Kelet-Magyarország, 1989. május (46. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-13 / 111. szám

8 / Tamási-bemutató a Krúdy Színpadon Műhelymunkára szövetkez­tek a Móricz Zsigmond Szín­ház stúdiósai: azért társultak, hogy elsajátítsák a színész­mesterség alapvető elemeit. A mozgásgyakorlatok, a hang­képzések ellenben nem elégí­tették ki őket: szerettek volna közösen bemutatkozni. Elkezd­tek előadható darabokat keres­ni, s így találták meg Tamási Áron háromfelvonásos székely népi játékát, amelyet a szerző 1933. októberében írt. „Úgyne­vezett' fiatal író voltam — mondta egy rádiófelvétel al­kalmából 1956 tavaszán. — A művészi formával viaskodtam, igen sokat foglalkoztam a tár­sadalmi helyzet bírálatával, amiről tanúskodik az Ábel az országban című könyvem is ... Gondoltam hát, viaskodás és bírálat közben megpihenek egy kicsit. S mivel gyönyörű ősz volt abban az esztendőben, kifeküdtem a napra. Néztem abban az aranyfényzuhatag- ban a megszelídült eget és a madarakat. Így született az Énekes madár.” Másutt azt vallotta: „egyet­len derengő pont, ahol a da- r^b születését meg tudnám fogni, talán az, hogy szerel­mes voltam”. Az Énekes ma­dár „valami olyan keleti me­se, természetesen székelyekkel és időtlen székely világgal”. E varázsos játék bemutatóját tar­tották meg most a Móricz Zsigmond Színház parányi Krúdy Színpadán. A színmű célja az, „hogy magát á szé­kely népi életet megmutassa a maga teljes mivoltában és eredetiségében” — mondta Ta­mási Áron. Az Ábel szerzőjének színpadi művét éppen mesés elemei miatt sokáig nehezen fogadta be a magyar színházkultúra. Az utóbbi esztendőkben azon­ban többször bemutatták. A mostani nyíregyházi pre­mier olyan időpillanatban szü­letett, amikor az előadást nemcsak önnön erényei és hi­bái minősítik, hanem maga a színrevitel is gesztusértékű, hi­szen a Tamási felidézte kultú­ra-veszélyeztetettségének, ha- lálra-ítéltetettségének idején az egész nézőteret valami torok­szorító atmoszféra lengi körül. Pedig az Énekes madár a szerelemről, az igazság győzel­méről szól. S talán arról is, hogy bizonyos szituációkban már csak a csoda segíthet. A csoda, amely a valóságot a mese síkjába emeli, a realitást, az irrealitás szférájába csúsz­tatja, s általa szolgáltat mű­vészi igazságot az író. Kicsi Móka és a kicsi Magdó szerel­me úgy teljesedhet be, hogy a mindenünnen ellenük acsar­kodók elől Tamási a csodák vi­lágába vezeti őket, hiszen meg kell mentenie az ember leg­szebb arcát, legtisztább érzé­seit. A játék rendezője, Csikós Sándor elsősorban az irodalmi alapanyagban rejlő gazdag­ság kibontására vállalkozott. Hagyta élni a költői szöveget, bízva Tamási nyelvének ere­jében, a dikció szépségében. Munkája nyomán egységes előadás jött létre. Szerencsésen kerülte el azt, amire maga Tamási Áron figyelmeztet: a népszínműveskedést. . Az Énekes madár nagyrészt Csikós „szellemi gyermeke”, hiszen a stilizált díszleteket és a székely népviseletet idéző jelmezeket is ő tervezte. Szí­nészei szabadon játszanak: ér­ződik, hogy valamennyien sze­retik a darabot. Csikós pontosan értelmezte az alakokat. Vallja, amit Ta­mási állít: a szereplők nem gonoszak, viselkedésük helyze­tükből és életkörülményeikből következik. Ami az előadásban némileg zavaró, az a játszók és a figu­rák életkora közötti* különb­ség. Mert ha Gábos Katalin és Matolcsi Marianna még eset­leg képes is elhitetni, hogy Eszter és Rebeka pártában ma­radt vénleányok, Srankó Éva ellenben mindenképpen fiatal ahhoz, hogy Móka édesanyja legyen. E jelenség mellett — szükségszerűségből persze — bizonyos szerepkettőzésre is sor került. Ezeken kívül a mű zárójelenetében támad egy-két nehezen értelmezhető pillanat. Tamási Áron szerint a har­madik felvonás utolsó percei­ben, amikor már az ármány fegyveresen fordul a két fia­tal ellen, Móka „Magdolnával a karjában beleveti magát az ágyba, melyben - rögtön eltűn­nek, az ágy közepével együtt”, ... s amelyből „mind jobban erősödő fény jön fel akkor”. Később „az ágy mélyéről fel­áradó fény egyre nagyobb lesz, majd egy madár száll