Kelet-Magyarország, 1989. augusztus (46. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-05 / 183. szám

1989. augusztus 5. fl I Kelet a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE A vállaji titkok Cifrakapus, csarnokos csűr — Egy idős bácsi, aki először járt Vállajon, meg­lepetésében így kiáltott fel: hisz ez olyan gazdag köz­ség, hogy még a disznók is lépcsőn mennék az ólba! A hatvanegy esztendős Ungi József né nevetve me­séli a történetet. Hogyne, hiszen ő is tulajdonosa en­nék a helyi jellegzetesség­nek, az emelt padozatú disznóólnak, vagy ahogy errefelé hívják, a „korlát­nak”, de bizony maga tud­ja legjobban, hogy az egy­kori gazdagságnak már nyoma sincs. " — Annak idején érdemes lett volna a határt meg­nézni ! Egy gazdának több krumplija volt, mint most az egész téesznek! Ma már inkább búzát, cukorrépát, tengerit ültetnek, hogy gép­pel lehessen megművelni, mert a szövetkezeti tagok nagy része leszázalékolt, vagy nyugdíjas, tán még egy kapás brigádot sem le­hetne kiállítani. Teréz nénivel a jólesően hűvös tornácon beszélget­tünk. Az ismeretség egy másik gazdasági épület, a csamokos csűr révén köt­tetett: számuk száz körüli­re tehető a falúban, de .ép­pen ebbe az udvarba ké- redzlkedtem be fényképez­ni. Szerencsére, itt ugyanis még eredeti nagyságában áll a húszszor huszonöt méteres épület, mind az öt „fiókjával”. (A középső, osztatlan területből oszlo­pokkal leválasztott kisebb „szobák” nyílnak, a külön­böző terményeket így kü­lönítették el egymástól.) A cifra 'kapus, sajátos épü­letet néprajzosok, külföldi turistáik is fényképezget- ték már. ' — Zömmel közép- és nagy- gazdáik laktak a faluban, szükség volt a csűrre. Még a cséplőgép is ide állt be, lehetett dolgozni, ha esett, ha fújt. Nekünk 24 hol­dunk volt, egy része anyai örökség — régen ugyanis a . birtokot _ egynek ' adták, nem engedték elaprózni, aztán a többi testvért an­nak az egynék kellett kifi­zetnie —, meg az édes­apám is szerzett hozzá, mert úgy tartotta, ha föl­det vesz, az alá nem lehet •kereket tenni és eltolni. Rengeteg munka volt vele, anyám reggelente azzal keltett, már el harang ózták az öt órát, és te még min­dig itt vagy?! A felszaba­dulás után aztán ikulákok- Malk minősítettek bennün­ket, hát arról regényt le­hetne írni, mit csináltak akkor velünk! Minden es­te jelenteni kellett, mit akarunk másnap dolgozni, ha nem sepertük fel az ud­vart, háromezer forintot fizettettek, de ha a kutya nagyon ugatott, akkor is. Válfaj sváb falu volt, a Rákócz i-szabadságharc után elnéptelenedett tele­pülésre Károlyi Ferenc te­lepítette be a német csa­ládokat. Bár Váliaj, Márk és Tiiborszállás közös taná­csán figyelmeztettek, ne nagyon faggassam az em­bereket a múltról, mert nem szívesen beszélnek ró­la, s főképp ne svábságuk­ról, mert régóta magya­roknak vallják magukat, Ungi néni legnagyobb meglepetésemre magától mondani kezdi: — Az uram Uhlról magya­rosította Ungira a nevét, mi meg Rauchról Füstre. Csak svábok laktak itt an­nak idején, én még értek jól svábul, de beszélni már nem tudnék. Emlék­szem, a nővéremnek egy­szer egy nyírbátori erdész udvarolt, amikor eljött be­mutatkozni, anyám felhá­borodva mondta svábul, hogy a fiú ne értse: de hát ez magyar! A válla jiak egymás között házasodtak, még Márkról sem válasz­tottak párt. Gazdafiú gaz­dalányt vett el, és persze csakis katolikust — színka­tolikus volt a község. Iga­zán jó, hogy ez a világ van, mert a végén már a rokon­sággal házasodtak volna! Ahogy Teréz néni ikiikísér a kapun, végigmutat a ház­soron: ezeket itt végig el­adják, ha kihalnak belőlük az öregek. — Nehezen találnak gaz­dára a régi házak, mert a nagy telkek miatt magasaik az árak — mondja a ta­néi» végrehajtó hizottság titkára, Török. László. — Egy részük üresen áll, fa­laikat kiverte a salétrom, térdig ér bennük a talaj­víz. Szóba került, hogy az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség védetté nyil­vánít néhány portát, ké­szülteik is különböző felmé­rések. A