Kelet-Magyarország, 1989. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
8 V alljuk meg, Wilder (1897—1975) darabja, az 1938-ban megjelent „A mi kis városunk" fél évszázaddal megírása utón, mára meglehetősen avíttnak tűnik. Ugyan időtlen emberi problémákat vet föl, az élet-szerelem-halál, a lét értelmének kérdéskörét, ám az e kérdésekre adott válaszok nem elsősorban a drámai szerkezetből következnek, jobban mondva csak közvetve származnak az egyébként ösztövér cselekményből, az alakok jelleméből. Többségük az epikus betéteket egésszé összefűző és magyarázó, narrátor szerepű Rendező szájából hangzik el. A harmadik felvonásban ellenben Emily, a korán elhunyt fiatal nő mondja ki a mű konklúzióját: „Csodálatos vagy, világ, senki, senki nem tud felfogni. Van ember, aki felfogja az életet, amíg éli? Minden egyes percében?” A mi kis városunk Thornton Wilder-bemutató Nyíregyházán A mi kis városunk formabontásai sem igazán újak ma már. A keletkezés idején még valószínűleg hatásos lehetett az idősíkváltásos technika, a díszlettelen tér, s a mindenható Rendező felléptetése. A nyíregyházi bemutató műsorfüzete idézi Sükösd Mihályt, aki 1958-ban a „középkori moralitás és misztériumjátékok modern, XX. századi változatának” nevezi A mi kis városunkat, s az egykori „világszínház” újraéledéseként üdvözli, ahol is a „Rendező varázspálcája nyomán” életre kelnek a szereplők. Nos, ez a „színház a színházban” alapötletére épített darab (amelyben a Rendező eljátszatja színészeivel a fiktív amerikai kisváros, Grover’s Corners hétköznapi lakóinak hétköznapi élettörténetét) többszörös csavarra épül: a valóságos színházban a fantáziaszülte település képzeletbeli rendezője úgy tesz, mintha szintén fiktív színészeivel el- játszaná a nem létező városka nem létező lakóinak tucattörténetét. S teszi mindezt azért, hogy az épülő bank alapkövébe — a Biblia, az Egyesült Államok alkotmánya és Shakespeare műveinek egy példánya mellé — beletehesse ennek a darabnak a szövegét, amelyből „az ezer év múlva élő emberek tudni fogják: ilyenek voltunk, így nőttünk fel, így házasodtunk, így éltünk, így haltunk”. Ezáltal — a fikción belül — a Rendező a legkisebb részletek hitelességére is ügyelve, pontos földrajzi ismeretek birtokában idézi meg a múltat és jövőt. HANGSÜLYozva persze, hogy színházat látunk: ennek érdekében beépíti a műbe: a nézőtérről (azt az illúziót keltve, hogy mi is a Grover’s Corners-i színházban ülünk) szereplők kiabálnak föl a szírire, a hősök pedig nem létező málnaszörpöt kortyolgatnak... Ezen érdekesnek ígérkező játékban két család történetét jelenítik meg a színészek. A fiatalok együtt járnak iskolába, egymásba szeretnek, összeházasodnak, majd az asszonyka fiatalon, gyermekágyi láztűnik ahhoz, hogy az Orosz Helga által életre keltett csit- ri anyja legyen. Csikós Sándor a helyi újság szerkesztőjeként pontosan érzi a figura lehetőségeit. Gábos Katalin fiatal Rebeccája, Stettner Ottó rendőre, Kocsis Antal Stimsonja, Csorba Ilona Mrs.' Soamese egy-egy érdekes epizódban tűnik föl. Horváth László Attila, Tóth Károly, Petneházy Attila, Hetey László és Pankotay István rövidebb jelenetekben látható. Csányi Árpádnak a rendezői utasítást híven követő