Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-21 / 170. szám
1989. július 21 Kelet-Magyarország 3 Nekem is van történelmem... Próbaüzem a posta új hírlapfeldolgozó üzemében, Budapesten, az Orczy téren. A napilapok kivételével ide érkeznek a nyomdákból a magyar. Illetve konténerekben a külföldi újságok. Egy számítógéppel irányított rendszer segítségével osztják szét a lapokat a különböző megrendelők számára. Az adóról kérdezik A lakás vásárlásához, építéséhez nyújtott, vissza nem térítendő munkáltatói támogatás gyakorlatilag egyfajta jövedelem. Hogyan adózik? — A lakás vásárlásához, építéséhez nyújtott szociálpolitikai kedvezmény, a vissza nem térítendő munkáltatói, illetve helyi tanácsi támogatás mentes az adó alól, amint azt a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló törvény leszögezi. Ezzel a törvény éppen a lakáshoz jutást kívánta elősegíteni, mint ahogy más ismert eszközökkel is támogatja azt. Más hibájából eredő baleset miatt valaki hónapokig kiesik a munkából és emiatt több ezer forint vesztesége származik. Ismét hónapok elteltével a bíróság megítéli a kártérítést. Adózik-e ez a jövedelem? — Igenis adózik, mert ez jövedelem- pótló kártérítés és 1988. január 1-jétől adóköteles. Logikus is a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló törvény eme rendelkezése, hiszen ha ezt az ösz- szeget korábban a munkáltató fizeti ki, ott is adóköteles lett volna az illető személy egyéb jövedelmeivel összevonva. _______(csornai) Levelet kaptunk a minap. Többen is aláírták, s arról értesítenek, hogy a vasmegyeri öregotthonban alig van öreg, „a dolgozók reggel 8-tól délután 4-ig melegszenek, mert senki nem nyitja rájuk az ajtót. Hogy lebet ilyet megengedni, ilyen gazdasági helyzetben, ez felháborító... Ha nem hiszik, győződjenek meg róla.” Így a levél, amelynek nyomán elindultam Vasmegyerre. VAN KIHEZ SZÓLNI „Múltunk mind össze van torlódva...” Hogy mennyire így van, láthatjuk közelmúltunkról egyre-jnás- ra megjelenő riportokból, önéletírásokból, visszaemlékezésekből. Ha egymás mellé tesszük ezeket az életélményeket, mintha teljesen más történelemről szólnának, annak ellenére, hogy a szereplők, a kor és a helyszín, ugyanazok. Sokféle múlt létezik, noha történelem csak egy van. Benne helyük van az egymásnál ellentmondó életsorsoknak is. Csak az összes részlet adhatja ki később a valódi képet. Gyermek- és ifjúkoromban nagygazdák földjén kapáltam. Hét—tizenkét éves koromban a napi háromszori étkezésért a nyári iskolai szünetben disznót, tehenet őriztem. S bár tehenet őriztem, tejet ritkán ittam, mert azt a gazdáék eladták, illetve maguk itták meg. A cseléd, a napszámos reggelije legfeljebb tejjel habart étel volt (salátaleves, tojásleves). Így az én számomra a kulákság, mint társadalmi réteg, valóságos kategória volt. Nem Rákosi Mátyás beszédéből tudom, hanem a saját bőrömön tapasztaltam, ki a kulák, és mi a viszonya a nincstelen parasztsághoz. (A kulákok- hoz azokat sorolom, akiknek annyi földjük, állatuk volt, hogy maguk és családjuk munkája mellett rendszeresen foglalkoztattak idegen munkaerőt: egy vagy több állandó cselédet tartottak, idénymunkásként is dolgoztattak embereket.) A felszabadulás után sem változott gyorsan a helyzet. Kapáltam 16—18 évesen. Napszámosként olyan 140 holdas gazda földjén, aki az 1947-es választásokon a Ba- rankovics-féle párt képviselőjeként indult és be is jutott a parlamentbe. Én a kommunista párt tagja voltam. Nem állta meg, hogy oda ne lökje. „ ... most demokrácia van, mégis ránk vagytok szorulva ... ”. Jártam takarítani egy