fel alul­ról a fényből... és énekelni kezd...” Nos, ez a jelenet a testet öl­tött csoda, a deus ex machina. Csakhogy a tenyérnyi Krúdy Színpadon fizikailag megold­hatatlan az író által megálmo­dott vég: itt Móka és Magdó föllépnek az ágyra; nem tűn­nek el, alulról fölcsap a fény, ők ott állnak szobormereven, s az „öregek” pedig sorra „el­hullnak”. A csoda így szárnya- szegett maradt. Pedig a színészek mindent megtesznek, hogy sikerre vi­gyék a művet. Az Énekes ma­dár leghálásabb szerepe két­ségkívül Bakk Lukácsé: az ő alakjának megteremtésekor csillámlik meg igazán Tamási humora. Tóth Károly látható élvezettel alakítja a 35 éves „vénlegényt”, aki immár 15 esztendeje jár Eszterhez, de. még most sem akaródzik na­gyon feleségül vennie a lányt. Tóth jól felépített Lukácsa csavaros észjárású, aki tud szánalmas és kegyetlen is len­ni. Cimborája, Préda Máté (Petneházy Attila) egy fokkal haloványabbra sikerült. In­kább amolyan teddide-tedd- oda legény, akit szintén csak a megszokás visz Reginához. A két vénleányt Gábos Ka­talin és Matolcsi Marianna kel­ti életre. Gábos Katalin Észte­re drámai lett: a színésznő túl­zottan tragikus színekkel fes­tette meg a mindenáron férj­hez menni igyekvő teremtést. Matolcsi Marianna egy árnya­lattal finomabbra fogja Regi­nát. E két alakból azonban hi­ányzik egy csipetnyi groteszk- ség; az, hogy az őket megidé­ző színészek megvillantsák: mennyire mosolyogni való, s mennyire abszurd, ahogy mindketten le akarják venni a lábáról Mókát. Az Énekes madár tiszta sze­relmes párját Túróczi Izabell és Horváth László Attila játsz- sza. A színjáték központi hőse kicsi Magdó, akinek szerelme falakat mozdít. Túróczi Iza­bell alkatilag is kitűnő Gondos Magdolnája a produkció egyik nyeresége. Szépsége, törékeny­sége, bája feledteti az elna­gyoltabb részleteket is. Hor­váth László Attila, az öntuda­tos fiatal legény, lehetne vala­mivel hamvasabb ahhoz, hogy meseibb partnere legyen Mag­dónak. Srankó Éva Móka any­jaként nem tudott igazán mit kezdeni a nálánál jóval idő­sebb asszony figurájával: hi­ányzik belőle a fiának a sze­relem titkairól valló anya böl­csessége, személyes hitele. A Kazár Pál zenei segédle­tével létrehozott Énekes ma­dár — fájdalom, hogy csak délután játsszák, így sokan nem nézhetik meg — fontos és szép vállalkozás. Fontos, mert Tamásit játszani már-már ál­lásfoglalás. Fontos, mert meg­mutatja, hogy mi minden szunnyad még a Móricz Zsig­mond Színház társulatának tagjaiban. És szép, mert azt sugallja, amit Juhász Ferenc ír: „Az ember nem adhatja föl magát. Az emberiség nem ad­hatja föl magát...” Azonkívül szép, hiszen ami a színpadon történik, az időtlen, az maga a költészet. S mire nincs ma­napság nagyobb szükség, mint a szép szóra? (karádi) Gazdasági és politikai kap­csolataink erősödésével egyre élénkebb a kulturális érdeklő­dés nyugati szomszédunk iránt. Rendszeres színházi ven­dégjátékok, közösen rendezett kiállítások, zenei események színesítik a palettát. Van már Haydnról elnevezett magyar— osztrák szimfonikus zeneka­runk, ezekben a napokban zá­rul a Magyar Nemzeti Galé­riában az előzőleg Bécsben be­mutatott Találkozások című kortárs képzőművészeti kiállí­tás, rendszeresek az egymás országaiban megtartott kultu­rális hetek. Mégis sok a földrajzilag és történelmileg közeli ország képzőművészetében számunkra a felfedezni való. (Miként az osztrákok számára is adhat új­donságot a mi művészetünk!) Ezért is adták a hajózásban használatos kifejezést; Föld a láthatáron címet annak a ki­állításnak, amely az osztrák kulturális hét nyitányaként nyílt a_ Műcsarnok összes ter­meiben? De az egyhetes kultu­rális rendezvénysorozatnál jó­val tovább, május 28-ig tart­ják nyitva. Hajóárbocokká formálták a Műcsarnok bejárati oszlopso­rát, neonbetűs felirattal hirde­tik két nyelven az új kiállí­tást. Föld a I Nem kevesebbre vállalko: tak az osztrák rendezők, mii hogy bemutassák a 20. százai osztrák képzőművészet legje lemzőbb megnyilvánulásai Szombati galéria Kiss Benedek: Gyertya vagy lámpa? A gyertyában leginkább az a szép, hogy