színpadképe és Borsi Zsuzsa hangulatfestő jelmezei hozzájárultak a wilderi világ meg- idézéséhez. Jelenet az előadásból: Rékasi Károly, Csíkos Sándor, Orosz Helga. ban meghal. A melodrámával kísértő történet ezen a ponton átlép a fantasztikumba: a harmadik rész a túlvilágon, a holtak között játszódik, ahonnan még vissza lehet térni egy röpke napra, az élők közé. A történet alakulását többször szakítja meg a rendező, akinek Emily Webb halálával, s az élők közé történő keserű, rövid ideig tartó visszatérésének epizódjával (hisz ekkor hangzik el Emily szájából a már föntebb említett filozofikus gondolatsor) az író színházi ars poeticáját kellene kifejeznie: a dráma, Wilder szerint, a művészetek közül legalkalmasabb arra, hogy a befogadóban katarzist idézzen elő, s így az önismeret szükségességére ráébresszen. Ezt az egyébként nemes szándékú, bár a nézőben mélyebb megrendülést előidézni képtelen, olykor hatásos drámát Mensáros László állította színre. Az ő rendezése hűen követi a wilderi szöveget, nem „modernizálja” tovább a művet. Számára a szövegben megjelenő gondolatiság, a hétköznapi létben is fölfedezhető emberi mélység az igazi érték. Fontosnak érzi Wilder sejteté- seit: „a lelke mélyén mindenki tudja, hogy van valami örökkévaló, s ennek a valaminek köze van az emberhez”. A halottak pedig „várnak valamire, aminek közeledtét érzik ...” Mensáros a szituáció pontos értelmezésére és a színészi alakítások árnyaltságára vigyázott elsősorban, ő maga játssza a Rendezőt. Természetes gesztusai, hanghordozása, játékmesteri tudása nagyban segítette a többieket is. (Tudjuk, hogy zaklatott, betegséggel. ■■■■■■■■■■■■■■■■ Ratkó József: Tilos fű Lacsezár Elenkovnak Ikonok, plakátemberek közt rávillant a szemünk egy nőre. Tolmács nélkül egymásra mosolyogtunk. Gázoltunk tilos fűben, habzó mezőben. Aztán a bajok epicentrumát bemértük a te hazádban, az én hazámban. Ittunk halottainkért, elhagyott szemű asszonyunkért, koraszülött forradalmunkért. Később a Vitosa oldalán kövek között, a tilos fűben két fehér szót találtam, valami régi esküből valót — királyok, költők szájából hullhatott ki. Pajtás, a fele téged illet. Kiáltsd ki Bulgáriában: HAZÁMIGLAN — HAZADIGLAN! kórházi ápolással súlyosbított próbaidőszak után hozta létre a darabot, nem kevés aszkézis- sel.) A főszereplőket, Emily-t és George-ot Orosz Helga és Rékasi Károly formálta meg. Az első szerelem romlatlanságát, félszegségét, a felnőttségtől való tartózkodás félelmét, s az egymásra találás boldogságát finoman kidolgozva idézték meg. (Rékasi Károly azonban még mindig azt a gyorsan ns- kihevülő, felső fokon izzó fiút mutatta meg, amit már eddig is többször láthattunk tőle. Most azonban, különösen a cukrászdabeli jelenetben, ösz- szetetten ábrázolta a kamaszfiú élénkségét, majd fokozatos felnőtté válását.) Máthé Eta zsémbelő, de jókedvű asszonya, valamint Bárány Frigyes komótos orvosa hálás szerep. Vennes Emmy, a jó lelkű Mrs. Webb-ként némileg fiatalnak A mindenkori néző számára fontos, az önértelmezéshez nélkülözhetetlen kérdéseket felvető, a transzcendenciához vonzódó Wilder drámája a zömében árnyalt alakítások ellenére sem hat eléggé. A színháznak, különösen napjainkban, modernebbül