szőlő- és kocsmatulajdonoshoz, aki munkámmal meg volt elégedve, de amikor megtudta, hogy tagja vagyok az MKP-nak, többé nem mehettem hozzá dolgozni. — Ez 1947-ben volt. Akinek volt rokona, vagy ismerőse, aki nagygazdák cselédjeként dolgozott, hallhatott róla (vagy ha nem is volt, a legjobb magyar írók írásaiból tudnia kell) milyen helyzetben éltek a nincstelenek, és mennyi megaláztatást kellett elszenvedniük a vagyonosoktól. Erről magam is tudnék órákig mesélni. Arról pl., hogy a nagygazdák báljára csak nagygazdák mehettek be, és megvolt az előreköszönés rendje is, amit a vagyon nagysága határozott meg. De más, volt gazdasági cselédek is bizonyára sok adalékkal szolgálhatnának akkori helyzetükről. Mindebből természetesen nem kellett volna következnie a nagygazdák rpeghur- colásának, bebörtönzésének és egyesek kitelepítésének. Bizonyára más módon is meg lehetett volna szüntetni a nincstelenek kiszolgáltatottságát. Ezért is menthetetlenek a szükségtelen bűnök. Aki — helyesen — szót emel a volt nagygazdákat ért sérelmek miatt, annak azt is tudnia kell, hogy a náluk dolgozó kis- és nagycselédek, napszámosok számos sérelmet szenvedtek éppen tőlük, és nem azért, mert a nagygazdák gonosznak születtek, hanem mert csak így tarthatták meg nagygazda mivoltukat. Nem a vérükből, a helyzetükből következett magatartásuk. Nem azok érdekében fogtam tehát tollat, akik ku- láklistára tettek olyanokat is, akik nem voltak azok, vagy okkal, ok nélkül szabtak ki büntetéseket a ku- láknak mondott emberekre, nem egyszer embertelenül meg is gyötörve őket. Csak azért, hogy elmondjam az én történelem-részemet, amit csak én mondhatok el, és ami szintén az igazság része. Mindenki, aki átélte, tudja, nemcsak a nagygazdák, hanem az egész parasztság szenvedett a beszolgáltatástól, az erőszakos tsz-szerve- zéstől. (Úgy gondolom, nemcsak a kulákokat kellene sajnáltatni ezért.) Manapság sok szó esik arról, hogyan tovább a magyar mezőgazdaságban, s ennek kapcsán arról is, egyáltalán helyes volt-e szövetkezeteket létrehozni Magyarországon. Rokonaim és ismerőseim között számos tsz- tag van. Velük együtt állítom, hogy a magyar parasztságnak korábbi helyzetéhez képest felemelkedést hozott a szövetkezetesítés. Míg a Horthy-rendszerben egy élet munkája is kevés volt ahhoz a szegény parasztok millióinak, hogy egy vályogfalú, szoba-kony- hás házat építsenek maguknak (keresztanyám a Dessewffy grófok birtokán 11 gyermeket nevelt fel egyetlen földes padlójú szobában, a konyha szabadké- ményes volt, és közösen használták egy másik családdal), addig ma —, ha sok munkával is — ugyanezek a milliók, illetve utódaik komfortos lakásokat építenek maguknak. Hogy előbbre is tarthatnánk, ha jobb lett volna, és jobb lenne ma az agrárpolitika ebben az országban? Igen, minden bizonnyal. Kell a megújulás, szükséges, hogy művelői tulajdonosokként bánhassanak a földdel. De nem kell, hogy visszatérjen az az idő, amikor egyesek kezén annyi volt a föld, hogy csak bérmunkásokkal tudták művelteim, és a bérmunkások gyermekei nem egyszer a nagygazdák kis cselédei voltak. (Ahelyett, hogy iskolába járhattak volna.) A jelenlegi megnyilatkozások égy része közvetve, de esetenként közvetlenül is ezt az állapotot látszik óhajtani. Szükség van a tényfeltáró munkára, bírálni kell azt, ami a múltban hibás volt, vagy ami ma is az a politikában, a hatalommal bírók tevékenységében. De őrizkednie kell — minden, magát felelősnek mondó embernek — az egyoldalúságtól, mert ez is ferdítés. Ha igazságot akarunk szolgáltatni, nem sérthetjük az igazságot. Egyes társadalmi rétegek