Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-03 / 129. szám
1989. június 3. 7 Felelős hittel elfogadni Boldogság-e a gyermek f II Keleta Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Beszélgetés a protestáns családeszményről, a kiscsalád-modellről Rendhagyó, teljesen egyedi álláspont — filozófia — képviselője Horváth Lajos Gáván élő, Balsán és Szabolcs községben szolgáló református lelkipásztor. Nemrég az egyik egyházi lapban is kifejtette ivéleményét >a kiscsalád-modellről, amelynek lelkes, meggyőződéses hirdetője. Több neves íróval, szociológussal is levelezésben, vitában áll. Napjainkban megütközést válthat ki, ha valaki amel- iet érvel, hogy a nemzet elsorvadását, népességünk csökkenését nem a több gyermek születése, a nagycsalád kultuszának erősítése akadályozhatja meg, hanem ellenkezőleg. A kiscsalád a követendő minta, ahol a születendő gyermek megfelelő anyagi és szellemi gondoskodásban részesül. — Nem értem és nem tudom elfogadni azoknak a nézeteit, akik magyarságügyben zömében csak a népszaporulat csökkenésére, az abortuszra, s -ezek következtében a sokat emlegetett „nemzethalálra” gondolnak — magyarázta Horváth tiszteletes úr. — Ez a nép eddig sem apadt el a történelem folyamán, sok esetben a kívántnál több gyermek tette nyomorúságossá az életet. Ebben, köztudott, az emberek szexuális járatlansága is közrejátszott... Gondosan mérlegelve Mi jellemzi a protestáns családeszményt, ha létezik egységes, hivatalos felfogás ez ügyben? — érdeklődtem. A válasz a rég- és közelmúlt történelmének vallásfilozófiai szemléletére utal vissza. A mindenkori családeszmény hazánkban olykor attól is függött, mi volt a véleménye erről az egyház legfelsőbb vezetőinek, püspökeinek.-jr Sokan bibliai, példákkal is érvelnek, de nincs igazuk. A nagycsalád, mint követendő eszmény, az emberiség egyik súlyos gondja. Tekintsünk csak szét a világban, gyermekek százezrei, milliói nőnek fel megfelelő gondoskodás — élelem, ruházkodás, s főképpen munkalehetőség, — szeretet nélkül. Én azt képviselem és hirdetem, természetesen nem a szószéken, hogy mindenki felelőséggel mérlegelje a születendő gyermekek számát, mert különösen mai világunkban a nagy családok is tovább növelik a saját maguk és a társadalom gondjait. Én a minőség híve vagyok. Kevesebb, de megfelelő nevelésben, ellátásban részesülő gyermek szülessen, akiket a hajszás élet közben is el tud látni a család — a társadalom — mindennel, ami a felnövekedéshez, felnőtté váláshoz szükséges. Nemcsak a táplálkozásra gondolok, de árrá is, vagy a ruházkodásra, hanem a tanulásra, iskolára, megfelelő szakmai képzésre, lakásra, munkahelyre és így tovább. Személyes tapasztalataiból táplálkozik a tiszteletes úr vélekedése a kevés gyermekről, a kiscsa- ládról? — Igen, mert az édesapám ugyan gyógyszerész volt, hárman voltunk testvérek. Mindenki megtalálta a helyét az életben, tanult, de igen nehéz utat jártunk be. S láttam nem egy olyan gyereket, akik nagycsaládban éltek; az iskolában azt mondták nekem, te olyan kenyeret dobsz ki a szemétbe, amit mi még nem is láttunk, nekünk annyi zsír sose jut a kenyerünkre. Ez persze régebben volt, a múlt rendszerben, de ma is akadnak szép számmal nehéz körülmények között élő családok. Tervezett családot Hány gyereket tart ideálisnak? — Nem tudok, és nem is nagyon akarok számokat mondani. Az bizonyos, ha fel akarunk zárkózni az európai átlaghoz, nekünk, magyaroknak is újra kell gondolni az eddig sokáig — talán évszázadok óta — uralkodó családeszményünket is. A kérdés az lehet, vajon a kevesebb, de megfelelő alapokkal felnevelt és elindított nemzedék erősíthetné jobban a társadalmat, a magyarságot, vagy a jelenleginél töibb, de a társadalmi életre szinte képtelen népesség eredményez-e jót. Számos példát mondhatnék, néhai Kennedy elnök tizenkét gyermekétől kezdve, akik a kábítószerhez menekültek, de hazai példákat is lehetne találni környezetünkből, ahol a sok gyermek nem boldogság. Ezzel persze nem állítom azt, hogy minden sokgyermekes családban ugyanez a helyzet. Vannak példák arra is, hogy a nagycsaládban is jó körülményeket lehet teremteni a gyermekek számára. De milyen áron? Tehát nagyon fontos a tervezett család ... Nem tartják önt család - gy érmékéi lenesnek ? vagy — Nem hinném, bár — ahogy szóba került, — többekkel vitába keveredtem, akik közül volt olyan teológiai professzor is, aki évek múlva írt nékem, hogy igazam van. Egyébként nékem is van két felnőtt gyermekem, látom, hogy ők is elég nehezen boldogulnak. Tudom, mi vár sok fiatalra, akik mögött nincs megfelelő családi háttér, vagy az nem elegendő. Szinte lehetetlenre vállalkoznak, ha családot, lakást, jó megélhetést biztosító munkahelyet szeretnének maguknak. Van egy tanítványom, egy cigány- gyerek, Oszkárnak hívjáik, hiába próbálok számára munkát találni, hogy az édesanyján segítsen, nem tudóik ... Mit válaszoljak Oszkárnak és a többieknek... S még valamit: én a gyermek nélküli családot is teljesnek tartom .. De kerülöm a konfliktusokat. Minek is? Azt viszont nem tudom elhallgatni, és mondom, nem azokért kell siránkozni, akik nem születtek meg ebben az országban, hanem sokkal inkább azokért, akik megszülettek. Tudunk-e róluk megfelelően gondoskodni? Az a baj, hogy eddig erről nem nagyon lehetett nyíltan beszélni, még inkább nem közelítettük meg tudományosan a kérdést. Márpedig a család- tervezés igenis kardinális kérdés és senkinek nem szahad visszariadni, ha a másik ember visszakérdez, netán megkérdőjelezi az elfogadott és mélyen gyökerező felfogást, gyakorlatot ... Horváth Lajos tiszteletes úrral még sóik, a kérdéssel összefüggő szemléleti, etikai, politikai, társadalmi összetevőről beszélgettünk. Végül megajándékozott egy könyvvel, amelyet a Református Zsinati Iroda adott ki. A születésszabályozás című részben többek között ezt olvastuk, amely összefügg témánkkal: „Józan és felelősségteljes számítások szerint egyidejűleg van szükség a termelés gyors fokozására és a •szüle- téskorlátozásra. Míg régen a nagyobb szaporulat jelentett nagyobb jólétet, ma — világviszonylatban — a szaporodás ütemének lelassítása lehet egyik tényezője a jólét növelésének. Közgazdászok és szociológusok, államfér - ' fiaik és civilizált embertömegek egyaránt elfogadják ezt. Mit mondunk azonban erre, mi keresztények? ...” Hitből dönt Még egy rövid idézetet adunk közre a „Nem jó az embernek egyedül” című könyviből — igaz kiragadva a teljes szövegből. A könyvet a házasulandó reformátusak kezébe adja a tiszteletes úr. „A református ember hitből dönt, hogy hány gyereket tud felelősed vállalni. Aki hitből 8—10 gyermeket vállal, az megérdemli minden tiszteletünket, és minden testvéri segítségünket is, hogy később a terhek alatt meg ne roppanjon a hite. Nem kell azonban szégyenkeznie annak a házaspárnak sem, aki „csak” 3—4 gyermeket tudott felelős hittel elfogadni, sőt néha egy gyermek vállalása éppolyan komoly és felelős hitbeli döntésből eredhet, mint a sokkal többé... ” Az idézetek talán arra is utalnak; az egyházon belül is alakulóban, változóban van a családeszmény, s az sem számít ritkaságnak, ha egyéni álláspontok, felfogásók is utat törnek maguknak, amelynek egyik képviselője Horváth Lajos lelkész. Páll Géza Hangjának bársonya angja színe, bárso- sonya tette a magyar zenei élet egyik kiemelkedő személyiségévé Svéd Sándor operaénekest. Kossuth-díjas kiváló művészünket a zeneirodalom a XX. század egyik legjelentősebb baritonistájaként tartja számon. Kivételes hangtechnikája lehetővé tette, hogy különleges hangját megőrizze. Repertoárján volt szinte minden „nagy" baritonszerep elsősorban a német, a francia és főként az olasz operákból: Rigoletto, Jago, Posa márki a Don Carlosból, Scarpia, a Tosca-ból, Teli Vilmos, Escamillo, Amon- asro. Zenei tanulmányait Olaszországban folytatta Mario Sammarco és Ric- cardo Stracciari mestereknél. Budapesten a Bajazzók Silvio szerepében mutatkozott be 1927-ben. Bécsben 1931-ben vendégszerepelt először, majd 1936-tól a bécsi Staatsoper tagja volt. Énekművészeti pályája az opera fellegvára, a New York-i Metropolitan-ben teljesedett ki, ahol 1940 és 1950 között lépett fel. Azután 56-ig újra a budapesti Operaházban működött, majd haláláig a világot járta, Európa és az VSA nagyopera-színpadain mindenütt szívesen látott vendég, a világ valamennyi jelentős operaházának ünnepelt énekese volt. Magasfokú kultúrával alakított drámai szerepeire, különösen a Vérdi-alakításokra ezrek és ezrek emlékeznek. Tíz éve, 1979. június 9-én hunyt el, 73 éves korában. Irodalmi hírlevét^ a 60. könyvhét idején az olvasás mirevalóságáról ,.Magyarország jövőjének kérdése: kultúra-kérdés.” (Eötvös József) 1929-ben „könyivhét”-nek keresztelte el kitalálója: Supka Géza, de a következő évtől már a szerényebb „könyvnap” elnevezést használják, majd 1952-ben megkapja a díszítő jelzőt, s ettől kezdve „ünnepi könyvhét”-nek nevezzük azt az országos kulturális eseményt, amely a magyar könyvet állítja a figyelem középpontjába azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy érveljen és hangulatot teremtsen az olvasás mellett. Ez a látványos hangulatteremtés ha formailag nem is, hiszen a külsőségek könnyebben előteremthetők, de a lényeget, az érvelést tekintve mindig is gondot okoz a szervezőknek. Amikor ugyanis az olvasás mirevaló- ságáról kell szólni, nyilvánvalóan csak olyan téziseket lehet hangoztatni, a-melyék igen régóta közismert elvek, a kultúrállamok természetes alapelvei. Vagy talán nem tudja hazánkban minden iskolázott ember önmagától is, hogy olvasni jó, hogy a könyv egyetemes és maradandó érték ?! Nem szószaporítás azt újra és újra elmagyarázni, hogy az olvasás szellemi táplálék, értelmi és érzelmi élvezet ? Nem túlzás-e évről évre ismételgetni a köztudott tételt, miszerint könyvek nélkül lehet, de nem érdemes élni?! Hiszen minden olvasni tudó ember elismeri, hogy a versek, drámák és regények hasonlíthatatlan mértékben gazdagítják életismeretüket. Vagy talán nem évszázadok óta bizonyított tény, hogy a könyvek által előbbre ment a világ? Szüksé- ges-e hát folyton hangoztatni, hogy a szépirodalmi alkotásokban titkok rejtőznek, hogy a szép könyveket már kézbe venni is jó érzés, hogy a frissen nyomott könyvnek varázslatos illata van? Az elemi műveltséggel rendelkező ember is tudja, tehát közhelynek tekinthető, hogy a könyv: tanít, nevel és szórakoztat. Sőt, a delphoi jósda ismerete óta az se titok, hogy önismeretre is késztet. Ki merné kétségbe vonni, hogy nemzeti irodalmunk a hazafiúi erények kimeríthetetlen tárháza, s ugyanakkor az emberi magatartásformák rendkívül változatos, illusztratív illemkódexe? Tagadható-e, hogy a drámák, az általuk kiváltott katarzis révén morális megtisztuláshoz vezetnek, s hogy a regények nemcsak jelenkori életérzéseinket, a status praesens-t fejezi ki, de távlatokat is nyitnak, reményt is adnak? Az tehát szinte bizonyosra vehető, hogy arra a kérdésre, hogy mi a könyv, honfitársaink nagy többsége habozás nélkül így válaszolna: a könyv a legjobb barát. És hogy a sztereotip válasz mellett a kultúr- sznobok álláspontja is hangot kapjon: a szellemi arisztokraták nyilván csak szánakozni tudnak azokon, akik az olvasás őrölne nélkül élik le életüket. A tudósok tehát tétellé formálják, az olvasó érzi, a könyvbarát hangoztatja, a diák megtanulta, a felnőtt megtapasztalta. Tudjuk tehát, elhisszük, nem tagadjuk, hogy a könyv elválaszthatatlan életünktől. Az ünnepi könyvhét 60. születésnapján ugyanis az emelkedett retorika mögött kétségek, hiányok meg nem jelent és el nem olvasott könyvek rejtőznek. Társadalmunk egy jelentős része egzisztenciális okokból, vagy egyszerűen időhiány miatt kénytelen lemondani az olvasásról. Akik mégis megmaradnak a betű bűvöletében, azok is inkább tényirodalmat, vagy újságot olvasnak és politizálnak. Nem tagadható, hogy ez természetes visszahatás. Az elfelejtett és elfelejtetett stúdiumok pótlása. Annák a megtanulása, hogy csak a tolerancia, egymás véleményének kölcsönös megértése és tisztelete vezethet el a műveltség új minőségéhez. Ezt ismerte fel a 19. században a nagy kuiltúrpolitikus Eötvös József, s az ország válságos helyzetében így határozta meg a gyógyulás irányát: „Magyarország jövőjének kérdése: kultúra-kérdés.” Ugyan ki kétli, hogy az olvasó ember: gondolkodó állampolgár. Tájékozódó a világ dolgaiban és az ország ügyeiben. Nemzeti irodalmunk nagyjai és jelenkorunk írástudói hányszor megfogalmazták már a tételt: európaiságunk mércéje a kultúra, a szellemi produktum. A 60. könyvhét idején sincs más teendőnk: ismételgetni, újra és újra elmondaná: igen, igen... a könyvek, a műveltség ... Mire való az olvasás? Üjra gondolni a kultúra dolgát, újra értelmezni a műveltség szerepét, s újra tanulni a tudás tiszteletét. Ez a tény nyilvánvalóvá teszi, hogy nemcsak az írástudóknak, de az „olvasnitudőknak" is van felelősségük: nemcsak szavainkat kell féltékenyen őrizni, de nem szahad lemondani a szavák elolvasásához való jogunkról sem. Bánszki István