kellene érvényeset mondani. A Bibbs és a Webb fiatalok megkönnyeztető szerelmi házassága, noha hordoz gondolkodásra késztető elemeket, nem bolydít fel igazán. Verbálisán, s némileg didaktikuson közli azokat a tételeket, amelyeken ildomos lenne eltöprengenünk. Csakhát élet és halál, lét és nemlét kérdése ma drámaibban vetődik fel, mint a Grover’s Corners-i világban, ahol konfliktusoknak nyoma sincs, ahol nincsenek társadalmi problémák, ahol amor omnia Vincit, ám ahol Simon Stimson, az iszákos templomi orgonista, akiről mindenki tudja, hogy „mi mindenen megy keresztül”, s akinek kicsapongásairól azt mondják a Gibbsek: „nem tehetünk mást: nem vesszük észre a dolgot ... Nem tehetünk mást, hagyjuk békében”, felakasztja magát. Vajon miért? A drámának erről kéne szólnia. K. Zs. Nyolcvan éve szi „Nem véd meg engem Az élet s a halál különös jegyében indult 1909. május 5- én Radnóti Miklós sorsa: születése együttjárt édesanyja és ikertestvére halálával. A költő emelkedett erkölcsiségének egyik bizonyítéka éppen az, ahogy felnőttkorában is hordozta e tragédia súlyát, nem tudván felmentést adni önmagának. „Erőszakos, rút kisded voltam én,. / ikret szülő anyácska, — gyilkosod!” — írja 1938- ban a Huszonnyolc év című versében, s a lelket gyötrő gondolat visszatér a közelmúltban végre megjelent Napló bejegyzései között is. S a sors, amely kíméletlen volt a kezdet pillanatában, később sem lett túl kegyes hozzá, csak szűkre szabott 35 esztendőt engedélyezett számára, s hiába hitte-írta: „egy angyal kísér, kezében 'kard van, / mögöttem jár, vigyáz rám, s megvéd, ha kell a bajban-.”, a megfellebbezhetetlen ítélet puskagolyó formájában érte el, így a másik látomás, a „Tarkólövés. — Így végzed hát te is” bizonyult igaznak. Radnóti emlékét őrz szobor, amely Győr és között áll félúton, n< méterré! beljebb az őrs szélétől, s a vihartépett : jú, lehajtott fejével a elkeseredést kifejező idézi, mint aki tudja, mindaz, amit már 193 megsejtett, s leírt a Ji csak, halálraítélt-ben, ell hetet len valósággá vá tájon dördült el a keg; fegyver, itt került a munkaszolgálafossal ( -tömegsírba a holttest, magyar irodalom külö szerencséje, hogy a bo teszként ismert füzet az máláis során előkerült a viharfkabátján-ak zse mer-t egyébként olyan v ikel lennénik szegény mint a Hetedik ecloga, i lyel a kockás lapokon el találkozunk, s a nej Razglednica, amely utol, került bele SzentkirÉ ba-dján, 44 októberének napján, kilenc nappal £ hogy a költő átlépett a tartJlanságba. O lyan szép ez a május eleje! Még csak pöszén, selypítve zizegnek az ágakon az alig kibomló zsenge levelek, és csak a korán ébredő virágok illatoznak. De a hajnali bokrok mélyén már szerelmi énekét próbálgatja a csalogány, és alkonyatikor nászindulóját füttyengeti a rigó. Tavasz van! Ilyen idő tájt kezdtem mindig a csavargásaimat. Mert hej, be szerettem és csavarogni! Országot járni, tájakat látni, embereket megismerni. Aztán újráztam az egészet, hogy biztos élménnyé érlelődjenek bennem az emlékek. Hogy mennyi meghívást kaptam én ilyenkor! Túráztam és kirándultam, voltam táborozásokon, találkozókon, de még konferenciákon is. Ott voltam mindenütt, ahol látni, hallani és megismerni lehetett valamit. Nem