saját érdekeit védeni kell, de nem szabad, hogy eközben más rétegek alapvető érdekei szenvedjenek csorbát. Attól még messze vagyunk, hogy a „harcot, amelyet őseink vívtak” — vagy magunk — „békévé oldja az emlékezés”. De lépést tehetünk ezirányban, ha nem válogatunk részre- hajlóan a közelmúlt részleteiből. Ha a különböző személyes, vagy osztálysorsokat egyaránt a történelembe illesztjük. Mostyák Andrásnc Déli két óra. A levegő vibrál, sehol egy teremtett lélek. A hőmérséklet jóval harminc fok fölött, nem csoda, ha mindenki a hűvösre húzódik. A zsalugáte- rek, sötétítő függönyök lehúzva, embert alig látni. Az idősek otthonában minden ajtó nyitva, de még így is alig viselhető a meleg. Egyetlen idős néni ül _a szobában, látszik rajta, nem nagy kedve van kilépni a szoba hűvöséből. Láda Sán- dorné 72 éves, harmadik éve, hogy a klub hűséges látogatója. Meiszólják egymást — Most csak egyedül vagyok itt, egyébként is alig vagyunk öten. Régen többen voltunk, de sajnos nem jönnek az öregek. Tudja, itt ' megszólják az emberek ’ egymást, amiért idejár. Mondják nekem is, tán nem találok otthon dolgot? Az az igazság, hogy lenne éppen mit csinálni, de nem bírom az egyedülléteit. Van egy nevelt fiam, sajnos megromlott köztünk a viszony, így teljesen magamra maradtam. Itt legalább van kihez szólni, s kapunk ebédet is, csak az a kár, hogy kevesen vagyunk. Pedig hallottam, hogy van ilyen klub Domb- rádon is, ott még benn is alusznak az öregek! Miközben beszélgettünk, megérkezik Gorzsás Sándor- né gondozónő. Arca kipirult, csurog róla a veríték. Hat idős embernek biciklivel vitte ki az ebédet, a legnagyobb melegben járta végig a falut. — Nincs mit szépíteni, valóban ennyien vagyunk — ismeri el a levélben foglaltakat, majd egy spirálfüzetet mutat. — Ebbe jegyeztem fel, ki mit mondott, emikor megkerestem az öregeket, s hívtam őket a klubba. A rózsaszín fedelű füzetben 1989. május 29. az utolsó dátum. A nevek mellett tön.1 őrén fogalmazott monda tol Szűcs. Sándorné: „Míijd feljön és körülnéz.” Sinka József né: „Gyermekével lakik, míg bír főzni, nem hagyja egyedül.” Bán József né: „Gyermekei nem engedik, itt laknak helyben, mindent megadnak neki.” Poór Mária: „Nem engedett be, azt mondta, nem kér ellátást.” — Megszólják egymást az öregek, azért nem jönnek, meg azért, mert minden házhoz kert is tartozik, ott dolgoznak még most is, mert másképp nem nagyon tudnak megélni. Aki meg nem műveli a saját kertjét, műveli a gyermekéjét. Dohány, egyéb szinte minden fiatalnak van, így a munkából bőven jut az öregeknek is. Mint kiderül, nyáron a sok munkára, télen meg a rossz utakra hivatkoznak az öregek. Akkor az a kifogás, hogy egész napos távoliét után nem akarnak a hideg házba hazamenni. Igaz, alhatnának benn is, de ahhoz egy-két ember kevés, több vállalkozó meg nincs az Ilyesmire. — Sejtem én, hogy ki írta azt a levelet — zsörtölődik Gorzsásné. — Olyan ember volt, aki irigyli, hogy öt kis öreg idejár, meg hogy nekünk van rendes munkánk. Pedig semmi köze nincs hozzá. A klubot a tanács fizeti, ő hozta helyre a házat is. Aki panaszkodott, annak tán egy fillérje sincs ‘benne. Ki fizeti a költségeket? A költségeket valóban a tanács fizeti, s dolgozói előtt sem titok a kihasználatlanság. — 1986 októberében nyitottuk meg a klubot az egykori iskola átalakítása, bővítése után. A teljes költség 1 millió 700 ezer forint volt. Annak idején húsz idős emberre számítottunk — any- nyinak lenne helyünk, de ennyien ott még soha nem voltak — mondja Erdeiné Hamvai Margit, a tanács szociálpolitikai előadója. Hiába vannak egyedül, ma is nagyon sokat dolgoznak, s így lesz, amíg csak mozogni bírnak. A háztájizás, állattartás rengeteg időt elvesz, pihenésre nem jut idejük a mai öregeknek. Inkább a segély iránt nő az igény. Idén például 1 millió 236 ezer forintunk van rendszeres, 236 ezer pedig rendkívüli segélyre. — Nemcsak a sok munka miatt nem járnak a klubba, visszatartja őket a szemlélet is. Sokan mondják, minek mennék a szegényházba? Pedig egyre öregszik a falu, s mind többen maradnak magukra. Hibások a fiatalok is, hiszen ők is megszólják az időseket. Az idősek klubjának fenntartása nekünk mégis kötelességünk, bár tudom, ilyen feltételek mellett luxus az államnak ... Néhány év múlva... Luxus lenne? Attól függ, honnan nézzük. Annyi bizonyos, a magára hagyott emberek segítése társadalmi kötelesség. Az sem kerülhet az utcára, akinek senkije nincsen. Hogy ez egyese Két bosszant? El lehet képzelni. Bosszúság ellen azonban ajánlatos néhány évet előbbre gondolkodni ... Kovács Éva 4 humoristákra ma nagyon nehéz idők járnak. Majdnem úgy elromlott a társadalmi presztízsük, mint a régi vezetőknek. A népnek kenyér és cirkusz kell mindig. A kenyeret a politikusok adták, a cirkuszt a foci és a humoristák. Mára mindenki válságba került ebből a szolgáltató ágazatból. A politikusok maguk gyakoroltak önkritikát, a focistákról a bíróság mondott ítéletet, — de a legrosszabbul a humoristák jártak, mert a megváltozott társadalmi szituáció a kenyerük látszik veszélyeztetni. A humorista szontora A humoristák azon része, mely a kétértelmű és obszcén példáló- zásokkal csikolta a közönséget, ma is megröhögteti ugyanazokat. Az anyós és a sex a pluralista társadalomban is megél. Akik a Patyolatot és a szódavizet figurázták ki, azokra már régebben sem figyelt oda senki. A kemény szatíra és gúny fegyverét használó humoristák vannak ma leginkább válságban. Akik a társadalom hibáit nyíltan vagy áttételesen eddig is gúnyolták. Akik naprakészen levezették a feszültségek szelepeit odamondogatással, megnevettetéssel afféle udvari bolondként. Sokszor szilenciumra ítélve vagy kulisszák mögötti dorgálásokat elviselve, s olykor beakas?- tásokban elbukva. Ma a társadalmi leleplezéseket az ellenzéki szervezetek végzik. Csöppet sem áttételesen, — és senkinek sincs nevetni való kedve azokon. Ha egy humorista ma az MSZMP- n rágódik — minden témában lerágott csontot talál. Ha az ellenzéki szervezeteknek próbál szamárfület mutatni, — megnézheti magát. Régen, ami nem tetszett a hivatalos politikának, egyszerűen nem jelent meg. Ma, ha valami nem tetszik az ellenzéknek, népszavazást követel, ha valaki nem tetszik, — megkövezik, visszahívják. Milyen lehet 'egy visszahívott humorista? Szomorú. Ma a drámaírók és a tragédiafelújítók konjunktúráját éljük. A rendezés abszolút modern. Hátulról kezdődik a cselekmény. Lassan kirajzolódik a történet, és a darab elején felbukkan egy, két, száz áldozat. A humorista ma, ebben a felpapri- kázódott helyzetben magát figurázhatja ki kockázatmentesén. És maga válhat nevetségessé, ha azt hiszi, hogy ez valakit is érdekel. Maradnak még azok a társadalmakon, időn, téren és népeken átöröklött emberi butaságok, amelyeket már az ókorban is kinevettünk. Vagy a modern faviccek, amelyek a valóság felett lebegnek, vagy a nyelvi játékok, melyeknek legérthetőbb változata a nyelvöl- tögetés a világra. Például tudják a mai politikában egymásnak feszülő erők, hogy mi az, ami vízen lebeg és motyog magában? ... Megmondom: motyogtató rongy. ... Mit rákentek a századok, le- mottyuk a gyalázatot ___ — Kulcsár Attila Nem klubot, pénzt szeretnének