titkár „idegenlégiós - annyira szívén viseli vi- ként”, Jármiból került ide, szánt a nagyközség sorsát, hogyha megjelenik a me­gyei tanácson, már csak úgy emlegetik, megjött a sváb fiú. Büszkén mutatja a „Megye legszebb telepü­lése” pályázaton elért má­sodik helyezést igazoló ok­levelet — van is miire büsz­kének lenni, ritka az ilyen tiszta, Virágos falu, amit a rengeteg fia miatt képtelen­ség fényképezni, ugyanis nem látszanak tőlük a há­zak! _— Megkaptuk a „Kiváló határőr község” címet is. A román határ közel van, az utolsó udvarban kezdő­dik. Ide látszanak Nagyká­roly tornyai. Sokan szök­nek át tőlük, a mieink mér tudják, mit tegyenek, ha éjszaka a menekültek bezörögnek valamelyik ab­lakon. Harmincán teleped­tek le nálunk, sajnos nincs túl sóik munkalehetőség, csak a Rákóczi termelő- szövetkezet, ennék varro­dája és a húsüzem. — Az a baj, hogy nincs megtartóerő — így véleke­dik, a jőkedélyű, joviális kinézetű 'katolikus pap, Ritli Gyula. — Nem vette észre a falu vezetése, hogy elmegy a sok iparos, ha nem tud mihez kezdeni, ezért kellett volna annak idején ktsz-t szervezni! Elöregszik lassan a falu, a harmincas években még 2300-ra rúgott a lélekszám, most 1200-nál tartunk. (Egész pontosan 1264-nél.) Az idén tizenkétszer te­mettem és most fogok elő­ször keresztelni... Itt nem fordul elő, hogy az újszülöttet ne keresztel- tessék meg, hogy az ifjú pár csalk az anyakönyvve­zetőhöz menjen, s az egy­házi esküvő elmaradjon. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy egy nyolcéves­forma kisfiú az utcán dí- csértessékkel köszön az idegeneknek. Megtelnek vasárnap reggel a templom padjai, de sokan jönnek még a déli misére is. — A földibirtokosok, a Károlyiak kegyúri joga és kötelessége volt a temp­lom és a plébánia karban­tartása. A századfordulóra azonban nagyon leromlott a mostaiii templom helyén álló régi katolikus temp-, lom, s gráf Károlyi Gyula nem akarta rendbehozattni. A plébános gondolt egyet, és elhatározta, hogy az egyházközség felépíttet egy újat, a kegyúr hozzájárulá­sa nélkül. 1914 áprilisában fogtak hozzá az új temp­lom építéséhez, a pénzt a banktól kapták kölcsön, zálogul a képviselők házai szolgáltak, meg a plébánia. A téglát szekérrel szállítot­ták Nagykárolyból. Őszre ■szerették volna tető alá hozni az épületet, de kitört a világháború, nem lehe­tett hazafuvarozni a fát a Felvidékről, emiatt aztán osak 1918 pünkösdjén szentelték fel. A plébános Tirolban csináltatott oltárt az új templom számára. & ezzel még nincs vége a történetnek, mert a 30-as években a pap pörbe fogta Károlyit: vagy teljesítse kegyúri kötelességeit, vagy mondjon le erről a tiszt­ségéről. Károlyi Gyula persze nem mondott le, fizetett inkább 30 ezer pen­gőt, ebből lett az egyház- községnek orgonája és eb­ből festették ki a templo­mot. Ritli Gyula körbevezet az épületen, melynek mű­emlékké nyilvánításáról a napokban kapta meg a pa­pírt. Felhívja a figyelmet az akusztikája — a nyír­bátori zenei napok alkalmá­ból ebben a templomban is rendeznék koncertet — és a festett ablakokra, melye­ken szokatlanul kevered­nek az egyházi és világi személyek: Krisztust Fe­renc Józseffel ábrázoják, sebesült katonák tekint- getnek a menny félé. Ritli Gyula kedveli a társaságot. Ottjártamkor is két bicikli támaszkodott a plébánia tálának: Szigeti Antalé — vagy ahogy a legtöbben ismerik, Seihler Tonóé — és feleségéé, Heim Rózáé. Tapintatosan kint maradnak a csukott verandán, amíg bent, az elsötétített szobában be­szélgetünk, de aztán a pap behívja őket, hisz mindket­ten jól emlékeznek a múlt­ra, a község lakóiinaik sa­nyarú sorsára. •— A felszabadulás után a fiatalokat egy este az is­kolába hívták, gyűlésre. Ment is mindenki, ünnep­lőbe öltözve, még olyan is akadt, aki kicsi gyerekével a karján állított be. Egy­szeresük rázárták az ajtó­kat a bent lévőkre és fegy­veres katonák kísérték át őket előbb a helyi lakta­nyába, majd Nagykárolyba, senki sem tudta, mi lesz szegényékkel. Összesen 236 fiatalt