Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-24 / 147. szám
1989. június 24. 11 ______Barangolás ________ || Keleta Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Sárgaháza. Kóstolgatom a szót A sárgadinnye, a gyöngysző- lő, a csorduló must ízét vélem érezni a számban, mintha nem is júniust, de augusztust, annak is a végét írnánk. Az ég borús, fent fecskék cikáznak, mintha csak készülnének a hosszú, ismeretlen útnak. De az akácok, a kőrisek, a nyárfák nem hazudnak. Amerre ellát a szem, a szelíd dombokat mindenütt erdő borítja, csak itt-ott ékelődik az erdők közé egy-egy szántóföld. Még mielőtt a tanyára érünk, már tudjuk, hogy Sárgaházán járunk. S még mielőtt egyetlen élő embert is látnánk, már tudjuk, kik éltek itt egykor. Mert a temető megállítja az embert. A tanya bent van egy nagy kanyar mögött, de a temető szélső sírjai itt sorakoznak a keskeny kövesút mentén. A többi meg baktat fel a dombnak, az öreg keresztek egészen elvegyülnek a fákkal. Már maguk is erdővé váltak. Kocsik, Kalenyák, Lakatos. .. olvasom a fejfák ákom-bákom betűit, s idős, napszítta tanyasi hajdani cselédarcok derengnek valahonnan messziről. A közelben csengő szól, a fák nyílásán át látom, hogy lent a völgyben nagy csapat bárány legel. Tizenkét- tizerihárom éves fiúcska támaszkodik nagy komolyan a botjára, s kutyájára is oly komoran mordul, mintha már egészen felnőtt lenne. Pedig még csak most volt hetedikes, a szünidő első nlapjiait tölti. — Holhos András — mondja tekintélyes lassúsággal, s mielőtt válaszolna, hány bárányt is őriz, még egyszer végigfuttatja tekintetét a nyájon. — Vannak vagy negyvenen. Azt hihetne az ember, nincs érméi unalmasabb vakáció. Hiszen szél se rez- dül, a bárányok is a földet bámulják. Ám Holhós András, a környék minden bizonnyal legfiatalabb juhásza sokkal bölcsebb annál, hogy emiatt elégedetlenkedését fejezné ki a kormánynál, vagy petíciót nyújtana át az országgyűlési képviselőjének. Áll a botjára támaszkodva, az eget nézi, ahol riadt sereglyeosapat húz át. — Jön a héja — mondja, s mire felemelné a botját, a szélsebes madár már el is zúg fölöttünk. Üjból helyreáll a béke. S mi indulunk tovább, mert ha nem is látjuk, a nap azért halad tovább, és Sárgaházán még nem is jártunk. A szélső háznál, Lakatos Jánosnál kopogtattunk, márha kopogtatásnak lehet ■ nevezni azt, hogy átlépünk egy árkócskát, s ráköszönünk a farakás előtt békésen pipázgató házigazdára. Háta mögött a ház; a fészer, a tyúkól, a farakás már bent van az erdőben. Akác, nyárfa, s juhar mindenütt. A tyúkok itt kapír- gálnak a bokrok között, a libák is az avarban turkálnak. — Elviszi őket a róka. — Dehogy viszi! — nevet Lakatos János. — Én még itt egyetlen egyet se láttam... pedig maholnap hatvanéves vagyok. Az özek, a nyulak azpk igen, azok feljárnak. A múltkor is ülök itt az udvaron, hát előbaliag a fák közül egy hatalmas nagy kannyúl. Idejött egészen hozzám. Előttem megállt, nézett rám, majd elunta magát, s visszafordult. De nem ám, hogy sietett volna...! Szép lassan, ráérősen. Lakatos János még csak ötvenhét éves, de ne irigyeljük azért, hogy napközben itt üldögél kint az udvaron. Jobban örülne ő annak, ha mehetne. Ám görbebottal csak araszolni képes az ember. Hatvannégy szeptember 14-én a messzi Edelónyben rászakadt a sóderbánya, s elrepedt a foigóosontja. Azóta húzza az egyik lábát. De mit kerestek a sárgaházi férfiak a borsodi iparvidéken? — Hát mit..., kenyeret! Mint annakidején majd mindenki, hatvanban ő is belépett a termelőszövetkezetibe, akkor Apor l igeten volt a központ. Kocsisnak tették meg, fnely nem is lett volna baj, hiszen világéletében szerette a lovakat, dehát a fizetség...! Két mázsa csöves tengerit, két mázsa búzát, két mázsa krumplit, s kétszázötven forintot kapott egy teljes esztendőre. S ez így ment évről évre. — Ha jött egy új téesz- vezetőség, mind azt kérdezte: miből éltem eddig!? Hát miiből!? — mondtam, amit adtatok. És négy gyermekem volt mór akkor. Mint oly sok társát erről a tájról, a kényszer hajtotta el messzire. S a kényszer hozta