Kelet-Magyarország, 1989. augusztus (46. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-26 / 201. szám
8 „Példaképünk: édesapánk, édesanyánk...” Egy történelmi K edves vendége volt a közelmúltban a ti- szavasvári Alkaloida Gyárnak. A morfint , új eljárással előállító gyáralapító Kabay Jánosnak az Ausztráliában élő lánya, Oltványiné Kabay Ilona és dédunokája látogatta meg az Alkaloidát. A gyár igazgatója megmutatta a korszerű üzemet és az ott folyó munkát. — Végtelenül örülök, hogy így őrzik édesapáp emlékét — mondja a látogatás után Kabay Ilona. — Nagyon boldog vagyok, hogy a gyár ilyen szé- 'pen fejlődik és bizonyára édesapámat is örömmel töltené el, ha látná az itt folyó munkát és ily módon részesülne a sikerből, ami nemigen jutott neki, hiszen olyan fiatalon halt meg. Meghatódva léptem be abba a kisüzembe, amely a lakásunk része volt és édesapám dolgozott. Születésem után nyolc boldog évet töltöttem itt, amely egyben otthonunk és játszóterünk volt, és ahol olyan nagy szeretet vett körül. Találkoztunk néhány olyan idősebb emberrel is, akik édesapámmal dolgoztak és meghatott, hogy olyan szeretettel gondolnak vissza a régi időkre és édesapámra. Ezeket az időket fényképekkel is sikerült felidézni, hála Hajdú Sándornak és fiának, akiknek köszönhetően készültek, illetve megmaradtak a harmincas évekről a fényképek, amelyek a gyár kezdetének a hőskorát és édesapámat idézték fel. — Kabay Jánosról tudjuk, hogy a morfin előállitásáA gyáralapító lánya... minket, hogy felül kell emelkedni az esetleges kudarcokon és az apró-cseprő bajokon. ö egyébként éjjel-nappal dolgozott, hiszep kutató, munkás, gépszerelő, vállalkozó és kereskedő volt egyszemélyben. Hihetetlen nagy energiával rendelkezett. Emlékszem arra is, hogy gyönyörű bariton hangja volt. Szívesen énekelt. Tragédia, hogy ő, aki felfedeAz Alkaloida mára Európa-hírű gyógyszergyár lett. nak olyan új módját találta fel, amelyre eddig gondolni sem mertek. Nevezetesen azt, hogy nem csak az élő mákból, hanem a mákszalmából is elő lehet .állítani ezt az oly áldásos gyógyszeralapanyagot, ön milyen élményeket őriz épesapjárói? — Szeretet, tudásvágy és jókedv áradt egyéniségéből. Családja és közvetlen munkatársai rajongásig szerették. Lelkes lendülettel vetette be magát mindenbe amit csinált. Igazi demokrata volt, aki munkatársait barátjainak tekintette. Apám egyébként szigorú, de jókedvű volt; és arra tanított zésével ezrek életét könnyítette meg, és azok közé a ritka emberek közé tartozik, akik túlélték halálukat, 39 évesen egy műtét után tulajdonképpen penicillin hiánya miatt halt meg. — Kevesebbet tudunk édesanyjáról, Kelp Ilonáról, aki nemcsak felesége, hanem segítőtársa, kollégája is volt férjének ... — Valóban nem csupán boldog és szerető hitvese volt édesapámnak, hanem nélkülözhetetlen munkatársa is. Édesanyám vegyészként nagyon sokat segített és ugyanazt a küzdelmes életet élte, mint a férje. Apámnak egyébAz MTESZ megyei szervezete évente kiosztásra kerüld díját Kabay Jánosról nevezte el. Képünkön a díj: Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása. Á fejedelemass ...