Kelet-Magyarország, 1989. augusztus (46. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-12 / 189. szám
10 1989. augusztus 12. ■I Keleta llbgyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Á japán brácsaművész Hatalom dicsőség nélkül A törékeny, pici, csupa mosoly Harumi kedvesen meghajlik, amikor interjút kérek tőle. S lám: magyarul válaszol. Egyre izgalmasabb: kicsoda hát voltaképpen Hárulni Tsutsui Doma,-hegedű- és brácsa- művész, aki a múltheti vásáros- naményi japán fesztivál vendége volt? Az élete, ahogy mondani szokás, kész regény. Olyan regény, amelynek rajta kívül két főszereplője van: az egyik Bartók Béla, a másik Doma István. Nos, Harumi Tokióban élt és zenét tanult. A hetvenes évek derekán történt azonban az egész életét meghatározó élmény: eljátszotta Bartóknak egyik utolsó alkotását, a Brácsaversenyt. A művel való szembesülés egyre intenzívebben késztette Bartók muzsikájának, s e zene magyar népi gyökereinek megismerésére. Ebből az érzésből fakadt az a merész elhatározása, hogy hazánkba jön tanulni. És 1976—1979 között a budapesti Zeneakadémián brácsaművésszé érett. — Bartók mögött ott lüktet egy nép egész kultúrája — magyarázza kedves tört magyarsággal —, ahhoz viszont, hogy ezt megismerjem, nem volt elég a könyvekhez fordulni. Élőben kellett tanulmányoznom a folklórt. S Harumi férjével bejárta Magyarország nagy hagyományú vidékeit: megfordult és gyűjtött Mezőkövesden, a Palócföldön, a Hortobágyon, Sárrét környékén.'A Bereg- ben most másodszor jár. A művésznő a tokiói Seibu egyetemen a magyar népművészettel is foglalkozik: versenyt hirdetett hallgatóinak a beregi keresztszemes hímzésekből. Levélben fordult Czakó János tanácselnökhöz: a segítségét kérte. S kapott számtalan könyvet, albumot, népművészeti anyagot. — A japánok kevés információval rendelkeznek MaPécbí Blanka emlékezete Igen hosszú élet, igen gazdag életmű. Nagy örökséget hagyó mindenkinek, aki magyar anyanyelvét úgy szereti, hogy tenni is alkar érte. Igazi nagyasszonyunk volt ő, a be- szédikultúra harcosa, színművész, Ady első, értő tol- tolmácsolója, alkit Jászai Mari is nagynak tartott előadóként. Sokat szenvedett ember volt, aki szeretteit évtizedekkel ezelőtt elvesztette, mégis volt ereje nagy szerelménék, az édes anya- nyelvnek szentelni életét, összes anyagi javait. Ez az apostoli elszántság éltette utolsó éveiben. Kevés ember van hazánkban, aiki — ha akár közvetve is — ne részesült volna a nagy örökhagyó szellemi javaiból. Nem volt képzettség szerinti hivatásos nyelvész, hanem „főhivatású” nyelvvédő, önmagát nem kímélő, fáradhatatlan harcosa a nagy ügynek. A Beszélni nehéz! mozgalom általa életre hívott nagy családnak (ahogyan neveztük magunkat az önkéntes, egyre kiterebélyesedett közös munkálkodásban) édesanyját búcsúztattuk el személyében. A szép magyar beszédnek az elkötelezettség lelkiségével felmutatója nem csupán helyesen használta a magyar nyelvet, hanem szavait kedves egyéniségéből és színészi rátermettségéből is fakadt képességével nyelvészeknél ékesebben, kivételes melegséggel áttéten, minden, magyart gyönyörködtetve sugározták az éter hullámai még határainkon túlra is. Sugárzott személyiségéből a szeretet is, nemcsak az anyanyelvé, hanem a Beszélni nehéz !