanem keménnyé is tehet. A világon az a leggazdagabb, akinek már — hite szerint — semmi veszteni valója nem lehet. A társadalom legszabadabb emberei, és mondhat ez ellen bármit a hatalom, mindig a rabok lesznek. Ok azok akiknek nincs félteni valójuk. — Nem hiszen azt, hogy 1989 nyarán különösképpen boldogok lennének az emberek. Nézze, aki az iparban dolgozik, attól egyre többet követelnek, és még azt is bebizonyítják nekünk, hogy erre azért van szükség, mert mi nem dolgoztunk eleget. Persze hogy dühös az ember. Aki ezt a magyarázatot . kitalálta, az még sohase rakott téglát, nem tolt talicskát, egész egyszerűen csak annyit tudott, hogy a tégla raknivaló, a talicskát meg tolni kell, Nem azt mondom, hogy a munkámért nem fizetnek meg, de aki a talicskát tolja- az se ostoba ember. És ha a szomszédja megvesz egy állami lakást fillérekért, akkor a talicskát toló emberben előbb-utóbb felvetődik a kérdés, hogy mi lesz abból a sóderből, amit én a talicskán tolok. Neki toltam, vagy ennek az országnak? Mennyi ebben a politika? Talán csak az, hogy miképpen és honnan néznek minket? Ha szükség lenne rá, én fedetlen mellel odaállnék emellé a társadalom mellé. Mindaddig, amíg a tisztességes munkát megbecsülik. De mit csináljak, ha a társadalmi megbecsülések megkérdőjelezhetővé válnak. Manapság azok... A nagy tervek lehetnek tiszteletre méltóak. A Bős—nagymarosi erőmű tervezői is feltehetően jót akartak. Jót akartak azok is, akik a magyar parasztgazdálkodásban érdektelenné, vagy majdnem azzá tették a magyar parasztot. Jót akarhatott az az apparátusban dolgozó főnök is, aki tanácsi, vagy pártemberként nem sokkal ezelőtt még megmenthetett csődbejutott termelőszövetkezeteket, anélkül, hogy meg kellett volna magyaráznia: azt a szerencsétlen szövetkezetét rossz, de megbecsült főnökök és a tájhoz nem értő utasítások tettek lehetetlenné. A gazdaság konok dolog, de ha sok benne az ideológia, és kevés az értés, akkor előbb, vagy utóbb az irányítóinak is önveszélyessé válik. Saját csapdánkba nemcsak a politikában, hanem a gazdaság irányításában is belemásztunk. Kitaláltuk mi annak idején, hogy gazdag rizsföldek legyenek a Hortobágyon, de azt is, hogy a világ almáskertje legyen Szabolcs-Szatmár. Közben jó prosperáló külföldi vállalatoknak adtunk el alma- és gyümölcsfajtákat, adtunk majdnem ráfizetéssel a KGST-nek és most tűnődünk azon, hogy miért értéktelenedett el a sza- hplcsi alma? Ez csak egy példa. És nem is lenne semmi baj vele, ha nem kellene megkérdezni rögtön utána, hogy miért érzik úgy az emberek, ebben az értünk való társadalmon belül, hogy ők értéktelenedtek el? * * * — Átértékelünk? Át, de mit? Én valamikor a KIOSZ-t szerveztem itt, és hittem is abban amit csinálok. Akkor se érkezett kevesebb papír, az egyik emberrel ez volt a baj, a másikkal az. Nagyon sokszor családi haragok húzódtak meg a jelentgetések mögött, de honnan tudta volna ezt akkor az ember? Túl a hetvenen, nyugdíjasként már tudom, hogy voltak nálunk olyan évek, amikor nem kellett volna, hinni mindenkinek. Igen, de akkor volt egy olyan, hogy az eszme, volt olyan, hogy koncepció, volt olyan hit, hogy ez a dolgunk. Egyszer nem akartam „jól csinálni” a dolgom, amikor nem akartam rosszat mondani egy kisiparos társamra. Éjszaka értem jött egy autó. Mondjam, hogy megvertek? Nagyon. A falum határában viszont kiraktak, és mondták, hogy ami történt, az nem is történt, én csak berúgtam, nekiestem az arcommal a kilométerkőnek, aztán hazamentem. Azok az emberek, akik akkor ütöttek, most főnökök valahol, de ha van igazság, akkor melósok. És melósként nem érezhetnek mást, mint ez a társadalom. Hogyan lehetett ennyire kiszolgáltatottnak tenni minket? Ott ahol az autóból kiraktak, én már nem mertem ellentmondani. Ráadásul minek mondtam volna ellent. Annak a társadalomnak, aminek hittem? Lehet, hogy abban a pillanatban megértettem volna Júdást, de azért személyes életemből adódóan itt volt körülöttem a többi tanítvány is... * * * Nem tudom, mert nem tudhatom, hogy mit érzett a háromszázegyes parcellában, már korábban nem egyszer és nem kétszer a férje, vagy gyermek sírját kutató öregasszony, nem tudom, hogy mit érzett a hajdani kitelepített, azt sem, hogy mit tűrt el az akit Recskre vagy Tiszalökre vittek. Mindennek megvan az ellentétje is. Gyilkoltak ebben a hazában sokszor és sokféleképpen. Értelemmel, de értelmetlenül is. Haszonért, vélt haszonért, vagy éppen haszontalan. Szembenézni mindezekkel emberi tisztesség dolga. Számon- kértek okkal, és oktalanul, védekezni kényszerültek vétkesek és vétlenek is. Mindezzel eddig minden értelmes nép történelme rákényszerült, hogy megbirkózzon egyszer. Az okos