vittek el a Szovjetunióba, ólombá­nyákba, kórházakba, azon a jogcímen, hogy németek­kel praktáltak. Évekig odú- voltaik, vagy harmincán nem is jöttek közülük ha­za... Tonó bácsi és Róza néni belemelegszik a mesélésbe. Beszéd közben érdekes ki­fejezés üti meg a fülem, rákérdezek. Kiderül, hogy — bár a nyelvet már nem nagyon beszéli senki —, a környéken még a sváb el­nevezésék élnék. Hindr- mertiznek nevezik azt a kis tavat, melynek helyéin régen vályogvető gödör volt, van Mureschli és Horstengli nevű terület, s a régi házaknak is külön elnevezésük attól függően, hogy melyük család lakott benne. Használják még a sváb ételneveket és csinál­ják a nálunk ismeretlen ételkülönlegességet. Róza néni a „strudlit” emlegeti, amely főételként, lekvárral vagy burgonyával tálalható tésztaféleség, s amelyet még a budapesti unóka is csak ezen a néven ismer, aztán a „grumpiramust” — a mi krumplifőzelé­künkhöz hasonlít — és a ^specktunkotát”, a szalon- maimártást. Az utóbbiról eszembe jut a híres vállaji szalon­na, búcisúzkodom hát, mert meg kell tudni, mi a kü­lönbség a húsüzemben, il­letve a „kisimanufaktúrá- ban” készített szalonna kö­zött. Róza néni megígéri, legközellebbi utam alkal­mával elkészíti valamelyik felemlített ételkülönleges- séget. Majdnem lemaradok a vállaji szalonna titkáról. Délután fél négykor a té- esziroda melletti kis hús- feldolgozóban a raktároson és a takarítóasszonyon kí­vül már senki nincs — csak a finom illatok. A bolt szintén üres, elfogyott az utolsó szál kolbász,, tábla szalonna is. A hentesek fél hatkor kezdtek, ma vágtak is, ennek ellenére a hús már elkészítve, tele a rak­tár, a fagyasztó’ és a füstö­lő, a pirosló kolbászok ínycsiiklandozóan függenek a rudakon. Az asszonyok útbaigazítanák, ha feltétlen meg szeretném ismerni a vállaji titkot, keressem meg a lakásán a legidősebb hentest, akinek a kisujjá­ban az egész szákma: Brót- hág Mártont. — Tizenhárom éve vég­zem ezt a munkát, hetente huszonkét disznót vágunk. Tessék elhinni, ezen a munkahelyen aztán nem lehet elhízni, soha nem 'kóstoljuk meg, amit készí­tünk, úgy eltelünk a sza­gával ! Bróthág bácsi híimmög, fejét csóválja, amikor meg­kérdezem, hogy a nagyüze­mi szalonna máért nincs ilyen finom. Aztán csak el­árulja a titkot: — Mi hárman dolgozunk együtt, hentesek. Amíg vá­gunk, darabolunk, a taka­rítóasszony megpucolja a fokhagymát és meg is da­rálja. Hat-tíz kiló szalon­nához harminc deka hagy­ma kell, hát a nagyüzemi mennyiségekhez ki tisztíta­na meg ennyi hagymát? Fokhagy makrómét használ­nák, aminek már nincs meg az az igazi aromája. És nem is rákják kádakba a szalonnát, csak úgy, a polcokra. — Elmondom, nálunk hogy megy ez. A darált fok­hagymát beáztatjuk egy li­ter vízbe, ezzel belibbent- jük a szalonnát. Ezután sózzuk, s egymásra rakjuk a rétegeket a pácoló kád­ban. A fokhagyma és a só nemcsák az ízt adja meg, hanem fehéríti a szalon­nát, mert kiszívja belőle a vért, ráadásul fontos fel­adata, hogy tartósít is. Egy hétig áll a kádhan, közben levet ereszt, ami majdnem teljesen ellepi. Akkor át­pakolják másik kádba, ami felül volt, az alulra kerül, ami álul, az felülre, s újra sózzuk, mielőtt felakaszta­nánk a füstölőbe, lemos­suk róla a sót, bepaiprikáz- zuk és utána három napig füstöljük. Egyébként még ez sem az igiazi, amikor háznál ölünk disznót, ab­ból lesz jó szalonna: még több fokhagymával és még tovább a páclében! Megkí­nálhatom egy falattal? Ez hát a vállaji szalonna titka. És kiderítése közben rájöttem egy másik titokra is, a vállaji emberekére: kedvességük, szolgálatkész­ségük elárulja, hogy szá­mukra a vendég mindenek fölött áll. l’ajFtka. dbubwuL A római katolikus templom előtt szép kis park. Napköz­ben kihalt a környék, az em­berek a munkahelyen, vagy a földeken vannak. Ez az 1878-ban épült báz több figyelmet érdemelne. Hom­lokzata nem is falusi, in­kább kisvárosias, nem sok község dicsekedhet ilyennel. Barangolás __

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents