Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-16 / 219. szám
1989. szeptember 16. || Keleta Ifefflfarország hétvégi melléklete 7 * Vélemények kulturális életünkről Személyes érdeken alapuló művészetpártolás A magyar közgondolkodás utolsó nagy vitája a hatvanas évek közepén zajlott. A vélemények akkoriban a httgyan éljünk? kérdés köré szerveződtek. A magyar társadalom eljutott egy elosztható anyagi bőség állapotába, s szükség- szerű volt annak a felvetése, hogyan változik meg az ember erkölcsi világa, a közösséghez, a másik emberhez való viszonya. (Ma már tudjuk, hogy a fent említett anyagi jólét milyen áron jött létre; mindenesetre ma is fizetjük annak a felejthetetlen néhány évnek az adóját.) A magyar irodalom kiemelkedő alkotásokat, életműveket mutathat fel ebből az időből; Sánta Ferenc Húsz órája, Fejes Endre Rozsdatemetője, Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál szívem című regénye, Juhász Ferenc és Nagy László költői világa. Felfokozott érdeklődés kísérte a magyar filmművészetet (különösen Jancsó Miklós alkotásait). A szellemi pezsgés számtalan jelével találkozhatott a kultúra iránt érdeklődő ember. Egy-egy vers (szavalóversenyek), egy-egy regény már-már nemzeti eseménynek számított. Az ünnepi könyvhét megnyitójáról ölnyi könyvvel mentek haza a vásárlók. A tavalyi és az idei könyvhetek tapasztalatait összegző szakemberek a megmondhatói annak, megvan-e még az élénk érdeklődés a szépirodalom, a könyvek iránt. Nézelődő akad, de vásárló kevés. A könyvek árai egy évtized alatt a háromszorosára, négyszeresére emelkedtek. Megszűnt az állami támogatás. Ilyen vélemény is elhangzott: főképpen az értelmiségiek a könyvvásárlók, akik így nagy állami támogatáshoz jutnak, s ez igazságtalan a munkásosztállyal szemben. Döntsön a piac a versenyben! A könyvkiadás területén működik is a piac! Soha ennyi bóvlit, értéktelen fércmunkát nem kínáltak még a pályaudvarokon, az aluljárókban, a sétálóutcákban, a kapualjakban, a trafikokban, a benzinkutaknál és másutt. Tucatszám alakultak a könyvkiadók, mindegyik meggazdagodni akart, akar. _ Dehát Arany János, József Attila, Móricz nem hoz hasznot! Ismét olvashatók a húszas, a harmincas évek olcsó ponyvái (drága pénzért), lassan telítődik a piac a pornóval. Szóban, képben egyaránt. Hovatovább státusszimbólummá válik az értékek vállalása, az azokhoz való ragaszkodás. Kialakul egy szellemi elit, amelyik befogadja az értékeket, a többiek pedig a bóvlit, a már megrágottat, a huszadrangút, az alantasak Hogy ez a demokratizmus vívmánya? Küzdje ki az érték magának az őt megillető helyet?! A kérdés annyira méltatlan, hogy vála- szolni sem érdemes rá! A kultúra sohasem lehetett meg állami támogatás nélkül. Kultúrpolitikai elvek megfogalmazására csak ott kerülhet sor, ahol az állam nem adja fel azokat a bástyákat, amelyeknek a birtokában bizonyos értékeket preferálhat. A magyar kulturális életből, az intézményekből az állam lényegében már kivonult. Ahol még ott van, a lassú haldoklás, vagy átalakulás jelei figyelhetők meg. (A közművelődés szakemberei erről sokkal többet tudnak.) A felnőttek jőrésze nem olvas értékes műveket. (Divatosakat legfeljebb, de a kettő nem mindig esik egybe.) De ennél sokkal tragikusabb, amit agyakor- ló tanárok tapasztalnak a középiskolákban. A tanulók jelentős hányada nem tud magyarul, nem ismeri a szavak jelentését, nem tudja, hogy bizonyos szó- szerkezeteket mikor lehet használni stb. Érzelmileg fejletlenek, kultúrálatlanok, lelki életükből hiányzanak az árnyalatok, hajlanak a közönyre, a brutalitásra. Nő az infantilizmus. (A felnövekvő nemzedéket kiszolgálják a könyvkiadás, a mozi, a video, az újságok, a bevételorientált intézmények.) Zilálódnak a családok, a felnőttek életszínvonaluk foglyai, a bizonytalan jövő teret ad az irracionalista áramlatoknak, a máról