Kelet-Magyarország, 1989. augusztus (46. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-26 / 201. szám

1989. augusztus 26. 7 Magántörténelmi dilemmák A NÉPSZABADSÁG dél-koreAröl SZÓLÓ RIPORTSOROZATÁBAN olvasom egy ottani magas tisztségű gazdasági veze­tő szavait: „Az tény, hogy bajok lesznek, ha évekig tart a társadalmi civakodás, ám ha sikerül továbblépnünk a demokrácia út­ján, minden szempontból megerősödve ke­rülünk ki a mostani helyzetből.” Eszem ágában sincsen párhuzamot von­ni Dél-Korea és a mai Magyarország kö­zött, mégis megfontolásra érdemes gondo­latok ezek. Annál is inkább, mert az utób­bi időkben mind több jelét tapasztalni a türelem, a megértés hiányának, a fölényesen magabiztos ítélkezésnek, az egyéni élet­utak olykor bizony gyötrelmes végiggon­dolása iránti érzéketlenségnek. Az ország arculatának megváltozása — a többpártrendszerre való áttérés, a pártállam leépítése, az új tulajdonformák, a nyugati tőkések befektetési lehetőségei, a teljes szólásszabadság — a lakosság köré­ben vitákat, nézetütközéseket vált ki. A változások előrehaladásának tempója meg­viseli a társadalmat, vagy legalábbis annak tekintélyes hányadát. „Egyelőre tévely- günk a célhoz vezető sokféle úton, hiszen az utak száma nemcsak lehetőségeinknek kedvez, meg is zavar bennünket,” — írja ÉS-beli okos cikkében Jávor Ottó. Az MSZMP tagjaként, mi több, főhiva­tású (fizetett!) munkásaként hasonló tüne­tekkel találkozom a párttagok között is. Az MSZMP megváltozása is nagyléptékű, hi­szen önmaga megújítása érdekében az el­múlt egy-másfél évben olyan fontos lépé­seket tett, mint a politikai nyilvánosságról szóló állásfoglalás, a pártmunka nyitottabbá tétele, a pluralizmus meghirdetése, a párt­hatásköri lista megszüntetése, a jelentős vezetőváltozások. S hogy mindebből eled­dig többnyire nem tudott politikai tőkét kovácsolni, abban — túl azon, hogy az MSZMP-ben nem alakult ki a profi poli­tizáláshoz szükséges szakmai háttér — megítélésem szerint annak is szerepe van, hogy tagságának jelentős része az azonos­ságtudat zavarával küszködik. ÉS MOST — HA MÄR A MAGANTÖR- TÉNELMEK KIBESZÉLÉSÉNEK IDEJÉT ÉLJÜK — engedtessék meg a személyes hangütés. Réges-régi fényképet forgatok az ujjaim között. Rövidre nyírt hajú kissrác ül — sokadmagával — óriási Sztálin- és Rákosi-portrék alatt. A rekvizitumokból ítélve 1951 vagy 52-ben látom egykori ön­magamat az ÁMG (ifjabbaknak: Állami Mezőgazdasági Gépállomás) dolgozóinak május elsejei ünnepén. Kedvetlenül tűnő­döm: most restellkednem illenék e kép miatt? 1956 őszét gyerekfejjel éltem át. Emlé­keim töredezettek, fényképszerűek, inkább csak hangulatok, érzelmek. Mégis, mi ma­radt meg bennem leginkább? A gyermek riadt értetlensége a felnőttek félelmei lát­tán. Négy apró fiáért aggódó anyám tekin­tete. Katona, egyetemista, pártmunkás gyermekeit féltő nagyanyám sápadt arca. Emlékszem az orosz tankönyvekből kité­pett, átszúrt szemű Sztálin-képre, a trak­torral — drótkötéllel ledöntött szovjet em­lékműre, az utcánkbéli részeges bádogos bosszúvágytól hajtott, géppisztolyos han- dabandázására, a tankok vájta gödörre a frissen