Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-10 / 135. szám
8 Deák Mór; Csupaszon ÍH r§# Ti S fi éjszakát nem követ nappal nincs nap csak foltok az égen J|< „messziről” döntsenek Mű: Hol legyen az emlékmű? É vtizedekig volt gyakorlat, hogy nem a város, nem a lakosság állította, állíttatta a szobrokat, hanem a főhivatal, központilag — Képző és Iparművészeti Lektorátus — adományozott általában oda, ahol valamilyen személyes kapcsolat kialakult a mindenkori vezetők között. A hivatal egyben egy olyan munkamegosztást, elosztást is ellátott, hogy az országban élő dolgozó szobrászok, a hivatali rangsor szerint jussanak munkához. Volt, ki csak nagy emlékműveket, mások mellszobrokat, emléktáblákat kaptak és másoknak csak a képcsamoki kisplasztika jutott. zott. Szeretném, ha az illetékesek figyelembe vennék az építészeti tér fogalmának évszázados, de mondhatnék ezredes hagyományait. Az építészeti méretű vásártér fogalmával, sem a nagyméretű utcakereszteződésekkel, forgalmi csomópontokkal-(Széna tér, Október 31. tér, Marx tér) nem értek egyet. Szobrot csak építészeti térben lehet elhelyezni. A művészettörténet tanulságai szerint a viszonylag kisméretű építészeti tereken él legjobban és leg- monumentálisabban a szobor. megyei művelődési központ előtt lévő Ráthonyi József szobrának elhelyezése esetén viszonylag jó hely adódik — megjegyzem, ellenzem a szobrok értelmetlen vándoroltatását. A helyet a fővárosból érkező bizottság határozta meg, és azt is, hogy hová mi kerüljön. Ez egy atyáskodó társadalomban természetes velejárója, különösen akkor, ha a helyi hivatal képviselőinek szakmai felkészültsége, — belátva hozzá nem értését — csak az egyetértésig, nem pedig az esetleges érvekkel való ütközésig terjedt. Most természetes, hogy vitáznak mind a kuratórium tagjai, mind a lakosság a leendő emlékmű helyén és természetesen majd a formáján, nagyságán, anyagán is. A szobor helyére, mint olvastam, több javaslat elhangVan-e Nyíregyházán ideális tér szoborállításra, ez az egyik kérdés, és a másik, hol van ez a tér? Semmiképpen nem lehet a város peremén, sem valamelyik lakótelepen, körzetben. A szobornak a belvárosban kell lenni. Megintcsak példákra hivatkozom. Párizsban talán minden emlékmű egy tengelyre van fűzve, de Rómában is. Ne féljünk attól, hogy közel vannak az emlékművek egymáshoz. Az egyik ajánlott helyszín a megyeháza előtti tér, ahol Kisfaludi- Strobl Zsigmond első nagyméretű emlékműve látható. Ez a szobor oly nagyméretű, hogy csak hasonló, többfigurás emlék állítása oldhatja meg a terület plasztikai egyensúlyát. A Kossuth téren nincs hely. A Javaslom, hogy a majdani pályázók javasolják a helyet, hiszen nekik a legnagyobb figyelemmel kell lenni arra, hogy az általuk készített emlék oda kerüljön, ahol a legmegfelelőbb, ahol a jól, markánsan megfogalmazott elvárást teljesítheti a város lakosságának megelégedésére. Mint a szobor készítése, mint elhelyezése szakértelmet igényel. Helyesnek tartom, hogy a kuratórium szakemberekre bízza mind a pályázat meghirdetését, lebonyolítását, a hely kijelölését, majd az emlékmű elkészítését. Megyénkben legalább egy fél tucat szobrász és több tucat építész él, dolgozik, de az emlékmű ügyében csak a jószándékú laikusok nyilatkoztak ezideig. Szeretném olvasni építésztársaim és pályatársaim véleményét is, hiszen mi is a város lakói vagyunk, nekünk legjobban érdekünk, hogy méltó emléket állítsunk. Tóth Sándor szobrász burokban született földünk kitakarózik egészen lyukas az ózonpajzs gyilkos sugárzás üt át rajta mérgezett lándzsa az űrből valaki elhajította kék volt és zöld volt az élet járt körben ellipszis-pályán s feketén feketévé lett hogy ötmilliárdan árván — földmagházról éghéj válik — vacogjunk csupaszon mindhalálig Bud a házi István: Járok a tájon Körülöttem, mint hajdan a csorda, port kavar a szél. Itt élek. Akácnak gyökerével, szőlőkacs karmával, itt, hol dombok púpjával takarva szél-tépett, rongyos csuklyában remetéskednek a tanyák. Lábuknál pipacsok véreznek pici zöld koporsóban Járok <a tájon, szél-pulik nyomában, bodzasíp szól, homoknyáj bojtár furulyája. Itt élek. Akácnak gyökerével, szőlőkacs karmával, dombok púpjától takarva, itt remetéskedek bodza bokrok aljában, homok-szülte, tűzfészkü madár. Szombati galéria Kiss Benedek: Zápor alá régen álltam Zápor alá régen álltam, verne bágyadó