vissza, hiszen repedt csonttal már nem kellett az iparnak. A földnek még igen, a ligeti téesz visszavette. De nem sokáig bírta a munkát, több mint másfél évtizede leszázalékolták. Nagy munkába már nemigen képes, a kertben azért még él-eldolgozgat. Kapálja a tengerit, a krumplit, a paszulyt, mint tette azt az apja, nagyapja, majd minden őse. Mint a sárgaházi emberek ősei. Birkóztak a földdel, ki a sajátjával, ki a máséval. Ballagunk a tanya egy- szem utcáján, s feltűnik, hogy egyetlen Igazán öreg nyírségi házat sem látni. Különös-a magyarázata. A második világháború befejezése előtt ezekből a házakból még egy sem állt. Volt egy kis kúria, néhány istálló, két kút, meg két hosszú oselédház. Itt lakott a családjával Lőrincz Gusztáv is, vagy huszadimagával ő is Ajtai Ödönnél szolgált. Négy szoba nyílt egy-egy konyhára, mindegyik szobában külön család. Kocsis volt, s ha 5 már nem is, felesége még mindig jól emlékszik a fizetségre. Negyedévenként fél mázsa búzát, másfél mázsa gabonát kaptak, meg öt forintot. Hogy az mire volt elég? — Mikor bementünk a bátori malomba őrletni, a jószág elől elszakítottunk a korpából. Eladtuk, abból tudtunk venni ezt azt a családnak. A régi haragok mára elcsendesedtek, csak egy-egy emlékfoszlány maradt a múltból. Lőrincz Gusztáv- né például gróf Károlyi Gyulát, az előző tulajdonost emlegeti. — Itt lovagolt el az úton, rengeteg kutyája kísérte, a cselédhózak előtt megáit. Adjunk neki egy kis vizet. Húztunk neki a kútból, megköszönte, s fizetni- akart. Csóválta a fejét, hogy nem vettük el. Szomorú élete lehetett, hogy azt hitte, mindenért fizetni kell. A háború befejeztével az itteni cselédeknek a felszabadulás valóban felszabadulás volt. Felosztották a birtokot,. az uradalom alkalmazottai a család nagyságától függően nyolc, tíz, tizenkét holdat kaptak, de jutott a szomszédos nyírvasváriaknak is belőle. Nem sokkal később elbontották a két cselédházat, a kúriát, s annak használható anyagából, meg még a jó ég tudja miből, ki-ki új lakást épített. Hozzájuk csatlakoztak jó néhány an azok közül is később, akik kint éltek magányos tanyáikon, s lassacskán kiformálódott Sárgaibáza mai arca. így költözött be a határból a mindinkább szabályos kis falujelleget öltő központba Lakatos János, s később Papp István is, aki ma Sárgaháza legidősebb lakója. Nyolcvankét éves, de ahogy a szomszédai mondják, még most is úgy megy, akár a szél, s ha hisszük, ha nem, csak két foga hiányzik. Pedig megjárta a frontot, végigharcolta a Kárpátokat. ö ugyan most kint legeltet valamelyik erdőszegletben, de mintha csak tudná, hogy keressük, kisvártatva feltűnik egy hepehupás földúton. Három tehene mögött lépked, hátán egy műanyag ülőke. Amúgy szedi a lábát sebesen, de fél, hagy felfázik. Viszii hát magával mindenkor azt a sárga zsámolyt. — Mért... csa'k' a városi embernek jár a kényelem? — kérdi nevetve, s ebben tökéletesen igaza van. Dolgozott ő már éppen eleget ebben a hosszú, kacskarin- gós életben. Rászolgált rég erre a könnyű kis székecs- kére. A tanyán ő a legvénebb, de féleségével együtt a legfiatalabb lakó is. Nyolc éve költöztek be ugyanis ide a saját tanyájukról, megvettek egy elhagyott házat Egy szem fiuk már rég másutt él, mintahogy korosztályának majd mindegyik gyermeke, unokája. A hét-nyolc mai általános Iskolást rég autóbusz hordja Bátorligetre, ők már nem is igen tudják, milyen is lehetett az élet az öreg sárgaházi iskolában. Mely még ma is áll, elvadult rózsabokrok, korhadó szilvafák övezik. Udvarán új erdő sarjadzik, de a bejárat előtt harunglóib, a homokjárda szépen felseperve. Bent a tanteremben öreg padok, templomi kegytárgyak. A sárgaházi öregek fennhangon itt dicsérik az urat, s én míg nézek be az ablakon, Jékely Zoltánnak a marosszentimrei templomból írott sorait mormolom: „...Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, (a tizenegyedik maga a pap), de énekelünk mi százak helyett, hogy hull belé a por, s a vakolat...” Vajon meddig szól, ott Erdélyiben, s itt a Nyírségben az ének ... ?" Balogh Géza Keresztek a dombon