és dédunokája. ként másképp is társa volt, hiszen nem volt kihez fordulnia tanácsért, mindenféle értelmetlenséggel, gúnnyal találkozott. Eleinte feleségén kívül senki sem hitt benne. Édesanyám egyébként 1970-ben halt meg Ausztráliában. Halála után hamvait hazahoztuk, hogy édesapám mellé helyezzük a Farkasréti temetőben: — A család sorsa egyébként hogy alakult? Ügy gondolná az ember, hogy egy ilyen találmány örökösei milliomosok ... Hosszú hányódás után jutottunk el testvéremmel és édesanyámmal Ausztráliába 1950-ben. Semmi pénzünk nem volt, nehezen tudtunk lábra- állni. Nem állt módunkban, hogy az 50-es évek elején lejárt szabadalmi díjat meghosszabbítsuk. Pedig a világ számos országában a Kabay módszerrel készítik a morfint. Három évvel ezelőtt például meghívtak minket T asmániá- ba, ahol két gyár is épül. Ott például édesapám emlékére táblát helyeztek el. A mi örökségünk inkább az, hogy büszkék vagyunk arra, hogy példaképünk lehetett édesapánk, és édesanyánk, s hogy ez nagyon fontos számunkra. Néhány családi fotón és megsárgult leveleken kívül egyébként mást nem örököltünk. — Hogyan tudja megszokni az életet a világ másik végén Ausztráliában egy oda került magyar? — Bizonyára nehezen. Különösen akkor volt rossz, amikor az ötvenes évek elején odakerültünk. Az ott lakók eleinte nem is igen álltak szóba velünk és öt-hat órát kellett utazni a legközelebbi magyar családig, hogy az anyanyelvűnkön beszélgessünk. Persze azóta sok minden megváltozott. Ma tudomásom szerint mintegy 60 ezer magyar él kint és nagyon sok rendezvényünk van. Mindig akad valamilyen esemény, rendezvény. Melbourne- ben és Sydneyben például magyar klub is van. Több magyar nyelvű újság is megjelenik nálunk és a rádió például hetente háromszor magyar nyelvű adást sugároz. Egyre több magyar előadóművész érkezik Magyarországról. Tavaly — mint bizonyára tudják — a nyíregyházi Cantemus kórus is ott járt, ezek az előadások többnyire telt ház előtt zajlanak. Figyelemmel kísérjük a magyar eseményeket, sőt ahol lehet, segítünk. Több rendezvénnyel igyekeztünk felhívni például az ausztrál kormány figyelmét a romániai magyarok hányatott sorsára. Anyagilag is támogatjuk az erdélyi menekülteket. — Magával hozta unokáját is ... — Végtelen öröm számomra, hogy a lányom erre a hosszú útra az óhazába engedte velem a 12 éves Emmyt is. Meg akartam neki mutatni az ezeréves őshazát, amelynek ötször olyan terjedelmes a történelme, mint a kétszázéves Ausztráliának. Ügy látom, az unokám arra is nagyon büszke, hogy a dédapja ilyen megbecsült ember és, hogy olyan szépen fogadtak minket Tiszavasváriban ... Bodnár István A levél, a nyíregyházi levéltár IV. A. 1. Fasc. 96. no. 73! 1678 jelzésű aktája már több. mint 300 éve fekszik csomójában összehajtva látszólag háborítatlanul. Fehér pecsétje nincs rajta, valójában valamikor leválva elkeveredett Báthory Zsófia leveleihez. Ameny- nyire kivehető, Erdély címere van rajta összevágva a Rá- kóczy- és Zrínyi-címerrel. Teljességgel szokatlan és szabálytalan benne, hogy a koronája félig le van csúszva, mintha esés közben a címerpajzs sarkán akadt volna meg. A kor- iraton világosan kivehető a „vidua principis”, fejedelem özvegye szavak, férjét, I. Rá- kóczy Ferencet ugyanis két évvel azelőtt temette el viszontagságos körülmények között. El kellett a temetést halasztani, mert a kurucok lesték a gyászmenetet, a