-k örök iránt táplált gyöngédsége is. Minden találkozásunkkor bőven merítettünk e gazdag kútfőből. Megyénk buzgólkodó nyelvművelő köreit megindító és el nem felejthető szeretedével ajándékozta meg. Legutosó közönségtalálkozónkon ürömmel nyugtázta bejelentésemet, hogy a Budapesttől messze eső megyéből voltunk jelen legszá- mosabban. A rádióban elhangzott nekrológban a tudós nyelvész — műsorvezető társa — így szólt róla: „Tudjuk, hogy nincs pótolhatatlan ember, de megismételhető sincs”. Amikor az írószövetségben ünepeltülk őt — mintegy hat éve —, Lőrincze professzor ezt is mondta: azt az elszántságot, és a nyelvi kultúra érdekében kifejtett szervezőmunkát, amit a művésznő mindnyájunkat megszégyenítően végzett, jó volna elsajátítani tőle, de — ehhez mi már öregek vagyunk ... Mindahányan tanítványai és tisztelői úgy őrizzük meg leghívebben emlékét és páratlan életművét, ha követői maradunk, teljes odaszán ássál anyanyelvűnk iránt, és próbáljuk- megtanulni tőle a szinte megtanulhatatlant. öt gazdag és eredményes munkássága méltatja inkább, mintsem a nekrológok. Dicséretet, dicsőséget nem várt, nem keresett soha. Az általános beszéd-kultúra zászlaját emelte magasra, hogy toborozzon alá harcosokat: fáklyavivőiket állított maga mellé, s ez a küzdelem nem szűnhet meg soha. ö ebben bízott erős hittel, ezzel a lelkülettel reméljünk és cselekedjünk mi is! Keresztessy Attila Öfehértó (Egy évvel ezelőtt hunyt el a magyar nyelvművelés apostola.) Csak a formák változását éljük meg gyarországról — magyarázza Harumi. — Nyilvánvaló, hogy nem ismerik a különböző tájegységek hímzéseit se. Legfeljebb annyit tudnak, hogy magyar. Én meg akartam ismerni az igazi népi kultúrát, s annak rétegeit. Harumi Tsutsui és Doma István kis falvakban is jártak, hogy a bőrükön tapasztalják a hagyományos életmódot. A férj honvágya, s Harumi hitvesi szeretete gyakran hozta őket Magyar- országra. (Volt, hogy egy évig itt laktak, egy évig Japánban.) E házassággal mindkettőjük művészete gazdagodott. Sokat merítettek egymás népének művészetéből. István és Harumi Budapesten kötöttek házasságot, majd nekivágtak a semminek Tokióban. Kezdetben nehéz volt az életük: rengeteg ígéretet kaptak, de végül mindent önerőből kellett létrehozni. Megalapították Japán fővárosában a Doma művészeti központ részvény- társaságot, amely koncerteket, kiállításokat, különböző kulturális rendezvényeket szervez. Harumi szívós, kitartó, céltudatos teremtés: elképzeléseit tűzön-vízen kereesztülvi- szi— árulják el vásárosnamé- nyi barátai. Saját költségén vállalja, hogy nemzetét megismertesse velünk. — Csak azt sajnálom — teszi hozzá végül —, hogy a mostani fesztivál csupán elenyésző töredékét képes felvillantani a mi gazdag kultúránknak. És Harumit, akinek nemcsak Bartók a kedvence, hanem virtuóz módon játssza a Monti-csárdást is, egyre több újságíró, riporter veszi körül. Elbúcsúzom tőle: japá- nosan meghajlik, s azt mondja: viszontlátásra. Karádi Zsolt A negyedik hatalom : ismét egy filmcím, amellyel nehezen tudunk mit kezdeni. Nem tegeztem ugyan köz- véleménylkutatást, de éneikül is gyanítom, hogy még az iskolázottak nagyobbik fele sem tudna helyesen választ adni arra a kérdésre, mit takar e kifejezés. Ezért — a további gondolatmenetét megkönnyítendő — jelzem, hogy a negyedik hatalom: a sajtó. A Serge Leroy rendezte film francia viszonyok közepette játszódik, s ezt azért illik az elején említeni, nehogy valaki a címet azonnal a hazai viszonyokra igyekezzék lefordítani. Mert, hogy nálunk hatalom-e a sajtó, erre a legtisztességesebb válasz az lehet, jó úton halad afelé, hogy az legyen. De ha lesz, akkor hányadik lesz? Tartok tőle, hogy mire azzá válik, valóban negyedik lesz, ahogy a polgári