épült kövesút kanyarulatában. Né­kem ez volt 1956 ősze. És persze a közép­iskolai tankönyv szűkszavú, sommás ítéle­te, az egyetemi évek közelmúltunk törté­néseit lábujjhegyen kerülgető óvatossága, meg Hollós, Lajtai, Geréb, Hajdú, Berecz könyvei, meg a 80-as évek szamizdat-izgal- mai, a felfedezés, a döbbenet, a kétely, meg a magabiztos minősítés összezavarodása. Bűnöm-e, hogy én nem láttam már akkor, hogy ez a néptől elidegenedett sztálini tí­pusú diktatúra elleni, jogos elégedetlensé­get kifejező, elkeseredett népfelkelés? Népfelkelés? Ellenforadalom? Forrada­lom és szabadságharc? Mártírok, hősök, áldozatok? Melyik oldalon? Egyáltalán: ki, hol, mikor állt a jó vagy rossz odalon? Kell-e, tudom-e, akarom-e, szabad-e meg­magyarázni apámnak, hogy nem az volt, nem úgy volt, ahogy ő látta, hitte, tudta, érezte. Mit mondjak idős barátomnak, aki alapító munkásőr („pufajkás”!) volt, s ma zavartan azt kérdezi: „Akkor én most mi vagyok? Ellenforradalmár?” Hogyan oldhatók fel a bűntudat, az ön­vád alól mindazok, akik nem felelősei, ha­nem jóhiszemű, őszinte szolgálói (áldoza­tai?) egy történelmi mércével mérhető eredményeket és gyermekeinket is sújtó csődtömeget egyszerre produkáló, mára el­lehetetlenült modellnek? OLVASOM A BUDAPESTI PÁRTBI­ZOTTSÁG MINAPI FELHÍVÁSÁT 1956. október 23-a megünneplésére, s nem hall­gathatom el nyugtalanságomat. Mi az, ami a jelen helyzetben elemi érdekünk, szük­ségletünk, szándékunk? Ügy gondolom, nem vitatható: a közelmúltunkkal tárgyi­lagos, nyugodt szembenézés, a tények szi­gorúan tudományos, elfogulatlan és teljes részletességű feltárása, nyilvánosságra ho­zása, a dolgok néven nevezése, a homály oszlatása, a történelmi és politikai tanulsá­gok levonása. De mindez akkor nyeri, el valódi értelmét, ha együtt jár a kiengész- teléssel, megkövetéssel és jóvátétellel, a fel­áldozással és megbékéléssel, a türelem és empátia erényének gyakorlásával. Óvnám magunkat attól, hogy politikai, állami dön­tésekkel kötelezzünk bárkit is „ünneplés"'- re. Találjuk meg az emlékezés történelmi és személyes önvizsgálatra, nemzeti megbé­kélésre alkalmat adó, az egyéni álláspon­tokat és érzelmeket tiszteletben tartó mód­ját. Kinek-kinek legyen joga a lelke mé­lyén őrzött személyes történelem parancsa szerint, kényszer és trauma nélkül megél­ni legújabbkori történelmünk e tragikus fejezetének évfordulóját. Forduljunk megértéssel azokhoz is, akik a modellváltásban a szocializmus megtaga­dását látják. Becsüljük a meggyőződést, ha nem értünk egyet vele. Ne várja el senki tőlünk, hogy szélkakas módjára azonnal teljes fordulatot tegyenek, és 60—70 éves­ként mindent megtagadjanak, teljes felnőtt életük valamennyi hitét és balhitét átok­kal illessék, öklüket rázzák a mögöttük lé­vő negyven évre. Ne kényszerítsük őket tegnapi önmaguk teljes megtagadására, hi­szen eszméit, hitét az ember nem váltogat­ja úgy, mint az alsóneműjét. Épp elég ne­kik az önemésztő felelősség- és szégyen­érzet, amellyel ma oly sok tisztességes em­bernek kell megküzdenie. Hadd írjam ide a már idézett Jávor Ottó nyugtalanító kér­déseit: „Egy nép amúgy is megromlott