résztvevőké* ki akarták fosztani. Zrínyi Ilonának ez a regéci várban 1678. január 24-én kelt levele tulajdonképpen tiltakozás. Tiltakozik az ellen, hogy Szabolcs vármegye adót vetett ki Vencsellőn álló udvarházára. Elég jelentékeny összeget, 30 rénes forintot. Báthory Zsófia Munkács várából ugyancsak tiltakozik többszörösen is mégpedig Nyíregyháza, de főleg Nyírbátor megadóztatása miatt, ez utóbbiért még az országgyűlésig is kész elmenni, mert „a királyok privilégiumja mellett szegény embereinket meg akarjuk oltalmaztatni’-'. (A nemesség rendkívüli megadóztatása mögött, amiről tör- téneírásunk nem szokott beszélni, XIV. Lajos Hollandia elleni háborúja állt. Lipót a megtámadott Egyesült Tartományokat támogatta, míg a francia király pénzén Thököly is megindult Ausztria ellen. Szabolcs szerencséjére ez alkalommal se Teleki, se Thököly nem a vármegye területén vonultak át a bujdosókkal, nyilván tudták, hogy a sokszorosan kifosztott vidéken gond lett volna a sereg ellátása. Viszont Bécsnek a két arcvonalon több pénzre volt szüksége, bár piljanatnyilag, mikor Zrínyi Ilona a levelét írta, a Thö- kölyvel kötött fegyverszünet még tartott.). Ahogy a rendkívüli hadiadé nem tetszett Báthory Zsófiának, nem tetszett a megyének sem, de anyósával szemben Zrínyi Ilona bizonytalanabb határozatlan. „Azminthogy elsők sem akarunk lenni, — írja Szabolcs vármegyének, — így utolsókká sem tesszük magunkat.” Azonban a vármegyének tekintettel kell lennie arra hogy „vencsellei házunk nem major, amint Kegyelmetek nevezte, hanem magunk szabad kúriánk és lakóhelyünk, nem pedig paraszt fundus, s afféle szabad kúriákra vagyon-é felvetés? ... Megparancsoltuk to kaji udvarbíránknak, a dolog Mai kilátás a vcncsellői te tájon várkastély állt. nak jól végére menvén, azmin más földesurak praestálják kú riájoktól, ő is aszerint vencsel lői jószágunkért praestálni e ne múlassa”. Egy év múlva ' Munkácsrc értesíti a vármegyét Zríny Ilona, hogy utasította toka. udvarbíráját a vencsellői ud varházára kivetett adó befize tésére, mert „minden közönsé ges jókban az nemes várme gyével egyet akarunk érteni Viszont 1682-ben, már mir Thökölyné, Nyírbátorral kaj egrémült, amikor reggel a tükörbe nézett. Alit a fürdőszobában egyre ijedtebben, és hiába szerette volna abbahagyni, nem tudta. Szünet nélkül bólogatott, mintha azt helyeselné, hogy kezd kopaszodni, hogy gyűrött az arca, mint negyvenéves kora óta minden reggel. Nem tudta abbahagyni az állandó bólogatást. Szerencsére teljesen. egyedül volt a lakásban, egyelőre nem kellett senkinek megmagyarázni, más ember ijedtsége nem fokozhatta tovább az övét. Egyedül volt a bajával, ami tapaszalata szerint néha sokkal jobb, mint „megosztani”, mert az gyakran inkább a baj szaporítása. A felesége azt mondta volna, ha látja: — Jézusom, még ez is! Hát mit kell még kibírnom? — Megmondtam, örögem, hogy nem tesz jót, ha eny- nyire hajtod magad! Minek neked családi ház? Nézd, mi is megvagyunk a két gyerekkel a hetediken, lehetnénk kicsit tágasabban is, de azon az áron, hogy tönkremen- jünk... Nyitva volt a fürdőszoba ablaka, nyár eleji friss levegő áramlott be rajta, madárcsiripelés, messzebbről egy kakas kukorékolása. Rájött, hogy saját ijedt arcától is mégjobban