demokráciában helyezik. Aki kedvelte annak idején a Z. avagy egy politikai gyilkosság anatómiája című filmet, annak feltétlen ajánlom, nézze meg A negyedik hatalmat. Hasonló a téma, a feldolgozásmód is, bár a hangvétele keserűbb, mint Costa Gavras alkotásáé. Fel- kínálódilk ugyan a kellemesebb befejezés lehetősége, amit a krimiizgalmakhoz szokott néző bizonyára szívesebben fogadna, a rendező által választott megoldás azonban sóikkal inkább garantálja a történet hitelességét, s fejezi ki az egymásnak feszülő hatalmi tényezők valóságos erőviszonyait. Ez a film is inkább érzelmileg sodor magával, kényszerít ki rokon- vagy ellenszenvet a nézőből, ezzel némiképp el is tereli a figyelmet azokról a pontokról, ahol botlik a cselekmény- vezetés logikája, vagy ahol túlságosan leegyszerűsödik a ritmus kedvéért a szálak egymásba kapcsolódása. A negyedik hatalom mellett szól viszont az, hogy kikerülvén az érzelmi hatás alól, utólag is rákényszerít néhány tartalmi mozzanat újragondolására, s ezek már nem közvetlenül az egyszeri történésekhez tapadoak, hanem túlmutatva azókon bizonyos társadalmi mechanizmusok működési lényegére való ráismerésig vezetnek el. A történet főhőse televíziós főszerkesztő, aki hallatjain népszerűségnek örvend híradóműsorbeli szereplései alapján. Lévén nőről szó, elgondolkodhatunk azon is, hazad viszonyaink között a sztárriporterek miért mindig a férfiak köréből kerülnek ki, holott azt tudjuk, hogy a nyugati sajtó sok hölgytagja jutott el a világhírnévig. Pedig náluk nem született nőpolitikái párthatározat. A szerep meg- formálója, Nicole Garcia nem igazán hiteles, premier plánjaiban hozzá öregszik Philippe Noiret-hez, újságíró kollégájához. A film alapján a rendezőt aligha fogják feminizmussal vádolni. Valljuk be, kicsit szívtelen is főhősével, mert annak végső döntését, az igazság és a népszerűség közötti választását meglehetős felületességgel készíti elő, s maga a színésznő sem segíti abban, hogy ezt a fordulatot hitelesnek fogadhassuk el. Lelke legmélyén nyilván tiltakozott a figura negatívba fordítása ellen, színészi eszköze viszont kevés, hogy ezt eltakarja. Az ügy, amely a cselekmény központjában áll, politikai gyilkosság, amelyet a hivatalos hatalom tudtával és hallgatólagos beleegyezésével hajt végre a láthatatlan hatalom, nevezzük maffiának vagy terrorista szervezetnek. A politikai krimi műfajának hatása abban rejlik, hogy a cselekményben annyi politikumot hagy meg, amennyi minimálisan elégséges a helyzet megértéséhez, s az egészet az erkölcs mércéje elé helyezi. A mindenkori hivatalos hatalom, magára terítve a politika, az ideológia és a demagógia köpönyegét, igyekszik elhitetni önmagáról, hogy tisztességes céljaiban és eszközeiben egyaránt. De mit tehet a tisztelettudó és jóhiszemű állampolgár, ha elolvassa Ion Mi- hai Pacepa könyvét, a Vörös horizontokat, amely egy magát szocialistánák nevező hatalmi gépezetet leplez le, s rögtön utána megnézi Serge Leroy filmjét, amely az egyik legrégibb polgári demokrácia vezetőinek manipulációira tesz félreérthetetlen utalásokat? Egyet tehet: mélyen fejet hajt néhai Jonathan Swift úr zsenije előtt, aki a hatalom természetéről ikét és félszáz éve leírta a lényeget. Ügy tűnik, azóta csak a formák változását éljük meg. Hamar Péter Kiönyvespolc De ki öli meg a kiskirályokat? Sztrapák Ferenc könyve egy meghaladott korszakról Ajánló soraiban azt írja a szerző: „A megnevezett és meg nem nevezett személyek egy képzeletbeli év forgásában jelennék