Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
10 1989. július 1. _A Kfflreadége A zongorakísérő A sikerből, a reflektorfényből neki alig jut valami. A tapsvihar nem neki szól. A figyelem nem rá irányul, mégis elmaradhatatlan részese a produkciónak, a művészi élménynek. Afféle élő kelléke a zon- goralkísérő a kórusnak, a szólistának. Szántóné Éles Júlia hat éve kíséri zongorán a nyíregyházi 4-es számú iskola sikert sikerre halmozó énekkarait, a Cantemus kórust, a lelkes Pro Musica kant, a fiúkórust, a kicsinyeket, az utánpótlást. Mint mondja, a zongorakíséret egészen más munka, mint a szólistáé. A kísérőnek ói kell érezni a gyerekek lelkivilágát, azonosulni kell velük. Lélekjelenlétre van szükség, ha a gyermekek, vagy a szólista netán hibázna, hiszen akkor neki kell korrigálni. Minden körülmények között segíti a kórust. A zongorakísérő nem lehet sem visszafogott, sem izgulós, és természetes, hogy nagyon jó hallása van. Pótmama is... Egy gyermekkórus kísérőjére ezenkívül számos más feladat is hárul. Gyakorta amolyan pótmama, aki a hosszú utakon a kicsik istápolója. Persze hálás dolog olyan sikeres kórus kísérőjének lenni, mint a nemzetközi hírnévre szert tett Cantemus, vagy a Pro Musica. Hiszen az énekkar számtalan meghívásnak tesz eleget, a kórustagok bejárták a föld több országát, Venezuelától egészen Ausztráliáig. — Miikor elutazunk, egy kicsit szégyellem magam — mondja Szántóné- — Hiszen nálam sokkal jobb zongoristák is vannak, akik sohasem jutnak majd el ilyen irigylésre méltó turnéra, távoli, egzotikus országokba. Természetesen nagyon hálás vagyok, ám jó lenne, ha a többi zongorista is olyan gyakran utazhatna, mint én Persze a külföldi utat nem adják ingyen. Sokat kell dolgozni érte. Nem csupán a hangversenyeken, hanem jóval előtte is, a próbákon. Szántóné, amint megkapja a kottát egy új szám előtt, másnapra már próbára kész. A próbákon éppúgy részt vesz, mint a gyerekek, és csak a szülők a megmondhatói, hogy mennyi próbája van például a Cantemus kórusnak. Nemcsak hétköznap délutánonként, hanem a nyári vakáció nagy részében is. Egy nyáron olykor három nemzetközi verseny is kijut a 4-es iskola valamelyik kórusának. Szerencsére a Szántó- család jól viseli a turnékat és a próbákat, a tízéves kisfiú maga is kórustag. Lélekjelenléttel Szántóné Éles Júlia több mint húsz éve zongoratanárnő, de kapcsolata a zenével korábbi, ő maga is lelkes énekkari tag volt. Így örömmel mondott igent, amikor Szabó Dénes Liszt-díjas karnagy hívta a megüresedett zongorakfsérői székbe. A gyermekekkel való kapcsolatát felhőtlennek mondja, igyekszik megérteni őket. — Jó kis összeszokott csapatunk van. Kölcsönösen figyelmesek vagyunk, ha eleinte netán én hibáztam el egy-egy hangot, ezek a jóhallású gyerekek azonnal észrevették és mindenki felém fordult. Megnyugtattam őket, énekeljenek csak tovább, mintha mi sem történt volna. Azóta így van. Persze, fordítva is történhet a dolog, előfordult már, hogy valamelyik szólóénekes kislány kihagyott egy keveset, ilyenkor aztán lélekjelenléttel kell menteni, ami menthető: játszom tovább, mintha így volna természetes. Persze ilyen hiba ritkán fordul elő, a karnagy és a gyerekek igényesek. Azért a zongorakísérőtől is sok minden. függ. Mint például az egyik angliai versenyen, ahol azon múlott, ki nyeri meg a versenyt, hogy melyik énekkar énekli el ugyanazt a zon- gorakíséretet, nehéz kórus- számot a legpontosabban, legszebben. A zongora/kísé- ret ugyanis nagyon jó mérce, hiszen már- egy félhangnyi elcsúszás is jobban tetten érhető a hangszer mellett. Amellett a tempótartás sem mindegy. Nos, az említett angliai versenyen a nyíregyháziaknak sikerült. Hét tenger partjárél Kérdezem tőle, mi a titka a Cantemus és a Pro Musica sikerének. — Ezekben a kórusokban énékelni nagyon hálás dolog, mert rögtön sikerélményt ad. A gyerekek rengeteget szerepelhetnek. Hívják is őket mindenfelé, és nem hiányzik az élismerés sem. Szabó Dénes rendkívül igazságos és gyermekközpontú. Minden úton, versenyen a legelső a gyermek, a kísérő felnőttek csak utánük következnek. No és a következetes, rengeteg munka, amelyet minden gyerek oly szívesen vállal. Kiderül, az utazások alatt a közösségi élet példás, és a kedélyállapot is sokat segít a sokszor oly fárasztó utak problémáinak legyőzésében. Ezek az élmények aztán olyan húzóerőt jelentenek, és annyi szép emléket adnak, hogy az egy életre szól. Szántónénak is számtalan fotója örökíti meg ezeket az utakat. A zongorakísérő hobbija a zenén kívül a növények és a kagylók. Egész kagylógyűjteménye van már, amit hét tenger partjainál szedett össze. Bodnár István _Film Tisztéig és a mozitörténet nagyjai előtt A művész mindig a kartájakhoz szól, ám ha mondandója az utókor számára is érvényes, művét megőrzi az emlékezet. Raffaello képei közel fél évezred múltán is lenyűgözőék, s bár Aiszkülosz drámáit ma már nem játsz- szák sehol a világ színpadain, színháztörténetet nevének említése nélkül nem lehet írni. A legfiatalabb művészetnek, a hetediknék, ahogy a filmet szokás említeni, története alig van, inkább csak jelene (s nagyon kétes értékű jövője). Az idő múlását, ezzel együtt az értékek felhalmozódását mégis jelzi, hogy azért ma már a mozgókép történeténék nagyjai között is akadnak olyanok, akiknek 90. illetve 100. születésnapját ünnepelhetjük. Félek, ha felmérést végeznénk széles körben afelől, hogy a megkérdezettek tudják-e, ki volt George Cukor, többnyire nemleges választ kapnánk. Viszont abban is biztos vagyak, ha megemlítenénk a most 90 éve született és 1983-ban élihunyt mester néhány alkotását, s főként a fiatalabb korosztály körében is jói ismert My Fair Ladyt, sokan elszégyellnék magukat, amiért a nevet és a filmélményt nem tudták összekapcsolni. Nekünk itt, hazánk keleti szögletében 1alán valamivel több bkunk is akad megemlékezni Cukor Györgyről, mint az ország más vidékein. Idézzük őt miagát mint a leghitelesebb tanút egy interjú alapján: „Magyarországon mindössze egyetlenegyszer, 1936-ban jártam. Szüleim azonban otthon magyarul beszéltek. Édesanyám Tokajban, apám egy Kisváráéhoz közel eső faluban, Rácsén született, .később Nagykálló- ban élt és onnan indult el 15 éves korában 20 dollárral a zsebében szerencsét próbálni. Sok vesztenivalója nem volt, szülei meghaltak, mint árva gyeréknek sokat kellett nélkülöznie. Amerikában kötött ki, de angolul igazán sosem tanult meg tökéletesen. Ennek köszönhetem magyar tudásomat is, hiszen így mi, a gyermekei lényegében magyar környezetben nőttünk fel.” George (és nem György, hiszen mégiscsak New York Cityben született) Cukor azon rendezők közé tartozik, aiki a hagyományos filmisko- la 'képviselője, s aki a szórakoztató szándékot művészi igénnyel tudta érvényesíteni. Teljesítményét az Osoar-díj is fémjelzi. Olyan sztárokkal dolgozhatott, mint Ingrid Bergman és Charles Boyer a Gázlángban, Greta Garbo a Kaméliás hölgyben és a Kétarcú asszonyban, Jane Fonda és Liz Taylor a Kék madárban. A filmművészet nagyjai közé soroljuk a 100 éve született Jean Cocteau-t is, hoHAMAROSAN A MOZIKBAN: Schimanski kelepcében. — Színes, szinkronizált NSZK-krimi. Mese vagy dokumentum? Mire van az embernek nagyobb szüksége, a mesére, vagy pedig a hiteles történetre, a dokumentumra? Megoldhatatlan a kérdés, ha kirekesztőleges választ adunk rá, mert amióta irodalom létezik, tehát az írásbeliségnél jóval régebbi idők óta, egyaránt kell az embernek azt is tudnia, ami történik, ami megtörtént, s ugyanakkor arra is szüksége van, hogy ettől elrugaszkodhasson, hogy fantáziája a tényeket sajátosan csoportosíthassa, hogy „ábrándozhasson”. Mégis, vannak korok, amikor a mese, s vannak olyanok is, amelyekben a dokumentum válik fontosabbá. Ezt az utóbbi helyzetet élhetjük át manapság is. Pontosabban jó ideje van már annak, legalább két évtizede, hogy egyre jobban kíváncsiak az emberek arra, ami megtörtént, megtörténhetett velük a huszadik században, s úgy kíváncsiak rá. ahogyan megtörtént. Lássuk a tényeket! — mondja korunk embere, lássuk akkor is, ha keserűek, mert a pontosabb diagnózishoz segítenek hozzá, s e diagnózis nélkül gyógyítás sem lehetséges. De nemcsak a gyógyítás miatt fontosak a tények, hanem azért is, mert éppen ezek jó része volt elzárva nemcsak a szélesebb nyilvánosság elől, hanem sokszor, s nagyon fontos ügyekben még azok elől is, akiknek dönteniük kellett. Ha csak félig igaz, akkor is elgondolkoztató, hogy volt politikai bizottsági tag nyilatkozhat úgy, hogy nem volt tudomása például az állam- adósság mértékéről. A magyar sajtó az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban közöl olyán anyagokat, amelyek nélkülözhetetlen dokumentumok elmúlt évtize^ deinkből. Így tesz az irodalmi lapok jó része is. természetesen úgy, hogy főként irodalmi vonatkozású anyagokat közöl. A Kritika májusi száma A Nobel-díjas munkakerülő címmel adja közre az 1964-es leningrádi Brodszkij-perről készített „illegális” jegyzőkönyvet, amelyet a közönség soraiban helyet foglaló Vig- dorova újságírónő készített, dacolva a folyamatos bírói tiltásokkal. A Könczöl Csaba gondozásában megjelenő szöveg nemcsak a szovjet állapotok jobb megismerése szempontjából jellegzetes. Az az értelmiségellenesség, amely sugárzik jó néhány „értelmiségi” munkakörben dolgozó, láthatóan felkért „tanú” megnyilatkozásából, a mi hazai közéletünket is áthatotta, s bizony hasonló módon és mélységben. Elég talán az országgyűlés következetes művész- és tudósellenességére utalni. E per anyaga nemcsak a sztálinizmus továbbélésének elkeserítő dokumentuma, hanem a mindenkori emberi kiszolgáltatottságé, a demagógia irányított eluralkodásáé- is, amellyel szemben a szellem emberei tehetetlenek szoktak lenni. Szintén fájdalmas dokumentumot olvashatunk az Űj Idő idei harmadik számában. Gyurkovics Tibor közre adja a magyar írók 1957. szeptember 8-án megjelent nyilatkozatát, amelyben tiltakoztak az ellen, hogy az ENSZ napirendre tűzze a magyar kérdést, s megkérdezte a ma is élők, illetve hozzátartozók véleményét, miként emlékeznek erre vissza. Az emlékezet szelektál és felejt, módosít. Sokan állítják, s hihetően: ők nem is láttak semmi szöveget, csak fölhasználták a nevüket. Mások semmire sem emlékeznek. Megint mások a kényszerű kompromisszumok közé sorolják e nyilatkozatot: a minimális konszolidálódás érdekében kellett az íróknak vállalniuk ezt a hatalommal kollaborálva. A Forrás májusi számában összeállítást közöl, amelyben a résztvevők emlékeznek vissza az 1979. májusi lakite- leki találkozóra. Az elsősorban Lezsák Sándor által szervezett találkozó fő célja az volt, hogy az akkori fiatal írónemzedék megfogalmazza önmagát, viszonyát az irodalomhoz, az előtte járó nemzedékekhez, a jövőhöz, s mindenekelőtt a magyarsághoz. Vagyis a középpontba a nemzeti kérdés került. A visszaemlékezésekből egyértelmű, hogy a központi élmény egyrészt a találkozó jó, őszinte emberi légköre volt, másrészt Illyés Gyula jelenléte és meghatározó erejű előadása, szellemi végrendeleteinek egyike. (A találkozó szerkesztett anyagát a Forrás 1979 őszén közre adta.) S ma szinte egyöntetűen úgy látják, hogy a Magyar Demokrata Fórum csírája is ott bújt meg valahol a 'gondolatok mélyén. Az Űj írás júniusi számában Csűrös Miklós adja közre Kodolányi János és Szabó István levelezésének első részét. (A teljes anyag majd önálló kötetben fog megjelenni.) Kodolányi 1949-ben tanítványául fogadja a 18 évesen jelentkező, érdeklődő, írogató cserszegtomaji parasztfiút, s jelentékeny szerepet vállal abban, hogy Szabó István a magyar novellairodalom klasszikusává nőjön. Levelezésük nemcsak kordokumentum: mind k két író pályaképét gazdagítja. Kodolányi írja: Szabó István levelei íróilag sokkal jobbak, mint első verskísérletei és elbeszélései. Lehetne folytatni a dokumentumok sorát — akár a legújabb folyóiratszámokból is —, s bizonyos, hogy még sok-sok minden vár megjelenésre. lőtt talán az irodalmi élet több jogon formál igényt ünneplésére. Azok közé tartozik, aki a művészetek sok válfajával kacérkodott, s minden területen tudott ma- . radandót alkotni. Vásott . Yf kölykök című regénye és: , i n versei magyarul is meg je-, r.m i}iv lentek, de képzőművészként, j’,n rendkívül egyéni balettek al- v, kotójaként, kritikusként is jól ismert hazájában, Franciaországban. Tagja volt annak a szürrealista nemzedéknek, amely a 20-as években és a 30-as évek elején olyan forradalmian új formanyelvet teremtett. Ebből a forrásból a filmművészet is táplálkozott s meghatározta Cocteaü-nak A költő vére című munkáját is. E mű azon klasszikus némafilmek közé tartozik, amelyek ismerete nélkül nem lehetséges igazán megalapozott mozgóképi műveltség. Nevét azonban sokkal inkább ismerhetjük azon filmjei alapján, amelyeket nemcsak a moziban, hanem a televízióban is láthattunk. Ezek a munkák — a Szép és a szörnyeteg, A királykisasszony lovagja — összekötődnek az egykor nálunk is igen népszerű színésszel, Jean Marais-val, aki Cocteau barátja volt. Legnagyobb közös sikerük az Örök visszatérés, a Trisztán és Izolda modern változata. Ezt a filmet Cocteau csak íróként jegyzi, de keze- nyomát az alkotás minden mozzanata hordozza. Ha majd a videotékák úgy működnek egyszer, mint ma a közkönyvtárak, akkor George Cukor és Jean Cocteau filmjei is minden bizonnyal hozzáférhetővé válnak minden érdeklődő számára. Hamar Péter II Keleta Iflagyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Folyóirat-tallózó
