Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-10 / 135. szám
1989. június 10. 0 Bl Kelet a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE házaspár Mátészalkán Nyíregyháza és Nyírbátor után Mátészalka is büszkélkedhet a városban élő és alkotó művészházaspárral. Bíró Lajos és felesége a főiskola elvégzése után itt telepedett le. Bíró Lajos hazajött, a közeli Tyúkodon született, édesapja ma is ott él. Felesége Sirpa lhanus a finnországi Tuupo- vaaraban született, ő is szívesen jött a szatmári fővárosba. Nagy lendülettel vetették magukat az alkotó munkába. Bíró Lajos a Mécsestartó fiú köztéri munkáját a közelmúltban állították fel Mátészalkán. Most két nagy alkotáson dolgozik felesége segítségével. A Kossuth-mellszobor a tyukodi termelőszövetkezet megrendelésére készül, a Heliász a Pegazusokkal Ajka város főterét díszíti majd, az erőmű fennállásának 45. évfordulója tiszteletére készül. Elek Emil Egykori liákszerelmek rok móresének neveznek, hősi vitézségetekkel ver- széjjel Belgiosó magyalt tipró hadait, s harcol- ki a nemzet szabadságát osító bécsi békét. Hűségirt nektek hajdúszabad- it adok. Örök letelepedés- íektek adom a hajdúsza- sággal felruházott váróit: ■ Hajdúböszörményt, dúhadházot, Hajdúná- t, Nagykál... fiúk, a plom falánál jön a zsa- gyorsan a kollégium»I ■ lsőként az élő Bocskai ott le a talapzatról, s vi- zott a kapu felé, utána mi a vezér hűséges hajdúi. Szolnoki bácsi, az öreg kollégium és a benne székelő ifjú egyetem éjjeli kapusa megszokta már: ha éjjel diákok futnak a kapu felé, baj van. Csengetés nélkül is gyorsan kaput nyitott. A rendőr csak az utolsónak odaérő diák zakóját tudta elkapni, a diák már benn volt a kapun belül, egyetemi területen, a rendőr kívül a legfelső lépcsőfokon. Szolnoki bácsi a rendőrre kiáltott. Nem tudja, hogy rendőr engedély nélkül nem léphet az universitás területére, s a nagy kulccsal a rendőr kezére ütött. A diák érezve a rendőrkéz fogósának lazulását, hirtelen megugrott, társai után viharzott. A rendőr félrelökte az öreget, futott utána. Ez lett a veszte. A városi sétára igyekvő Mauks László és a hatalmas erejű Csatári Szűcs József (később Búj község ref. lelkésze) karjaiba futott. A hatalmas erő ölelésében moccanni sem tudott. A párbeszédük rövid volt. Hogy mert az egyetem területére lépni? Nem tudja, hogy rendőr sem éjjel, sem nappal nem léphet rektori engedély nélkül az egyetem területére ? Csendháborító diákokat kergettem — mondta az. — Mutassa a számát! Minden rendőrnek a derékszíján volt a száma. Mivel megszegte az Universitás autonómiáját, holnap a rektor úr értesíti a főkapitány urat. A rendőr mintha kisebb lett volna, kérve mondta: Diák urak, ne jelentsék az esetet a rektor úrnak. Csatári Szűcs szorítása megszűnt, helyette tanácsa hangzott el. Máskor az egyetemen kívül »fogja el a csendháborító egyetemi diákokat. Alig húsz méterrel távolabb a kollégium kapualjából jóízű kacagással hallgattuk a rendőr kiutasítását. Komolyan nézett ránk Petőfi szobra, mintha azon tűnődött volna, min kacagnak olyan jóízűen a tisz- teletes diákok. Másnap reggel mind a nyolcán levittük az éjjel elmulasztott kapupénzt Szolnoki bácsinak. Így diktálta ezt a diákbecsület. Nagy ünnepek voltak számunkra a karácsony, húsvét és pünkösd ünnepei. De egyiket sem vártuk olyan izgalommal, mint a májusi szerenádot. Főképpen azok, akik ezzel akartak vallomást tenni a városban lakó szívük választottjának. A kollégiumban több teológus zenekar működött. A legkedveltebb volt a Szakács József zenekara. Olyan szépen még Hajdú Bandi sem tudta húzni a magyar nótákat, mint Szakács József és a zeneszerző Molnár Vince. Nem ellenszolgáltatásért vállalták el az éjjelizene adását, csupán barátságból. Négyen kértük szerenádadásra Szakács Józsefet. Évfolyamtársaim csodálkoztak, hogy én is szerenádot akarok adni, hiszen engem remetének hívtak, aki kerüli a lányokat. Hej, pedig másfél évvel előtte az én szívemet is megsebezte Ámor nyila, amikor először láttam meg a közös filozófia órán egy fekete szemű, fekete, göndör hajú kislányt. Hiába küzdöttem, hogy szívemből eltávolítsam a szerelem nyilát, annak a két ragyogó szemnek örökre rabja lettem. A másfél év alatt többször beszélgettünk mindenféléről, csak az érzéseinkről sohasem. A zenekarral mentünk az Ispotály telepre. Itt lakott a nagynénjénél. A házuk előtt nagy virágoskert volt, a kislány szobája a ház túlsó felén. A bejárati kaput éjjelre nem kulccsal zárták, hanem belső retesszel. A bereteszelt kapu nem lehetett akadály, de még a kapu mögötti kutya* sem. Gyorsan másztam fel a kapura, onnan a kutya felé ugrottam, amelyik ijedtében elmenekült. Az út szabad volt. A zenekar vigyázva a virágokra olyan 15 méterre állt fel az ablaktól. Felhangzott az első nóta, utána a második, az ablak sötét maradt. Megkértem a zenekart, hogy a következő nótát halkan játssza, én az ablakhoz mentem, s halkan daloltam: „A ti utcátokban fényesebb a csillag, Szebbek a virágok, ékesebb az illat. Melegebb a napfény, hűvösebb az árnyék, Talán meg is halnék, ha oda nem járnék.” Az ablakban megjelent egy gyertya szelíd fénye. Az ablak résnyire megnyílt csendesen. Suttogva szólalt meg a számomra legszebb női hang. „Vártam ... éreztem ... hittem, hogy eljön. Vallomására üzenetem: szeretem.” Halkan bezárult az ablak, csak a gyertya fénye mutatta, hogy ott áll az ablak mellett. Ez a szelíd gyertyafénynél elsuttogott néhány szó, melyet kettőnkön kívül nem hallott senki más csak a Jóisten, örökre összekötötte az életünket. Hadházy Lajos Á kisember centenáriuma „Az olyan embereket, mint Chaplin, nem naptári dátumok alapján kell ünnepelnünk, hanem akkor, amikor eszünkbe jutnák” — írta Bólint György a nagy filmművész 50. születésnapja előtt. Most — nemrég óta — utána vagyunk már a századik születésnapnak, amelynek dátuma egyébként is vitatott. Ezért sem időszerűtlen, hogy — nagyrészt Bálint Györgytől idézett gondolatokkal — megemlékezzünk a kisember nagy ábrázolójának centenáriumáról. Charlie Chaplin köztudottan humoros jelenetekben, helyzetekben ábrázolta a kisembert, de kimondatlanul is abból az alapállásból, melyet Karinthy Frigyes is vallott e szavakkal: „Humorban nem ismerek tréfát.” Talán ezért van az, hogy őszintén szólva, engem egyáltalán nem késztetnek kacagásra — mint a kortársakat késztették — a Chaplin-filmek még oly klasszikusan humoros jelenetei sem (inkább szánalomfélét keltenek, de ez nyilván az én hibám). Több Bálint György-cikk is született Chaplinnel és a Modern idők című filmjével kapcsolatban. Ez utóbbiról szóló egyik írásból idézzük: „... Chaplin a űegkegyetle- nebb borzalmakon keresztül éri el a