meg. Az időpontok és adatok nem alkalmasaik semmiféle azonosításra. A névnélküli szereplők nem azonosak senkivel. Én sem vagyok én, és ők sem ők. Ha valaki mégis ráismerne valakire, az a szerző szándékát meghaladó véletlen műve.” Sztrapák Ferenc „De ki öli meg a kiskirályokat?” című, látszólag naplójegyzeteknek tűnő művének ellenére nem tértől és időtől független világba, hanem közéletünk nem is oly távoli szakaszába vezet el bennünket. Egy megyei pártlap fő- szerkesztője és a megyei pártbizottság első titkára gyürkőzik és ütközik e szo- ikatlan naplóregény sorain, oldalain, miközben egy politikai hatalmi gyakorlat történéseit élhetjük meg egyetlen évbe sűrítve. A lapot kézbevevő olvasók gyakorta csak a szokványos sorokat láthatták arról, hogy például ülést tartott a megyei .pártbizottság, vagy a végrehajtó bizottság, s ezt meg ezt tárgyalta, majd megfelelő határozatokat hozott. De mi történt a színfalaik mögött? Mikor és miért csörrent, sistergett a forró drót; kit és mikor elő- szobáztattaik bizonyos kommunikációs ügyekben; ki miként gondolta magáról azt, hogy ő mindenhez ért, s ő feljog" 'tett arra, hogy pálcát . . az emberek és események megítélése fölött. A gyanútlan újságolvasó nem is sejti, milyen jelentősége volt olykor-olykor ilyen környezetben egy felhúzott szemöldöknek, egy hangsúlynak, egy szúrós pillantásnak, hogy már a homlokba szökő vérről ne is beszéljünk. Ilyen háttérmegvilágítással az egyébként szokványos ülések, tanácskozások érdekfeszítő drámákká tüzesednek Sztrapák Ferenc könyvében. Fény vetődik azokra az élet csaknem valamennyi területén beleszólási jogot formázó módszerekre, amelyek nagyon sok helyütt tapasztalhatók voltak ebben a könyv által felvázolt anonim világban, s amely a szőkébb és a tágabb hazát egyaránt jelentheti. A vidéki lap főszerkesztője — a könyv szerint — országgyűlési képviselő is, s ezáltal lépten-n^omon ütköztetni tudja a hatalom által megrajzolni rendelt rózsaszín valóságot az igazival. Ez olykor-olykor már csaknem a szívinfarktusig fokozza e kétsorsú ember életét, aki nem nélkülözte a megaláztatást sem olyanok által, akik mindenáron éreztetni akarták vele, hogy náluk a hatalom. Naplójegyzetek füzére ez a könyv, amely ékesen bizonyítja Sztrapák Ferenc tehetségét, mesteri jellemábrázoló képességét éppúgy, mlint szépírói habitusát. A télekpihentető vadászatok alkalmával elénk táruló tájképei, Sz ember és a természet viszonya plasztikusan jelenik meg. Megindítóah szép és túlzásmentes a szőkébb családdal, az édesanyával történő minden találkozás. Sztrapák nem cifráz, nem pántlikáz, stílusa a hétköznapok nyelvén formáz mindennapi ügyeket - bajokat úgy, hogy aki olvassa, azt érzi: róla szól, az 5 világa ez a világ, neki fájnak a fájdalmak, őt éri itt minden támadás. A szerző szándéka tiszta és előremutató: szakítani kell mindazokkal a módszerekkel, amelyek az állampárt sajátjai voltak, s kinek-'ki- nek magában. is meg kell szenvednie, amíg önmagában is el tud szakadni az egypártrendszer keserű, szánalmas megszokásaitól. Meg kell ezt tenni akkor is, ha — miként egyik mél tatója írja — ez valószínűleg nehezebb, mint szobrokat döngetni. A „De ki öli meg a kiskirályokat?" című dokumentumregény a helyi politikacsinálás krónikája egy olyan korszakról, amelyet meghaladott az élet. A júliusban, a szerző magánkiadásában megjelent könyv izgalmas olvasmány mindazoknak, akik testközelből akarják tapasztalni egy korszak végnapjait. Angyal Sándor Film aKM vendége L