megijed. Megpróbált derűsebb arcot vágni, és az eredmény elég komikus volt: most jóindulatúan, kedvesen bólogatott a tükörbe. Ettől megnyugodott valamennyire, átgondolta, hogy tulajdonképpen nem fáj semmije, nincs rosszul, akármilyen hülyén néz ki így, az állandó bólogatással —, ennél rosszabb is lehetne. Csak a borotválkozásnál« voltak nehézségei, amúgy elkészült rendesen, mint más reggeleken. Mindenesetre dolgozni nem mehet így, azt tudta. Valójában legszívesebben ki se ment volna az utcára, de mit lehetett tenni? Valószínűleg kimerült, rosszak az idegei, legjobb, ha egyenesen a pszichiátriára indul. Ezzel a körzeti orvos nem írja ki, legfeljebb beutalót ad oda, akkor meg két helyen kell ilyen bólogatva kivárni a sorát. Nem is érezte idegesnek magát, gyermekkora óta megszokta, hogy kellemetlenséget magába fojtson, hogy soha ne adja jelét a türelmetlenségnek, hiszen ehhez mindig csak másoknak volt joga. Először a szüleinek, aztán az iskolában a tanárainak, aztán a főnökeinek, a feleségének. Annyi belátás pedig volt benne, hogy ne tegye ugyanezt a gyermekeivel, tehát velük szemben sem tanúsított soha türelmetlenséget, nem mutatta, hogy ideges. Miért Bán Zsuzsa: Ha nerr < i I* éppen azokon töltse ki minden baját, akik kiszolgáltatottak neki, és akiket tulajdonképpen a világon a legjobban szeret? Ebből az adódott, hogy a gyerekei sokat • megengedtek maguknak vele szemben. Ugyanis egyedül vele tehették. Sem az anyjuk, sem a tanáraik nem tűrték, hogy helyte- lenkedjen, hogy extra kívánságaik legyenek — aminek megítélése természetesen mindig relatív. Mert ha például a lefekvés ideje után még fél óráig hancúroztak a 'gyermekszobában, azt a felesége extra szemtelenségnek minősítette, ő viszont egészen meg tudta érteni őket, és ha tehette, részt is vett a párnacsatákban, legfeljebb kikapott, a gyerekekkel együtt. Ha valaki azt gondolná, hogy János aki bólogatva ébredt fel ezen a reggelen, gyávaságból volt tekintettel a környezetére, az téved. János nem is érdekből volt tapintatos, hanem olyannak született. Kiskorában sokszor sírévá fakadt egy romantikus dalon, amit anyja énekelt, s amelyik arról szólt, hogy három árva kimegy a temetőbe az anyja sírjához. Titokban sírt, ha a_ családban veszekedtek, mindig amellé állt, akit éppen bántottak. János soha nem sírt saját magáért. Ha bántották, arra gondolt, hogy ő ugyanezt nem. teheti mással, mert nem akar olyan fájdalmat okozni, mint amit neki okoztak, ha bántják. Alkatából adódóan ő ezt a tapasztalatot szűrte le a világból. Egy bogarat sem tiport el. Ha nem volt senki a közelben, beszélgetett az állatokkal és a növényekkel. Tulajdonképpen mindennek ez volt a lényege: János akkor lehetett önmaga.és boldog, ha nem volt senki a közelben: A probléma azonban az, hogy amióta megszületett, mindig sokan vojtak a közelében, és ez azt jelentette, hogy János az esetek többségében tekintettel volt rájuk. Ogy értve: ebben merült ki számára az, amit társadalmi együttélésnek neveznek. Ugyanis sokszor nem úgy viselkedtek ezek az emberek, akik őt körülvették, ahogy János szerint kellett volna. Erőszakosak voltak, önzők, hangosak, udvariatlanok, önhittek és ... sajnos, úgy találta, hogy elég buták. Ezért a gondolatért nagyon szégyellte