holnapra élés felfogásának. Már-már követhetetlen gyorsasággal nő a bűnözés, meg kell tanulnunk együttélni a veszéllyel, sőt az életveszéllyel. Kisebb és nagyobb közösségek anyagi áldozatokat is hoznak az országban (a megyében is), hogy a parabolaantenna behozza a lakásba a Sky, a Super, a TV5, az RTL plus, az Astra műhold adásait. Emberek ezrei ülnek a készülékek előtt, és egy szót sem értenek! Képeket látnak, mozgást, de nem vált divattá az idegen nyelvek tanulása. Mindig egyszerűbb az igények leszállítása. Nincs szükség az „égi” csatornákra? De igen! Csakhogy ki kellene használni az irántuk megmutatkozó érdeklődést, s a keletkezett ener-. giát a nyelvtanulás szolgálatába állítani! Itt kellene az az állami támogatás, ami csak nyomokban lelhető fel. Egyébként az érdeklődés gyermekded szinten elégül ki csupán. A színházak vezetői, a színészek (a Móricz Zsig- mond Színházé is) örülnek, ha megérnek egy-egy csendes, kulturált ifjúsági előadást. Ha nem csörögnek a zapskók, nem hallatszik fel a beszélgetés a színpadra. Új kultúrpolitikai alapelvek megfogalmazására van szükség, vetődött fel a Kelet-Magyarország vitaindító írásában. (1989. július 1.) A kulturális élet változásai azt mutatják, hogy ilyen elvek megfogalmazása a kudarccal egyenértékű. Magyarországon a művészetek, különösképpen az irodalom társadalompolitikai feladatokat is felvállalt. Napjainkban annak vagyunk a tanúi, hogy ettől a szereptől végképp megszabadult az irodalom. Jó ez, vagy sem? Minden bizonnyal nagy illúzióvesztéssel jár majd együtt, de az irodalom sem tehet mást, minthogy a nagy társadalmi átrendeződésben megtalálja új helyét. Mi a teendő? Mi várható akkor, ha a kultúrpolitikai elvek megfogalmazásában a pluralizmus érvényesül? Minden bizonnyal olyan versenyhelyzet alakul ki, amelyben az átmeneti zűrzavar után megindul az értékek polarizációja. Kiderül, hogy a művészetek műveléséből csak-nagyon kevesen tudnak megélni; hogy csak a kiemelkedő alkotások számíthatnak a közönség érdeklődésére. S ez végső soron jó. Minden bizonnyal kialakul egy második, egy harmadik vonulat is. Az alkotók itt is közönségigényt elégítenek majd ki. Az értékek és ízlés pluralizmusa nyilvánvalóvá válik. Ne felejtsük el, hogy ez eddig is volt, csak harcoltunk ellene! Új áramlatok, új'törekvések, nézetek, művészi felfogások megjelenésére számíthatunk. Mindez szükségképpen feltételezi a tolerancia hatékonyabb működését is. A felnőttkorú állampolgár dönteni fog saját ízlésvilágának, értékrendszerének kérdésében is. Új kultúrpolitikai alapelvek megfogalmazására tehát csak akkor gondolhatunk, ha az ízlésterror állapotát fenn.akarjuk tartani. Erre pedig semmi szükség! Mi várható? Sokszínűbb, tarkább mozgás-a művészeti életben, a művészeti törekvések markánsabb megfogalmazása. A befogadó részéről felelősebb tájékozódás, személyes érdekeltségen alapuló művészetpártolás. A jelenlegi intézményrendszer egy idő után—ha tetszik, ha nem — alkalmazkodni lesz kénytélen a változásokhoz. Nagy István Attila TJ átogatóban A kopjafa titkai * * *ri- '.~t< Fafaragóművész Erdélyből Feltűnő „újdonsággal” találkozhatott a közönség Nyíregyházán az elmúlt hetekben megrendezett országos népművészeti kiállításon: az egyik teremben a magyarság ősrégi temetkezési szokására utaló kopjafák több változatát mutatták be. Az ősi eredetű kopjafa-faragás felelevenítését itt Szabolcsban Nagy Sándor Nyírtéten élő református lelkésznek köszönhetjük, aki a múlt évben települt át hozzánk Erdélyből, közgazdász feleségével és két kisfiával. Nyírtét — oly érintetlen vidék az apagyi út után, mintha a világ végén járnánk. Csönd van csak és madárfütty, ideális idegnyugtató. Csak egy halk kalapácskopogás vezet a paróchia udvarán található fafaragóműhelyhez. Tökéletes rendben sorakoznak a fűrészek, vésők és egyéb segédeszközök, van itt