Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
1989. július 1. 0 séf: umann >k szonyú tt árnyék ácsorog t lépteimre lassan esős házsorok mögül vad Wagnerre látni Imáit ■ület fúgái ‘miéke ígdíjbian vagyok. 4919 fotót kapok, ebből élünk ;ten a feleségemmel. Ipariunk, van egy kis kertünk, ii abban megterem, azzal toljuk a nyugdíjat. Sándor bácsi ma is sze- olvasni. Móriczon kívül Inkább Sziabó Pál, Veres tér áll közel hozzá, mint mája azért, mert paraszt- ;ber lévén őket érti meg. jtuk kívül Miikszáthot, Jó- it. kedveli még.- ,A. református ifjúsági izgalomban Veres Péterig találkoztam. Most meg hallom, nagy kommunista It — hát ebben nem tudok gazodni. Szabó Pál bihar- rai emlékházában pedig én fiaim szerelték be a lányt, kaptunk is két nyvet Szabó Pál lányától [lékbe. A pataiki nép fői s- lára azóta ig minden évben ldik a meghívót, de csak yszer tudtunk elmenni a eségemmel, mert már nem •juik az utazást. Nagyon ép emlék nekem. (gm) Sóstón fogant, itthon született munkák K inőtt a markunkból a Nemzetközi Éremművésztelep mint a sokáig dédelgetett, melen getett, elvetett mag Kinőtt, mert aligha van már Európában olyan kisplasztika; seregszemle, éremművészeti bemutató, de akár vert érméket fölsorakoztató kiállítás, ahol ne találnánk Nyíregyházán fogant, vagy itt született munkát. S a tizenharmadik esztendő is azt mutatta, babonának semmi helye e dologban: érdemes volt a kőben, fémben szegény alföldi tájra „lehozni" az éremművésztele- pet, érdemes volt szakosodva átalakítani az addigi kissé arctalan, — de előzményként mégis fontos — Sóstói Művésztelepet. S ha egyszer is beleszippantott az ember a forró fém gőzébe, belekóstolt a művek születésének közös örömébe, mi tagadás néha eufóriájába is, az a látogató nem hisz többé a műtermébe, elefántcsonttornyába zárkózó magányos művész közhely-figurájában sem. Mert ez is a csodához tartozik, mint azok a közös művek, amelyek az évek során összeálltak. Az együtt öntött harang, a közös bronzkoffer, amelyből mindenkinek kikandikál egy-egy munkája. S ugye Tarkovszkij Rubliov filmje óta mindannyian tudjuk, hogy mi kell a harangöntéshez? Makacs szenvedély, tudás és érzelem, és az anyag amely ugyanúgy „akar” valamivé válni, ahogy mi megálmodtuk. Mondhatnám ma már, a csoda hétköznapivá vált, életünk részévé szelídült. Csakhogy a bronz újból és újból Győrfl Sándor: Vihar elénk tárja a varázslatot, a titok tényét: a hideg-rideg fém dermedt mozdulatlansága ellenére gondolatot hordoz, őrizve az üzenetet rábízó ember kézmozdulatát, ujjlenyomatát. Elégedetten nézhetünk hát végig idén is a munkákon, bogarászhatunk az ismerős, vagy az idegen csengésű neveket a kis (alkalmi) közösség minden művét mérlegre téve. S úgy gondolom a várakozásteljes, esetenként kritikus szó sem halványítja el az elismerést. Az okos mecenatúra és az alkotókedv között vert szilárd hidat elégedetten szemlélhetjük immár. S ha az olvasó megengedi, úgy sétálunk körbe a teremben a térben, ahogy a munkák sorakoznak a falon, a posztamenseken. A nyíregyházi Városi Galéria hangulata csak segíti az élményt. Janis Trupulis a Szovjetunióból érkezett, neve alapján litvánnak sejtem, s nem is lenne baj, ha ezt is föltüntetné az eligazító cédula, hiszen nem mindegy, hogy milyen kultúrkörből, milyen szellemi útrava- lóval indul egy művész. Janis Trupulis a legjobbal. A litván művészekre jellemző hatalmas bizonyítási vágy, a mesterség maximális ismeretével párosul. Trupulis klasszikus szinten ismeri az anyagot, stilárisan is klasszicizál, de nincs benne semmi az üres brillírozásból, a manierisztikus fogalmazásból. Nem hűlnek ki munkái, a tudás nem öli ki az érzelmeket Tchavdar Aiijev (Bulgária): Kollekció hol gyermek voltam •o* mányból élt. Elvette, amit a föld termett, amit a víz adott, és mindent, amit a szomszédjaitól elvehetett. Nálunk, az én gyermekkorom olyan benyomást hagyott hátra bennem, mintha halász, pákász, madarász ősök közt éltem volna. Most is, ha a múzeumban szárcsatojást látok, vadmadarak tojásait, megdobog a szívem, mintha gyémántot találtam volna kosárral. A csík, a cigányhal, a csuka, a harcsa, ezek csak fokozatai az életörömnek. A súlyom, a kökény, a vackor meg a csipkebogyó; a som, a gömbölyű szilva, a fiefaalma. — jaj, minél szegényebb és szerényebb erdei, pusztai termék; a gomba, a málna, a méz — legteteje ennek a friss lépes méz, amiért ki kell füstölni egy egész köpű méhet, s még az ember nyelvét is megszúrja egy-egy méh. Hát ezek a legnagyobb csodák és élvezetek. Ezeket nem tudom megmagyarázni, s elhitetni senkivel, legkevésbé a saját gyermekeimmel, hogy mindezek micsoda földfeletti és földöntúli örömöt tudnak okozni. Minek örüljenek ily semmiségeknek, mikor ők már a budapesti kirakatokhoz vannak szokva, ahol csak pénz kell, s a természet minden csodája rendelkezésre áll... ... Jött az ősz. Csécse körül volt véve szilvásokkal. Szilvás volt a gyümölcskert neve, mert legtöbb volt benne a szilva. De ugyanannyi volt az alma is, és körte is került, de már kevesebb: úgy ■látszik az nem volt alkalmas kereskedelmi cikknek. Hát szilvaszüret. Az a hamvas kék szilva valósággal szerelembe tudja ejteni a gyermeket. Oly sok szilva volt, hogy egész héten szilvalekvár-fő- zéssel foglalkozott az egész falu. Sőt, heteken át. Jöttek segíteni egymásnak. Akkor voltak a legszebb és legjobb mesélések, dalolások, és az a gyönyörű emlék, hogy egész éjjel égett a tűz az üstök alatt; kavarták a hosszú nyelű kavarólapátokkal a szilvaízt, és közben megszilajodva viháncolt és boldog volt a falu egész lakossága. Meg a többi: már annyiszor megénekelt csoda. A kenderáztatás, tilolás, a kukoricahántás, a fosztóka, no meg az aratás; ott még sarlóval arattak le minden szálat, mert minden búzafejet sajnáltak volna, hogy a kasza eltiporja, elvesztegesse a kicsi határon; a hordás, ott ülni a valóságos jó borzas búzakévében, a magasban, a toronymagasságban, a szekér tetején; a csépiéi, ahogy valósággal cséppel csépelték, a csűrökben a lovakkal nyomtatták a szérűkön a búzakévéket. Hogy én voltam az a boldog, kinek édesapja első volt, ki cséplőgépet vásárolt ... A fiefás Tisza-part a magyar életnek legősibb szakasza. Már a honfoglalók korában ugyanolyan lakott volt, mint ma; a török—tatár dúlás elkerülte, a falvak ugyanazokon a helyeken, ugyanabban a távolságban és arányban maradtak fenn, ahogy a legelső írásjelek idejében voltak, tehát mint ezer és kétezer év előtti megtelepüléseknél, és ugyanaz a faj, magvak a jövőre. 3 n aláltam egy adóösz- I 1 szeírást a XVI. század elejéről, úgy a Dózsa-kor tájékáról, abban Csécse másfél telek adófizetést tartott el. Ugyanakkor két szomszéd falú közül egyik napkeletre, Milota hatot, és a másik napnyugaton, Kóród kilencet. Es ma Csécsének a lakossága kb. 371 lélek, a Mi- lotáé 1030, és a Kóródé 1195. Nem csoda? ötszáz év alatt a három falu aránya nem változott. En még abban az ötszáz vagy ezer, vagy háromezer éves hagyományokban is részesültem, amelyeket az a nép, az én családom, évezredeken át őrzött e tájon. Ezeket a hagyományokat már a gyermekeim nem kaphatták meg. Budapest nem Csécse. 1942. •A Megyei Könyvtár, a Szabolcsi Téka sorozat 9. köteteként LOBOGO SZÖVETNEK címmel, a jubileumra szöveggyűjteményt adott ki Móricz Zsigmondnak Szabolcs- szatmári tárgyú írásaiból. Ebben a fenti visz- szaemlékezés, amely az író legutolsó kézirata, teljes szöveggel olvasható. A művészeti vezetőnek nehéz a dolga. önmagában el kell folytani a művészt, hogy a technikát átadhassa az újonnan érkezetteknek, hogy segítsen a viaszvesztéses eljárás ősi fogásait meglelni azoknak, akik határon túlról, másfajta szemlélettel jöttek ide. Győrfi Sándornak mégis minden esztendőben van ideje arra, hogy maga is dolgozzék, hogy egy- egy fontosabb plasztikáját itt elkészíthesse. A vihar, amely ma Magyarország fölött ezen a művén lebeg, reméljük csak fenyegető felhő, s derűsebb napok is várnak még ránk, ahogy Zstn Judit munkáin is a mosoly mocorog. A fiatal alkató az anyag teljes ismeretének vértjében indul a munkáknak, gazdagon formál, szinte festőién mintáz, s megőriz valamit a gyermeki derűből is. Vélhetjük: háttérbe szorul majd egyszer itt az illusztratív szemlélet, s a szépség fölött fölvibrál a művészet igaz drámája is. Zsin Juditnak ideje is, eszköze is van a reménybeli munkákhoz. A bolgárok — emlékezetem szerint — még soha nem hoztak szégyent országukra a telep évtizednyi története alatt Tchavdar Aiijev, (török neve muzulmán ősöket sejtet) Termékenység-imitáció című plasztikai sorozatával félelmetes szépségű absztrakció magasába emeli a mindennapi látványt, a női testet, annak egy részletét. Kiss Györgyben — talán megbocsátja nekem — mindig a festőt látom. A plasztikái is általában gazdag for- makincsű felületkísérletek, térbeli játékai pedig a díszletterveket juttatják, — minden pejoratív tartalom nélkül — eszünkbe. Hiányolhatja a tárlatból az ember Kiss korpuszát, amely igazi drámai erővel mutatja föl mit tud ez a sokműfajú ember. Bekéni Eugen Csehszlovákiából érkezett és mindent tud, amit az európai mai plasztikában tudnia keli. Ez azonban kalicka, kelepce is. hiszen az egyéni hang, a senkivel össze nem téveszthető megszólalás hitelesíti a műalkotást De legyünk mértéktartók: egy munkásságról egynéhány alko- tás alapján nem mondhatunk ítéletet. E. Lakatos Aranka a legjobb magyar hagyományokat folytatva készítette portré plakettjeit, finom, néhol szinte ironikusan őszinte karakter- érzékkel. Vollmar Kühn szobrászatéról a nagy előd Fritz Kramer munkái jutottak eszembe, ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a fiatal alkotó nem tudja meghaladni mindazt, amit a német szobrászat útravalóul neki ta- risznyázott. A Nyerítő ló szinte már emberi kínokat mutat, mélységeket kavar. Igazi, bravúros kísérlet, amit Varga Géza vállal: követ applikál a bronzba, amely láss csodát(!) az öntés hőjét is kibírja. De a fa melgsége is „rímel” a fémmel. Gáti Gábor torokszorító megilletődöttséggel búcsúzik a grafikus baráttól Rékássy Csabától, közös veszteségünktől Simorka Sándorról különös melegséggel, a lehető legbiztatóbb kézszorítás gondolatával írhatunk csak. Itt tanít, itt dolgozik, — vélhetően nem kis ideig ez a fiatal művész. S ha tőlem idegen is ez a groteszk látásmód, bízom benne, hogy az őszinteség és az alkotókedv úgyis ledob magáról mindent. — az útkeresés idején rátapadó — jelmezt. Kinőtt markunkból ez a művésztelep, s a tenyérnyi műalkotások is igazolják, nem a mérettől függ a művészet, az emberi nagyság. Ligeti Erika ez a nagyszabású és örök-játékos szobrásznő is bizonyít Gyerekek kezébe, kezére játsz- sza át amit ő tud. Gyerekmunkák, fiatalok alkotásai köszöntik az érkezőt a tárlaton, s ígé-' rik a jövőt, a folytatást. A. I. Vollmar KOhn (NDK): P*r I. Janis Trupulis (Szovjetunió): Vénusz TENYÉRNYI YILÁG II Keleta magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE
