Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-03 / 129. szám
8 Üzenetek a Kárpátok alól J második világháború után még hosszú évtizedekig M alig hallott valamit a magyarországi olvasó a kárpat- / B aljai magyar irodalomról. Ha mégis, úgy főként Bállá László és Kovács Vilmos munkáival azonosította az ottani irodalmat. A fenti helyzet a hatvanas évek közepén módosult, amikor is az ungvári egyetem magyar szakán tanuló diákokból egy csapatnyi tollforgató ízlelgetni kezdte a „rajban felrepülés” örömét és gyötrelmeit. Késqbb ez a csapat alkotta a Forrás Stúdió törzsgárdáját, maguk köré gyűjtve a terület magyar középiskoláiból a tehetséges, az irodalom vonzásába került diákokat. A hetvenes évek elején azonban a kultúrpolitika szigora szétzilálta a Forrás Stúdiót, egyúttal szilenciummal büntetve a társaság mentorát. Kovács Vilmost is. Rövid interregnum után a Forrás Stúdió helyett a Kárpáti Igaz Szó című napilap égisze alatt megalakult a József Attila Stúdió, amely ma József Attila Alkotóközösség néven tömöríti Kárpátalja magyar íróit, a társművészetek alkotóit. Mára a József Attilások alkotják a kárpátaljai magyar irodalom derékhadát. Közülük mutatunk be néhányat az alábbiakban, többen vendégeink voltak a héten Nyíregyházán a könyv ünnepén. Bállá Gyula Az Ung folyó két partján: Ungvár Emberi érzelmei Bereg legyen i századunk első felének súlyos öröksége, hogy két, egymást áldozatkényszerben felülmúló világégés után nemzetek, népcsoportok, területek, régiók ingáztak országok-hatalmak között. S bár századunk második fele tanúsít valamit a megbékélésből, az embercsoportok egymás mellett ébredése még bőven hordoz terhet az emlékekben. Nincs ez másként a történelmi Bereg megye hazai darabjának elismerő megnevezése körül sem. Az egykori Bereg megy amit az I. világháborút le versaillesi-szerződések k osztottak — évszázadok i tán szorult együttélésre földrajzi tájakkal. Tri; után a megmaradt magya: rületeken az 1923. XXX. előírása szerint a töredék beregi járás 21 községét sajátos szerkezetű megyét ,,Szatmár-Bereg Közigazga lag Egyelőre Egyesített megyék”-be — sorolták, csonka megyék együttélés területi revízió igényének Horváth Sándor: Nagy Zoltán Mihály: Utam, utad... Utam, utad, utunk. Miért is futunk, futunk, futunk? Hitem, hited, hitünk. Keresztet viszünk, viszünk, viszünk. Utam, utad, utunk. Vajon hova jutunk, jutunk, jutunk? Hitem, hited, hitünk. Mi lesz, ha többé nem hiszünk, hiszünk, hiszünk?! Kőszeghy Elemér: Alszanak a fák... az ég kékjét derékaljnak gyűrve alszanak a fák, gyér rezdüléssé kicsinyül gyökerünkben a világ, a csend a gallyakra fekszik — hófehér lomha hideg; alszanak a fák: fázós, néma emberek. Alszanak a fák — lábuknál vásott szellőcske mutál, alszanak a fák: szívükön rügyek, remény és homály .. . Tényállás ablakom előtt szégyenkező akác pőrére fosztva menekítné magát dühöngő őszben dérmarta áldozat rémület-sárgán föllángol az arcom akác vagyok én is szakadó parton kifordult gyökérkoszorú-zuhanás vigasz? elhullatott szél-űzte magvak valahol talán zölden fölfakadnak új lomb új remény újra szakadó part — Kárpátok: a nyevlckei vár Dupka György: Üdvözlő sorok Sesztalov Jurannak ős-révbe érnek, mint a patak — sárkányfogat is aprítanak a gejzíreres, fütykös szavak ... táltost költővé mint lágyított, népeinknek tűzhelyet áhított... Így lettünk köztük csillagbojtár, előttük szívünk kitárt oltár — s ím, hírt viszünk a jövendőbe, gyöngymezőinknek leszünk őre. Közös Regénk még sóhajt fakaszt és fölsikolt a nyelvünk alatt: az igazságunk ím fölsejlik, létünknek titka miben rejlik? — szánkról a szép szó el ne fogyjon, őt forrásunk ki ne apadjon... „Megszólalt egy vogul ének, testvére magyar regéknek. Te — magyar bánat hordója, én vogul vágy kimondója. Testvérek lettünk újra ím a Kalevala tajain.” Jaj, milyenek a mi szavaink, ősidőkből is felénk kacsint, egy anyatej íze dajkálja, Tiszától az Obig átjárja — daltól visszhangos tűz-szívünket, Tejúton vándorló nyelvünket. Ne fogjon ki rajtunk a bánat, akkor hangunk sosem lesz fáradt, i a szavak egymáshoz sodródnak, Ki menti meg a nagygéci templomot! Í gy telt el 1985-ig másfél évtized, hogy az árvíz után megépült gát elé került, és emiatt erőszakkal megszüntetett Nagygécről, annak műemlék templomáról sehol nem esett szó. A hír csak akkor vette szárnyára a részben román kori, részben gótikus templomot, amikor az Országos Műemléki Felügyelőség elvi engedélyének a birtokában, régészeti kutatások során felderítettem addig nem látható értékes részleteket (pl. a szamárhátíves sekrestyeajtó). A kutatásnak az volt a célja, hogy az épület teljes felmérésével együtt elkészítsük annak áttelepítési tervét, majd — megfelelő pénzügyi eszközök birtokában — magát a templomépületet is a nyíregyházi Sóstói Múzeumfaluba költöztessük. Pontosabban: csak az értékes kőfaragványo- kat vittük volna el, valamint a templom belső berendezését, maguk a templomfalak és az 1896-ban épült torony helyben maradtak volna, az utóbbi helyreállítva, a többi romkert- szerúen, hirdetve, hogy itt állt valaha Nagygéc község. Ehhez a munkához kértük a Tiszántúli Református Egyházkerület hozzájárulását is, mivel az 1970-ig birtokos helyi egyházközösség megszűnt. Kérelmünk azonban a hivatal útvesztőiben elakadt, választ nem-kaptunk, illetve mire a válaszadásra került volna a sor, megindult a „műemlékvédők” támadása. Tiszteletem mindazoknak, akik Budapesten, az Űri utcai kutatóintézetekben (nem az OMF-ben!) keseregnek nemzeti értékeink pusztulásán (miért nem tettek valamit az elmúlt másfél évtizedben?), ám értékmentő tevékenységük csak a levélírásban merül ki. Nem különb azoknak a hozzáállása sem, akik Nagygéc közelében lakva, egy lépést sem tettek legalább annak a megakadályozására, hogy illetéktelenek ne hatoljanak be magába a templomépületbe. (Magam négyszer állítottam helyre és lakatoltam le a templom ajtaját, mindannyiszor feltörték!) Mindenesetre mentve ami menthető, a templom berendezésének a Sóstói Múzeumfaluba történt beszállításával és ideiglenes tárolásával ez megmenekült. Nem úgy az a szép öntöttvas kereszt, ami a régi temető egyik kriptájának obeliszkjén állt. Ez évben ismeretlen tettes letörte és elvitte. Vajon hová? Nem szeretnék arról papolni, hogy a nagygéci templom helyreállítása, „üzemeltetése” a helyszínen, milyen tennivalókkal és főképp milyen költségekkel jár a jövőben. Ez ugyanis már nem az én dolgom lesz, mert e helyütt szeretném bejelenteni mindenkinek, hogy a nagygéci templom áttelepítéséről a Szabóid Szatmár Megyei Múzeumo Igazgatósága lemond. Am ez nem jelenti azt, hog a Sóstói Múzeumfalu templor nélkül marad! A két világhá ború között az akkor a Cseh szlovák Köztársasághoz tartc zó beregi részek egyik kis ma gyár falujában lebontotta egy református templomot, t tákosinak volt ikertestvér« szerencsénkre fennmaradt tel jes bontási dokumentációjí így nincs akadálya annat hogy ismételten felépítsül Hasonlóképpen döntöttünk ar ról is, hogy az 1937-ben szét szedett, és már csak a régié! emlékezetében élő tivadari ha ranglábat építsük újjá a temp lom mellett. Ezzel a lépéssé két — ma már nem létező - volt műemlékünk születne új já, s tenné hangulatosabbá Sóstói Múzeumfalu eddig együttesét. Nagygéc védelmezőinek, íg ifj. Csorvási Pál komlódtótfa lusi levélírójuknak is (ld. Kelet-Magyarország május 23- számában megjelent írást) jövőbeni helyreállításhoz j munkát'és elsősorban pénzt ki ván a „faluromboló” múzeum igazgató, Németh Pétéi 5 zól még a harang és megtöri a csendet. A nyári alkonyok izomfájdító kaszasuhogásába. a mezei munkába feled- kezőknek üzen a falu tornya, térjen már haza az ember. Aki tud, a „messzi harang- szó" szavára hálóhelyére, az otthonába siet. De mit tegyen az, aki túlontúl is messzire ment? Milyen mély, mekkora ott a csend? Jómagam még hallgatok a harang szavára. Kezemben egy könyv, drapp kötésben, a Szabolcsi Téka hetedik kiadása és amint lapozgatom, úgy éled, elevenedik a múlt, felszáll az emlék tejfehér köde és elém lép az író, az újságíró Sipkay Barna. — Mi újság? — kérdezi, mint kérdezte annak előtte ezeregy munkanap reggelén, a kollégák írására, az írások gondozására várva. Mondom megjelent egy könyv, Sipkay Barnáról. Vá- ciné Juhász Marika véleménye szerint „ ... egy kitűnő összeállítás, sok tekintetben filológiai értékű ..emberközeli, olvasmányos. Ezek után szinte látom az író, az újságíró és mindezek fölött az emberséges ember félszegen szerény mosolyát. Hallom a hangját: Messzi han — Ezt azért nem kellett volna. De igen. Nemcsak kellett, de szükséges volt a „Messzi harangszóval” megtörni a csendet. A Sipkay Barna-emlékkönyvnél a címadó regényből és a megjelent tíz önálló kötetből, a három színdarabból, az újságíró riportjaiból és esszéiből idézett szemelvények a feledés homályát oszlatják. Most, amikor roskadnak a könyvespolcok a tiszavirág-életű, a lehetőség mámorától megitta- sult, sokszor műfajilag is alig meghatározható kiadványoktól. akkor az igazi értékről könnyen megfeledkezünk. Sokak, akik ma olvasnak, nem az írás szépségéért, az írói igazságért, a lélekemelő élményért cselekednek, de a botránykrónika, a leleplezés, az odamondogatás, a fel- hánytorgatás leköti figyelmüket. (Talán ez is kell.) Nem vádaskodom. De az újságcsinálás. a könyvkiadás, ha van benne vájkálás és leleplezés. jó üzlet ma. Valaki meggazdagodik, de aki olvas, az nem tudja, miért lett szegény, miért réved a semmibe gondolatok nélküli tekintete. Most mindenki bátor. Le v ri írni azt, amit Sipkay Bi na 1964-ben a Hajnali hin ban leírt. „Igen sok bet sége van még a társadalo nak. Csak tudnám, melyei