népek a jobbítás szándékával, de indulatok nélkül, a szerencsétlenebbek vak indulatukkal. Minden embernek egyformán kérdés, hogy mi legyen benne és bennem, hogy mi legyen körülötte és körülöttünk. Az emberi értelem arra való, hogy berendezni és használni tudja ezt a világot. Az emberi tisztesség dolga, hogy ezt rosszra használja, vagy jóra. Olvasom a június 16-i megemlékezéseket. Nem tudom, hogy a hivatásos politikusok mit éreznek, de nekem, a közembernek valami szabadságérzet az, hogy legalább emlékezni szabad. Mi történik viszont azokkal, akiknek emlékezniök éppen most nagyon nehéz. Magánemberként gondolkoztam azon, hogy a szellemi hóhérok közül hányán élnek, és hányán élnek azok közül, akik minderről eddig nem beszéltek. Egyáltalán mi történt vagy történhet még a fegyvertelen emberek ellen sor- tüzet vezénylő, ma két tisztességes munkás fizetésénél nagyobb nyugdíjat kapó hajdani határőr tiszttel, és azt sem, hogy mi történik bennük. Szeretem a kút) ámat, és szeret a kutyám. Egyfajta jó viszony van közöttünk, de én még meg- bocsájtanám ha összezavarná az íróasztalomon a kéziratokat, ő viszont megmorogna, ha el akarnám venni tőle a csontot. Kik azok akik manapság valami csontot féltenek? — Ezek? Hát mit akarnak ezek? Nézze meg a gazdaságot. Lefölözték az ország tejét, a Rózsadomb mellé, amit örökül kaptak, felépítették a Rózsavölgyet Budapesten. És nem túlzás azt mondani, hogy minden nagyobb városnak, de még községnek is van Rózsadombja, van Rózsavölgye, és a szociológusok egyre inkább bebizonyítják, hogy máig van rossz emlékű Valéria telepe is. Tisztelni való az a társadalom, amely szembe tud nézni önmagával. De ameddig ez a társadalom azokra épít, csak azokra épít, akik hittel vagy hit nélkül csak az egyik oldalon álltak, addig meg kellene követelni, hogy ők is nézzenek szembe önmagukkal. Jogász vagyok, ezt tanultam, nem rajtam múlott, hogy nem jogászként kapok, nyugdíjat... — Mit szólok ahhoz, ami körülöttünk van? Egész egyszerűen be- , lefáradtam abba, hogy félremagyarázott hitek után most különböző magyarázatokat fogadjak el. Ez így lesz mindaddig, amíg ugyanaz magyarázza nekem a történelmet, aki félremagyarázni is tudta. — Nem érdekel a politika. Érdekelne, ha csupán azt jelentené, ahogyan élek, de én a két kezem után vagyok. Az persze nem mindegy, hogy a gyerekeim milyen világban nőnek. Az se, hogy mit mondhatok nekik, ha kérdeznek a tegnapokról. Látja, ez kettősség. Magam miatt nem érdekel, utáltat a világ, a gyerekeim miatt viszont kell, hogy érdekeljen. Olvasom az újságokat, van szomszéd nép. aki hivatalosan elítélt minket a júniusi temetésért. Ahogy nem hittem mindazt, amit korábban mondtak körülöttem, úgy nem hiszem el azt sem, hogy népek ítélhetnek el népeket. Ha itt voltak, ott is lehetnek felemás ítéleteket hozók, érdeket féltők, gyávák, és éppen ezért kegyetlenek. Egy tisztább világ lenne jobb, állandó értékekkel, valami olyan kinccsel, amit az ember örökül hagyhat. Néztem a televízióban a szertartást, és akkor kezdtem megérteni az apámat, aki kiküldött a szobából, amikor ők, a felnőttek politizálni, emlékezni kezdtek. Úgy szeretnék élni, hogy ne kelljen szégyellni magam semmi miatt... — Tanítok, történelmet is. Majdnem húsz éve. Ugyanazt a történelmet tanítom, de nem ugyanúgy. A június 16-i temetés után nyilvánvalóan másképpen. Nem egészen másképp, mert ebben a világban élek, itt vagyok otthon, és számonkénti holmi bűnöket éppolyan ostóbaság lenne, mint nem tudni róluk. Összegyűjteni egy másik generációban különféle haragokat, éppolyan bűn lenne, mintha nem hinnék abban, hogy egy olyan jövő, amelyben a gyerekeim majd tükörbe néznek és nem megbocsájtanak, hanem megértenek engem... * * * Olvasom a jegyzetlapjaimat, van olyan amelyen csak egyetlen mondat szerepel, van amelyen több, de leírom; még mindig nem jutottunk el ahhoz, hogy tisztességes és egyértelmű véleményeink legyenek. Az indulat beszél és diktál, olykor érthetően, de ártón és kegyetlenül. Aki csak a tegnapban él, az nem a holnaphoz tervez, de aki a tegnapot nem tudja, az tervezni se képes. Ki-ki a maga gondolkodásmódja alapján ítéli meg korunkat, a közelmúltat. Amit mond, azt a saját indulata diktálja, olykor a gondolatok háttere nélkül. Mások gondolkodnak, és képletet gyúrnak a ' történelemből. Egyik embernek sem hiszek. Ezt az írást se írnám végig, ha nem hiszek abban, hogy kell lennie egy közös jövendőnek, amikor újra megtanulunk sorsokban, nemzetben és népben gondolkozni. Valamennyien. Volt barátok és egykori ellenfelek, így lehetünk ezért a népért, magunk, gyerekeink sorsáért emberebbek. Felelős emberek. || Kelet a Iflaprország hétvégi melléklete 6