számított az utak hossza, a napok terjedelme. Elmentem akár hetekre is. Most meg csak ülök itthon, jóllehet semmi bajom, és legfeljebb egy fél napra ruccanok ki valahová. De hát nekem most nem szabad elmennem hosszabb időre. Elaggott, nyolcvanöt éves édesanyám, ákivel kettesben éldegélünk, magatehetetlenné vált. Nem hagyhatom egyedül sokáig, de másra 6em bízhatom. Ha egy-egy csábító meghívásra már-már indulni akarnék, mindig szívembe vág a regge- lenti állandó párbeszéd: — Már megint elmensz? — kérdezi tőlem édes minden áldott reggel, ahogy munkába készülődöm. Én mentegetőznék, de ő nem enged szóhoz jutni, kérdez tovább: — Mikor jössz haza? — öt órám van az iskolában. Fél egy után itthon vagyok. — Olyan sokára? — sóhajt egy nagyot szomorúsággal, de még hozzáteszi: — Igyekezz haza! A kaput meg zárd be! És én bezárom, a kaput, mert édesnek már nincs szüksége másökra. Aztán igyekszem haza a munkából, mert édesnek már csak rám van szüksége. A csábító meghívást pedig lemondom. Zokon is veszik sokan az elmaradásomat. Indokaimat ugyan megértik, mert felőlük a megilletődés halvány mosollyal meghintett álorcáját a felidézett reggeli párbeszéd hallatára, de át soha nem érzik, hisz örökké csák így tudnak érvelni: — Nincs igazad! Neked ide el kell jönnöd! Édesanyád gondozására fogadsz majd valakit arra a kis időre. Csak néhány napról van szó. Hát nem fogadok! És nem megyek, mert nekem most nem szabad mennem! Egyébként az ilyen tanácsokat, ha ésszel fel is fogom, szívemmel soha nem bírom megérteni. Abban azért én is hibás lehetek, hogy csak ilyen tanácsokat kaphatok, hisz soha sem tudom elmondani indokaimat úgy, ahogy azokat szívem szerint kellene. De hát reatellek szívem szerint őszinte lenni ebben a nagy „csu- paész-világ”-ban, meg úgy látom, hogy az érzelmeknek Védőszái silány kifejezője is a szó. Most azért félreteszem a : gyenkezést, és elmondom, miért nem hagyhatom én gyengült, istápolásra szoruló édesanyámat egyedül, miért nem bízhatom őt másokra sem. Ne várjatok pei magyarázkodást tőlem! A bizonygatások helyett egy ol rég es-régi kis történetet mesélek el, amelyikből meg hét engem minden ember, akinek szíve van, és akit é< anya szült. Ügy 4—5 éves lehettem abban az időben, de már kor is kettesben éldegéltünk édessel Szamosszegen, r ahogy most Rohodon élünk. Jól benne jártunk a táv ban, nyárelőben, s az éltető meleg szemlátomást növ a veteményeket a földeken. Az emberek kezdték mái jára kapálni a tengerit, hát édesnek is menni kelle harmadosba. De neki ott volt a kölönc, ott voltam é; a nyakán a nehéz munka mellett. Vajon hol hagyhí volna, kire bízhatta■ volna felügyeletemet? Mások te soha sem növeLte velem, vitt hát magával a mezőre, húzta a kapanyélre az elemózsiás vászontarisznyát, a zel megtöltött korsót, és a vállára vetve már indul tun Könnyedén öltözve, vidáman mentünk a derűs napst ben. Én hol előtte, hol mögötte rúgtam a dűlőút p< fikáztam körül rajta, mint a kiscsikó, vagy ugrándoz kecskegida módjára, ö pedig mosolyogva nézte fékt kedvű viihoncolásomiat. Aztán kint, a teng-eriföldön, tébláboltam örökké mellette, csacsogtam kifogyha-tath (1989. március 31-én meghalt édesanyám emlékére, és minden magyar édesanyának)