idegrendszere meddig bírja még a megter­heléseket? Mikor pattannak szét az önura­lom kapcsai?" BUNDÄS indulatok gerjesztése HELYETT adjunk hát esélyt a magántör­ténelmek újragondolásának. A szembefor- dítás, a lelkiismereti válság mélyítése, a kirekesztés és megbélyegzés helyett az or­szág felemelkedéséért viselt közös felelős­ségtől indíttatva végre mozduljunk a tár­sadalom erőinek konszenzusa, a nemzeti megbékélés felé. Fekete Antal Folyóirat-tallózó A magyarság helyzete ma már a köztudatban sem a mai ország területén élők sorsát jelenti, hanem mint­egy 15 millió emberét. Ez a gondolat régóta jelen van a Forrósban, amely júlilusi számát a Kecskeméten au­gusztus 6—10. között meg­rendezett VI. Anyanyelvi Konferencia köszöntésére ál­lította össze. A „nemzetközi” magyar számból most két interjút ajánlok elolvasásra. Juhász Gyula akadémikussal, a Ma- gyanságlkutató Intézet igaz­gatójával, Ács Zoltán beszél­get a világ összmagyarságá- ról. A történelmi áttekintés, és a mai helyzet elemzése több szempontból azonos kö­vetkeztetéshez jut el, mint Glatz Ferenc, hiszen Juhász Gyula is kijelenti: „A nem­zetállam eszméje Kelet- Európában egy barbár esz­me, nyugodtan merem hasz­nálni ezt a 'kifejezést, hi­szen a nemzetiségek meg­semmisítését tűzi ki "élül azzal, hogy el sem isir a nemzetiségei jogát a létezés­hez”. Megoldásként ő az em­beri szabadságjogok mellett a kifejezetten nemzetiségi jo­gok elismerését említi, s ez alighanem könnyebben és hamarább megvalósítható, hiszen „csak” igazi demok­ráciát igényel. Zelei Miklós Illa Mihály szegedi irodalomtörténész­szel beszélget. Ilia pályakez­dése óta kutatja az egész magyarság kultúráját és iro­dalmát, s amikor ő szerkesz­tette a Tiszatájat, akkor lett a lap ennek az egyete­mes magyarság gondolatnak __ az első igazi képviselője.' Ilia Mihály az eléggé elter­jedt kettős kötődés fogalma helyett a kettős identitás fo­galmát ajánlja a'szomszé­dos országok magyarságának jellemzésére. Az amerikai Nagy Károly használta ezt a fogalmat, „ami nem jelent kötelességet egyik irányban sem. Illetve állampolgári kö­telességet jelent ott, ahol él az író. Semmi többet”. Az identitás fogalma köz­ponti szerepet kap Láng Gusztáv tanulmányában, amely Egy önmeghatározás ta­nulságai (Jegyzetek a transz- szilvanizmusiról) címmel ol­vasható a Kartárs augusztu­si számában. A transzszilva-' nizmus az 1919 után Erdély­ben magára maradt ma­gyarság önértelmező, ön­fenntartó ideológiája, „a magyarságtudat történelmi változata”. Láng Gusztáv e korábban sokszor elítélt, s csak néhány éve, Pomogáts Béla kismonográfiájában „rehabilitált” fogalom értel­mezéséhez és értékeléséhez ad új adatokat és szempon­tokat. Végül is a transzszil- vanizmus kicsiben rokon az­zal, amit a Kárpát-meden­céről írtak idézett történé­szeink: a különböző nemze­tiségek egy államalakulaton belüli békés és eredményes létezésének olyan elképze­lése, amely önálló Erdély­ként a nagyhatalmak dönté­se miatt megvalósíthatatlan utópia volt, de amely élet- magatartásként talán egye­dül kínált reális Utat. V. G. II Kelet Elvitte magával Szalka A lfcöaporszᣠ, — .... HÉTVÉGI