néhány kész kopjafa, egy nagyobb darabon éppen most munkálkodik a mester, az elfűrészelt fatörzsek pedig azt jelzik, lesz itt munka bőven. Kérésemre Nagy Sándor szívesen meséli el a Nyírtétre kerülésének előzményeit. Mélyen vallásos, de nem bigott családban, parasztszülők gyermekeként nevelkedett a Szilágyságban. Az úgynevezett paraszti vallásosság szellemében a tisztesség, az egyenesség és a becsület az ember életében a legszentebb dolgok. Ilyen környezetből nem véletlen, hogy papi pályára jelentkezett. A teológiát 1974—78 között végezte el Kolozsvárott, úgy hogy nappal tanult, éjjel zúzott követ rakodott a vasútnál, vagy télen zsákolt a vetőmagtelepen — illetve más munkát végzett, amivel a tanulmányaihoz szükséges pénzt előteremtette. Végzés után Nagyváradon, utána a Kraszna menti Horvátpetenyén majd Halmiban kapott állást — különösen kedvesen említi ez utóbbi szolgálati helyét, ahol egy romos parókiát varázsolt széppé, még a harangot is új- jáönttette. Nyíregyházára már hosszabb ideje rendszeresen átjártak felesége gyógykezelése miatt. Fokozatosan „érett meg” számukra is odaát a helyzet arra, hogy az áttelepülés mellett döntsenek. Ismerték a megyét, tájékozottak voltak arról, mi várhat itt rájuk. mire.lehet számítani. „Se kanál, se villa” — azaz a Dáciájukat hozták át, minden más ott maradt. Szerencsére Tóth Jánostól, Apagy és Nyírtét tanácselnökétől és a nyírtéti református gyülekezettől gyors segítséget kaptak, amivel megkönnyítették a beilleszkedésüket, és az itteni új életük elkezdését. És egyszer csak szóba került a fafaragás... Az apagyi tanácselnök bíztatta: állítson össze gyorsan egy kollekciót a kopjafákból, hadd rendezzenek egy kiállítást. Éjjel-nappal dolgozott, az anyag elkészült. A kiállítást Apagyon Schmidt Sándor fafaragó népi iparművész nyitotta meg. Felfigyelt a munkákra dr. Puskásáé Oláh Júlia népi iparművész az országos népművészeti kiállítás menedzsere is. Kért egy „garnitúrát” — és Nagy Sándor neve ma már közismert a magyar népművészek körében. Megyénkben viszonylag ismeretlen kultúrkört terjeszt a kopjafás faragással. Mert ismerjük a szót: kopjafa, láttunk is ilyen temetkezési jelet, de csodálatunk egy szépen faragott kopjafa láttán többnyire az esztétikumnak szól. Az emberek nagy része ma már nem tudja, milyen szimbolikus jeleket találunk a kopjafákon, melyik faragásnak mi a jelentősége. Nagy Sándor fafaragó mélyen tanulmányozta e témakört, és hozzá bátran fordulhatunk információért. Hajdan a harcosnak kijáró temetkezési mód volt a kopjás temetés. A magyarság, főleg az elzárt környezetben, őrizte őseinek ezt az archaikus szokását, sőt a szokás átterjedt a vele tartós közelségben élő más nemzetre is—erről őriz egy döbbenetes élményt. Akkor, amikor tanúja volt, még nem ismerte fel, hogy egy kopjás temetésen vesz részt. Román fiú halt meg gépkocsibaleset következtében. A temetésen elöl a gyászmenet élén nem a pap haladt, hanem egy fiatal lovas, a kezében egy bojtos, pántlikás bottal, ami az egykori kopjafa késői utódjának tekinthető. Valaha a kopját szúrták a földbe a harcos teteme fölé, később a fegyver helyett került a sírra a kopjafa. I Szemközti ábrázolást láthatunk a fejfákon, profilból formázták meg például a szatmárcsekei temető „portréit” — a kopjafa a térben örökíti meg az embert. Ha megszemlélünk egy kopjafát, „megismerhetjük” azt, akinek készült. A kopjafa „közli” a kort, a nemet, az illető életkörülményeit, jómódját, vagy szegénységét, leglényegesebb eleme viszont arról tájékoztat; milyen volt a jelleme. A vaskos-testes kopjafa jómódú ember nyughelyét jelöli, a soványka pedig szegényeb- bét. Részeinek elnevezései mint az emberé: fej, nyak, törzs, derék, láb. Díszítettsége arányban áll az elhunyt belső világával. Ha mindenütt „szúr”, sok, hegyes, kiálló ékből áll, akkor kötekedő, erőszakos, vagy rátarti embernek faragták. Kedves, rokonszenves személyre simább, mívesebben megmunkált, lágyabb élmintázással emlékeztek. Nőnek mindig virágmotívum a kopjafa feje, például tulipán. Ha bimbós, akkor fiatal leányka halt meg, ha kiteljesedett, akkor javakorabeli, és ha érett, akkor idősebb asszony. A férfit a gombos fejrész jelképezi, lehet élére állított rombusz, fiatal legénynek kialakulatlanabb, még nem tökéletes formát készítettek. A kopjafának való fát az eresz alatt tartották, és ha arra került a sor, kalákában fogtak hozzá a kifaragásához. „Beszédesek” a kopjafa színei. A fekete az örök sötétség birodalmát szimbolizálja, ahová a nyugodni tért megérkezett — de egyúttal a méltóságteljességet is. A natúr'fa meghagyása csak az újabb kor „szüleménye”, azelőtt mindig színezték, fényesítették — Erdélyben krinduc-nak, vagy kindruc-nak mondott „venyigeporral” — bár, amint Nagy Sándortól hallom, Kós Károlytól tudja: a halotti torra levágott állat májával is dörzsölték — ami egyébként utalhatott a halott „etetésének” szertartására is. Olajfestéket is használnak: sárgát, kéket, pirosat, zöldet, fehéret, feketét. A sárga — valamikor napsárga — például Biharban, a Körösök vidékén a nap jelképe, a napisten imádásának jele. Kék kopjafát a fiataloknak állítottak, például a Mezőségben, a Küküllők vidékén, az ősi pogány vallás szellemében, a népi hiedelem szerint ördögűző funkcióval. Az ördög a sötétségben munkálkodik, az égszínkék „megóvja” a fiatal halottat, akit az ördögtől a legjobban félteni kell. A halott lelke ugyanis a néphit szerint egy ideig még kóborol, és a fennmaradt jelképek — pl. Erdélyi kézimunkaminták — azt mutatják: az emberi lélek madár alakjában szökik az égbe. Piros kopjafa azok sírhantjára került, akik nem természetes halállal távoztak az élők sorából, így az öngyilkosokéra, a szerencsétlenekére is, és akiket meggyilkoltak. Előfordul a színek kombinációja, például a fekete fehérrel. Ennek az a megfejtése: az élet beszennyezhette a testet — ez a nagyobb, fekete rész értelme — de a lélek — a fehér — tisztán megy az Úr színe elé. A piros-zöld-fehéret is alkalmazzák, ez a múlt század 50- es évei táján terjedt el, erősen hangsúlyozva a magyarság nemzeti öntudatát, de sohasem festették a magyar piros-fehér-zöld sorrendben. Minden kopjafa az őseredetű ékro- vásos mintákkal díszített. Nagy Sándorral együtt szomorúan tapasztalhatjuk, hogy napjainkban a temetők betonrengetegekké válnak, eljött ugyanis az az időszak, mikor már-már szégyen, ha valaki nem állít műkő, kő, vagy beton síremléket hozzátartozójának. A mai ilyen síremlékek nem a halottnak szólnak, hanem a kivagyiságot, a lehetősséget, a család bukszájának nagyságát tudatják az ismerősökkel, a világgal. Pedig a betonhoz semmi közünk. Ismeretes a kőfaragók reklámja: a fa elkorhad. Holott a szakemberek tudják; a jól kezelt fa két emberöltőt megél, és ennyi idő után a műkő is tönkremegy. A nyírtéti református lelkész személyében most megjelent közöttünk egy ilyen szakember, aki érti, tudja az ősi magyar temetkezési szokás, a kopjafaállítás titkát, és hiszi azt, hogy még nem késtünk el, ma még lehet információkat hordozó kopjafákat készíteni. Fényképeket mutat azokról a munkáiról, melyeket Erdélyben helyeztek el különböző települések temetőiben — ha lehet szép egy halotti jel, akkor ezek az alkotások gyönyörűek. Körülbelül ötven kopjafája áll. Augusztus 20-án a budai Várban tartottak bemutatót a különböző mesterségek képviselői — őt is meghívták a megyei népművészeti stúdióval együtt. Azóta az országból többen érdeklődtek, szívesen adnának megbízást. Megyénkből is van egy felkérése: Cégénydá- nyádra vállalta el egy kopjafa elkészítését. És közben terveket sző:, olyan faragótábort képzel el, ahol nyaranta egy-egy turnusban fiataloknak taníthatná a kopjafa titkait. Baraksó Erzsébet