humor legmagasabb fokát. Kétszer néztem meg a Modern időket, és végül igazat adtam Gharlie-nak. Igen, Charlie, az élet értelmetlen és elviselhetetlen, és ha nevetni tudunk rajta, az még a jobbik eset. De ne tévesszen meg bennünket ez a nevetés: Pán groteszk rikoltása mögött a páni félelem reszket. Legyünk őszinték — a legtöbb dolog hajmeresztő. Legalábbis ebben a társadalomban. Chaplin új filmjében éles társadalomkritikus — éles, de nem mindvégig következetes. Magában hordozza a kispolgári társadalomkritika minden tulajdonságát. Nagyszerűen lát, de nem mer egy bizonyos határon túl látni. Üj filmjével kapcsolatban egyes körökben „marxista tendenciáról” beszéltek. Ügy látszik, nem ismerik sem Chaplint, sem a marxizmust. Charlie már jelmezével is a lecsúszott kispolgárt személyesíti meg, aki makacsul és reménytelenül ragaszkodik a polgári rekvizitumokhoz: az ütődött keménykalaphoz, a viharvert zakóhoz, a szánalmas kis sétapálcálhoz. A munkások közé csúszott le, az ő sorsukat szenvedi, de szolidaritás még nem fűzi hozzájuk. Lázadozik a bedó- rendszer, a kizsákmányolás, a munkanélküliség, a hatósági képmutatás és kegyetlenség ellen — de magányosan lázadozik, a maga külön útjain. Nem akarja megváltoztatni ezt a rendet, sorstársai nem érdeklik: csak menekülni akar, méghozzá egyedül, legfeljebb kettesben.” Az ötvenéves Chaplinről Bálint György a többi között ezt írta: „Minden egyes filmje, az apró burleszíkektől a Modern idők hatalmas tragikomédiájáig szorosan egybeforrott. Tulajdonképpen ugyanannak a műnek fejezetei csupán. Az egységes, nagy mű már több mint húsz éve él, fejlődik, új epizódokkal és változatokkal bővül, mint a népmesék. Lehet, hogy ez a chaplini mű a huszadik század meséje... A népmesék hősei még le tudták győzni a szörnyeket, Chaplin már nem. A mai szörnyek ellen nem segít az egyéni küzdelem; még a szervezkedés sem nagyon. De Chaplin sohasem szervezkedik: ő korunknak talán egyetlen magánembere. „ötvenedik születésnapja alkalmából sokat írnak majd róla (Mint említettük, Bálint György előbb írta e sorokat — M. I.). Megírják majd ismét, hogy költő, hogy filozófus, hogy mély és kesernyés világfájdalom rezeg mozdulataiban, Általában mindig ezt írják és mondják róla. Ez mind igaz is, de nem ez a teljes igazság. Mert mindezeken kívül és felül van Chaplinnek egy lényeges tulajdonsága: mulatságos. Humora olyan mély, hogy tisztelői és méltatni újabban már csak a mélységet látják benne, és alig vesztegetnek néhány szót a humorra. Pedig ebben van igazi nagysága. Legfinomabb gondolataiból, legköltőibb hangulataiból sem hiányzik az utánozhatat- lanul mulatságos elem. Kis burleszk-jelenetekkel kezdte, és sohasem lett hűtlen a burleszlkhez. Amikor a leg- megrendítőbb, akkor egyben a legkacagtatóbb is. Nagyjeleneteiben csodálatos erővel találkoznak a, végletek, a néző egyszerre éli át a legellentétesebb lelkiállapotokat. Sohasem láttam tragikomi- kusiabb, fájdalmasabb filmet, mint az Aranyláz vagy a Modern idők — és sohasem nevettem annyit moziban, mint ezeknél a filmeknél. Azt hiszem, ez Chaplin zsenialitásának magva. Ez a szomorú kisember több, mint bölcselő, több, mit korunk hőse: művész.” Ebinél a kortársi méltatásnál méltóbban aligha emlékezhetnénk meg a „kisember” születésének centenáriumáról. .. Magyar István Rékassy Csaba: Noé