lángját nem lehet lejjebb-csavarni. Feljebb sem. Ahogy tud, ég. S tudjuk, ebbe bele fog halni. A lámpa más, A lámpa \ máshogy ég: lángja lélekként tud felmagasodni. Vagy pislákol koldusmód. Ez emberi tét- isten lecsavarja, aki talmi. zt mondják, az idő megszépíti a múltat. Én, aki A már belenyugvó lélekkel ballagok a végső nyug­im hely felé, úgy érzem, hogy a múltba visszaréve- /m dés teszi a mai világ csörtető zajában, törtető rohanásában, szeretetnélküli önzésében olyan álmodozóan széppé életemet. Ezért gondolok egyre gyak­rabban diákéveim emlékeire. Tanáraimra, professzoraimra, akik a tudás óriásai­ként szívünkbe oltották a tudás utáni vágyat, nemesítet­ték a tanulási kötelességet a tanulás szeretetévé, és akkor hajoltak legmélyebbre hozzánk, amikor arra a legnagyobb szükségünk volt. Azokra a diákévekre, amikor még való­ban volt tanár—diák megértő viszony, professzori és egye­temi hallgatói együttérzés a munka végzésében. Ezért gon­dolok egyre többet a diákköri csínyekre, amelyek soha nem voltak gorombák, triviálisak, de mindig mosolyt fa- kasztóan szellemesek. A hajdúböszörményi Bocskay István Gimnázium ta­nárai közül a Székelyföldről odaszakadt Butyka Boldizsár­ra, a tanárok doyenjére, aki nem a mai egyetemi docen­sek, adjunktusok által összekombinált tankönyvek betanu­lásával tanította a magyar irodalmat, hanem a vers isme­rete alapján úgy, ahogyan szólott hozzánk a költő. Aki nem tartott előadásokat a hazaszeretetről, de amikor a Székelyföldről szóló vers tanítása közben megjelent sze­mében a könny, s megfeledkezve, hogy tanítási órán van, halkan dúdolta „Csak mégegyszer tudnék hazamenni” — és igazi hazaszeretetei ébresztett mindnyájunk szívében. Nagyon szellemesen nyugtatta meg az idegeskedő matu- randus diákot is. Akkor még a tanár tűzte ki az érettségi tételt. Az egész osztály részére egyet. A tanár állította össze a szóbeli tételeket és ő adta a diáknak. Igen jó ta­nuló volt Veress Lajbi, a csodálatosan szép hangú diák. A szóbeli érettségi előtti napon barátjával a mozi előtt sé­tált. Éppen arra volt útja Butyka tanár úrnak is. A két diák mélyen meghajolva köszönt. A tanár úr köszönésü­ket így fogadta előbb az egyik diákra mutatva „Szervusz, fiam Csokonai, majd a Lajbi felé mutatva botjával, Szer­vusz fiam, Kisfaludy”. Veress Lajbi csendes perfidenciá- val kérdezte: Sándor vagy Károly? A tanár úr tettetett ha­raggal felemelte súlyos botját, s kétszer is végighegedült a Lajbi hátán. „Nesze nekéd Károly, nesze neked Károly!” Másnap a legszebb felelet a Veress Lajbié volt Kisfaludy Károlyról. De szépek is voltak az egyetemi éveink! A mi osztá­lyunkból nyolcán iratkoztunk be Debrecenbe a theológiá- ra, ettük a kollégium szegényes kosztját. A sátoros ünne­peken legátusként látogattuk a falvakat. A legáció után nagy úr volt a theológus. Ilyenkor első útja az Angol ki­rálynő szállodába vezetett. Dagasztotta zsebét a legátum, könnyíteni kellett rajta. A legjobb könnyítés volt a bor, a r^aai'iWBWHW■—mmmm—b—bs» Dia szépj? nóta meg a leánykacagáí nagy nótázó, sem a leány szer-kétszer a •régi osztó tem. A mellettünk lévő a hány elegáns fiatalember csilingelő kacagású szép l korábban Hajdúböszörmé nal felfedezte a sudár te és nem törődve, hogy c bankókat ragasztanának húzta a szebbnél szebb i ajkunkon is a dal. Már A szomszéd asztalnál ülő a vágy az ismerkedésre, de hogyan? A megoldás volt. A foltos nadrágú r Kurír, A Nép, Új Nemze zaján. „Gyere csak ide! rebbent madár óvakodott az egész újságcsomót?” uram. „Nesze, tíz pengő kapta Batta az újságcsor „Esti Kurír, A Nép, Új N A vendégek kacagást érkezett ahhoz az asztalh vártak minket azok a r csapta a bokáját, ben rikkancs. Asztalukhoz . Ehhez az ászaihoz jött . hangú theológusok daláh hangja. Zengett a tenor, szoprán, szárnyalt a me: válogatott szépségű, nen Megbabonázták az éttere legel, amott legel hat pe, nen vagy tán azon is túl szántom a császár udvai végén felcsendült hetyke én theológus vagyok, kil tizedik (az igazi) el van Énekes madár ------------------

Next

/
Thumbnails
Contents