szemembe; levetkőzve meztelenre verje fejem, mellem, vállam. Zápor alatt sokat álltam, szálltam csattogó szelekkel; hangom csattant mennykövekkel, tócsák vizén tapicskáltam, Homok itta az ég könnyét, szőlőlevelek suhogtak — nem terem sehol maholnap olyan borulatú friss ég! Levetkőznék meztelenre, verje eső mellem, vállam, Zápor alá régen álltam, verne bágyadó szemembe. Futok-e még záporokban, két karom kitárva szárnyként? Szelekkel csattogva szállnék — de az én nyaram már hol van? Fiam röpköd szemem rétjén, ő csattog füttyös szelekkel. Játsszon már ő mennykövekkel, álljon ő záporba, mint én! H. Németh Katalin: Kék aadAr n. H ej de rosszul határoztak úgy az égi- ek, hogy sokszor legyen üres a szegény teológus zsebe ! Ilyenkor hiába kutattunk könyökig benne, nem találtunk egyetlen húszfillérest sem. Ha nem volt • kollokviumi idő, bizony áhítoztunk a színházi előadások után. Húsz fillérrel már mehettünk volna Thália templomába. Igaz, csak a diákhelyre, népszerű nevén a „kakasülőre”, helyesebben a „kakasállóra”. Az ügyesebbek, a rátermettebbek úgy segítettek magukon, hogy statisztaszerepet vállaltak. A díszletek mögül hallgatták végig az előadást, és még kaptak is egy-két pengőt a szerepért. Rajtunk, a statisztaszerepből kimaradottakon sokszor Veress Lajbi, a jegyszedő asszonyok nyelvén: Lajbi diák úr segített. Ha ő felkapaszkodott a diákhelyre, a jegyszedő cerberus asz- szony valóságos angyallá változott. Tőle nem kért jegyet soha, de attól a három diáktól sem, aki vele ment. Lajbi volt a színház libling- je, felvonások közben a közönség szórakoztatója. Alig gördült le a függöny a felvonás után, felhangzott a Lajbi csodálatos tenorja. Dalait megbűvöl ten hallgatta a közönség: Fekete szárú cseresznye, rabod lettem szép menyecske, aztán a második, harmadik örökértékű népdalt. Amikor a Mosoly országából dalolta a Vágyom egy nő után — tombolt a közönség, viharzott a taps, követelőzött az ismétlés. Még a színészek is a függöny elé jőve hallgatták. Soha olyan hosszúra nem nyúltak a felvonások közötti szünetek a debreceni Csokonai Színházban. A városban azt suttogták, hogy Szórád Ferenc, a debreceni közönség kedvenc színésze azért nem szerződött új szezonra, sőt hagyta el a színészi pályát éppen Debrecenben, mert nem tudta túlszárnyalni a Veress Lajbi népszerűségét. Az igazság az, hogy Szórá- dot a sikereknél jobban vonzotta már a Poroszlay Lili két szép szeme, a Bocskay- kerti villája és kétholdas szőlője. Gyönyörű májusi este volt. Tündérujjaival meg érintett bennünket a tavas; szellő, a zefír. Szűk lett coetus, szűk lett az öreg kol légium. A szabad ha vísy tunk, valami vendégfogad kerthelyiségbe. Gyorsan ősz szeszámoltuk a „repülő kosz ton lévő diák” megtakarítói pénzét, s mentünk a Gamb rinus kerthelyiségbe, ahol város egyik legszebb asszo nya, a tulajdonos feleség irányította a felszolgálás' Hogy milyen nagyon szé] asszony volt, azt Böszörmé nyi Géza fiatal adótisztvisel' tudná elmondani igazán, h élne, mert ő minden este el húzatta a Gambrinusban : szép asszony kedvenc nótá ját. Hogy adósa ne legyei egyetlen olvasónak sem, mei kell magyaráznom mit jelen ez a kifejezés „repülő kosz ton lévő diák”. Olyán diák aki megkapta otthonról : kollégiumi díjra fizetend pénzt, de nem fizette be, ba rátái hordtak fel neki titok ban ebédet, vacsorát. Az ét kezésekre felügyelő szénio és esküdtfelügyelő szeme hunyt e cinkosságon. A b nem fizetett pénzből barátai meghívta egy-egy kelleme estére. A Gambrinusból korán el indultunk haza. De olya szépen sütött a hold, úg csalogatott, hogy befordul tunk a Kossuth utcára. Hov is vágyott volna máshová teológus diák, hisz'en ii volt a Dóczy leánynevelő ir tézet internátusa. Tudtu ugyan, hogy a lányok má aludni tértek, mégis jó vo elmenni az épület előtt. . Kossuth és Bundi utca sai kán gazdag cívis háza áll Magas kapuján téglafedé azon vastag üvegborítá Batta Laci egy nekirugaszkí dással a kerítésen, a másil kai az üveggel borított kapi födémen termett. Onnan szí valta Petőfi Nemzeti dalá Kedvünk egyre nőtt, mint népmesék parazsat evő tá tosparipáé. Már a nagytem] lom háta mögött jártunk, Bocskai-szobor mellett. Tó István, aki alkatra a szobo ra hasonlított, hirtelen felui rótt a talapzatra és stento hangon szózatot intézem „Kedves hajdúim! Én Boc kai István, akit ti és a nén zet nagyjai, kicsinyei a m