MELLÉKLETE es gyarmat szellőit _____________________ A költő szókincse L átjátok feleim: el­ment a Költő. A mátészalkai ko­vácsmester fia, akinek születése­kor a ház egyik inasa, megnézve a csillagok állását nagy jövőt jósolt. Eltávozott a Költő, aki ki­lenc évesen írta első versét, s akit a kitűnő eredménnyel elvégzett polgári után Filep Gusztáv református segéd­lelkész juttatott be a nagy­hírű sárospataki kollégium­ba úgy, hogy négy hét alatt megtanította neki négy év latin anyagát. Elment a Költő, aki gim­nazistaként antik auktorokat fordított, s 16 esztendősen már latinul verselt, s aki Patak után az Eötvös Kollé­giumba került, ahol a le­gendás Gomibocz Zoltán lett a példaképe. Az Erdélyi Helikon novel­lapályázatának megnyerését követően azonban mégsem a próza felé fordult: 1933-ban kiadta első kötetét Márvány­ba véslek címmel. Az egyetemről visszake­rült Sárospatakra, ahol az Angol Intézetben tanított. 1940-ben a Honvédelmi Mi­nisztérium polgári alkalma­zottja lett francia-angol-finn fordítóként. Részt vett az ellenállásban. 1946-tól a Ma­gyar Rádió irodalmi osztá­lyán dolgozott; ő indította meg a Gyermekrádió adása­it. 1954-ben hozzálátott a Magvető Könyvkiadó meg­szervezéséhez. 1958-tól az Irodalomtudományi Intézet világirodalmi osztályát ve­zette. 1969-től független volt, csak az írásnak élt. Elszállt a Költő, a máté­szalkai egykori Forrás utca 62-ben született, aki mind­halálig vallotta, hogy édes­anyjától, a fehérgyarmati lánytól kapta szókincsét. A Költő, akinek édesanyja örökké éjjeli szekrényén tartotta fia hozzá írott ver­sét, s elalvás előtt mindig el­olvasta ... Eltűnt a Költő, aki 18-20 éves korától kezdve foglal­kozott a finnugor ősmon­dákkal, s aki a magyar ős­költészet emlékeit nyomoz­va — különösen 1954-es mongoljai útja után — mintegy kétezer esztendőivel meghosszábí tóttá népünk költészetének történetét. Elment a Költő, aki tucat­nyi nyelvet ismert, aki a gö­Képes Géza 1909—1989 rög, a latin, az orosz, az an­gol , a francia, az olasz, a spanyol, a német, az észt. a finn mellett megtanult vo-' gulul, osztjákul, ótürkül, de foglalkozott az újgöröggel s a mongollal is. Fordított Verlaine-t, Eino Leinot, Je­szenyint, Eliot-ot, Audent. írt tanulmányt Zrínyiről, Pirandellóról, az őskölté­szetről. S hogy Csokonait jobban értse, megtanult perzsául, s átültette magyar­ra Háfizt és Szádit. „Ha a magyar versfordítók rangos gárdáját a tekintetben kéne megszavaztatni — írta róla Fodor András —, ki kapja közülük a felfedező­nek járó „Kolumbuisz-díjat”, minden bizonnyal Képes Gé­zára voksolnánk.” S való­ban: fordításkötetei, a Finn versek és dalok, az Először magyarul, a Napfél és éjfél, a Kőbe vésett eposzok hal­latlan tájékozottságról, mű­gondról, nyelvi erőről tanús­kodnak. Elindult ismeretlen vilá­gokba a Költő, aki mindig is érzékenyen védte művé­szi szuverenitását, írói hi­tét: „senkihez sem tartozom, magamban vagyok, és ma­gányom nem adom fel” — állította 1971-ben. Líráját a kritika a Nyugat harmadik nemzedékéhez sorolja. Vas István, Weöres, Jékely, Ta­kács Gyula, Zelk Zoltán, Ró­nay György művészete mellé helyezi. A besorolás csak fé­lig igaz: Képes Géza önálló jelenség, egykönnyen ‘ nem skatulyázható. Roman­tikusnak erezte magát, aki azonban mintha a nagy an­tik szatirikusok kései leszár­mazottja is lenne. Kötetei: a Gorgó mereng (1945), a Napkelte Mongóliában (1955) a Kő és festék (1967), a Cseréphalom (1969), a Csiga­ház (1973), a Fényhalász (1981) az élménylíra és az intellektuális megközelítési mód szerves egységei. A klasszikus hagyományokhoz kapcsolódó alkotó Víztükör című, válogatott verseket tartalmazó könyvének fül­szövegében úgy fogalmazott: a „lelkem mélyén éreztem, tudtam, hogy csak úgy tart­hatok igényt az igazi költő névre, ha a dolgoknak kü­lön nevet találok.” Monográfusa, Rónay Lász­ló mondta róla 1984-ben: Képes Géza, aki nem szíve­sen beszélt magáról, „meg­alkuvást nem ismerő ember” volt. Prófétai hevülettel os­torozta a rosszat (főleg epig­rammáiban, például a 225 gramm epe című könyvben). Ugyanakkor szavaiból áradt a szeretet, a humánum is. Ö alkotta meg századunk egyik leggazdagabb hitvesi költé­szetét: csaknem 50 eszten­dőn át szóltak a versek Irénnek és Irénről, az egyet­lenről, az igazról, az örök­ről... Elment a költő, a finn oroszlán lovagrend kitünte­tettje, s a helsinki egyetem díszdoktora, akinek legjelen­tősebb versei (Babits Mihály halálára, Egy nyelvtudós emlékezete. Levél egy népi kollégistához, József Attilá­hoz, Gyertyafénynél, A min- denség énekei, önarckép hegy formájában, Víztükör, Arcodat őrzi szemem, Vi­lágmagány, Cseréphalem, Örök szomjúság) a magyar líra legjelentősebb művei között minden bizonnyal ott vannak. Elvitte magával Szalka és Gyarmat szellőit, hajdani illatát, derengő fényeit, a bebarangolt világ emlékeit, a vad lovak dobogását, II- marinen kalapácsának csen­dülését Suomi tavainak haj­nali páráit, a görög táj fen­ségességét, elvitte magával a nyelvek birtoklásának bá­mulatos képességét, s elvitte egy halálba is elkísérő sze­relem odaadását Isa pur es chomou vogy- muk. K. Zs. Képes Géza versei Este Mátészalkán Macskatalpon kúszik felém az alkony, egérlyukakba surrannak a fények. Lányosán lép mellém egy nyurga nyárfa s remegő hangon biztat, hogy ne féljek. A cigánysoron feljajdul egy árva hegedű, fojtottan'dunnyog a húr, aztán, az egyre sürvedő homályba e nyügösködő hang is beleful. Csönd-subában pislákol egy tanya, fölötte ég már egy csillag-pár fénye. Dorombolás, a béke dallama . . . Társtalanul tekintek, fázva, félve a macska-alkony zöld csillagszemébe. • • Ünnep ragyog ránk Ügy érzem, sokszor olvadt érc a vérem, a vágy ragadna már, de fékezem — Forró tested csókolnám, ahol érem, de nézik: mit mond ajkam és kezem. S állunk, mint ott a dombon az a két fa: a tavasz tündér fénnyel int nekik; ágaikkal egymáshoz érnek néha, csordulva áradnak jó nedveik. De tudom: leszünk egyedül mi ketten, nem számoljuk a perceket tovább: ünnep ragyog ránk, szívünk visszaretten, múló percben ízleljük a csodát. Véred i:adul dobolja riadóját, nem menekülsz, hisz hasztalan; , tudod — Összeforr bennünk álom és valóság és lázban égünk mint a trópusok.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents