Kelet-Magyarország, 1989. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-13 / 111. szám
1989. május 13. 0 Gustav Klimt: Női portré J\ özönség nélkül nines színház IB Kelet a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE atáron törekedtek a teljességre, ikális feltérképezésre (ez Idhatatlan is lett volna), n fontos csomópontokat ek ki. A századelő nagynevű és nagy hatású alkotói, Anton Faistauer, Gustav Klimt, Egon Schiele, Max Oppenheimer. Oskar Kokoschka, Arnold Schönberg — jellegzetes művekkel vannak képviselve. Hangsúlyos a 60-as, 70-esévek akcionizmusa, absztrakt törekvései. És bőségesen kapunk ízelítőt a 80-as évek művészetéből is, amelyben sok a hazaival azonos indíttatás. Festészeté, szobrászaté a fő hangsúly. De jelen vannak az új művészeti médiumok, és a méltán világhírű osztrák építészet és formatervezés is. (Az egyik teremben 24 különféle szék illusztrálja az idők változását a bútortervezésben.) Az oldaltermekben hat jelentős alkotó, illetve csoport saját installációval szerepel: az építészeti terveket és maketteket bemutató Coop Himmelblau, az új művészeti médiumokkal dolgozó Gang Art. A festőnek is jelentős Oswald Oberhuber itt famunkákkal szerepel, Bruno Gironcoli hat vázlatát és a megvalósult fakompozíciót állította ki, Kurt Kocherscheidt fatáblákkal és vászon timpanonokkal jelentkezett, Ernst Caramelle pedig a terem falait festette be. Kádár Márta >lo Moser: A fény (20. századi osztrák műalkotások kiállí>a a Műcsarnokban). A közelmúltban játszotta a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Nádas Péter Temetés című drámáját, amely meglehetősen fölkavarta a közvéleményt. Ennek apropójából kerestük föl Gaál Erzsébetet, az amatőrszínházi munkássága miatt szakmai körökben elismert színésznőt, az egykori. Fodor Tamás vezette Stúdió K. tagját, színházunk művészét, hogy arról beszélgessünk: miért éppen ezzel a darabbal mutatkozott be rendezőként Nyíregyházán... — Tíz évvel ezelőtt, amikor még amatőr voltam, nem sokkal a megírás után, egy barátommal el játszót tűk a drámát. Mi akkor tudtuk, hogy a Stúdió K.-nak vége. Le akartunk számolni a színházzal. Ezért választottuk a Temetést. Próba közben azonban kiderült, hogy ez a mű nem rólunk szól. Az alkotásnak egyébként sok hibája van, — de mi akkor nem mertünk a szövegbe beavatkozni. Az előadás nem maradt visszhangtalan, bár kritikák nem jelentek meg róla Tizenötször játszottuk körülbelül. Ezalatt rájöttünk, hogy a Temetéshez profi színészek kellenek. Nálunk, amatőröknél az egész „mintha”-helyzet föl sem merült, hiszen mi úgy dolgoztunk, hogy a saját személyiségünkből kellett színházat csinálnunk. Ma már tudom, hogy ez reális probléma. Végül is megéreztük, hogy a darabbeli szituáció nem azonos a miénkkel, az is kiderült számunkra, hogy Nádas tragédiáját nagy színpadon kell megcsinálni; valóban bársonyszékben kell a nézőnek ülnie, mert csak úgy van hatása, ha ezen a „felszentelt” helyen mondjuk azt: nem, tovább nem játszunk figurákat; csak arról akarunk beszélni, amit mi érzünk. Amivel magunk is azonosak vagyunk. — Miért rendezte meg itt, Nyíregyházán ezek után a Nádas-trilógia •harmadik darabját? — Léner Péter igazgató úr kérdezte, mi lenne, ha eljátszanám, illetve színpadra állítanám a Temetést. Azt felelőri lékek mm Dóczy libavárba”. Ebből aztán néhány későbbi kapcsolat is szövődött. Keuiény időszak volt a kollokviumok ideje. Izzadtunk a tanulástól, izzadtunk a besütő nap hevétől. Fürgén dobtuk el a jegyzetet, a könyvet, amikor a Darabos utcán felhangzott a „Fagylalt, fagylaltot tessék, friss' a fagylalt!” Mi, a „dervisek” a harmadik emeleten laktunk. Az első emeleten laktak a prókátorok (jogászok), a földszinten a baglyok (bölcsészek). Nekik könnyű volt fagylalthoz jutni. Annál nehezebb volt nekünk. A kollégiumnak egy kapuja volt a nagytemplom felől. Ha a Darabos utcára akartunk jutni, végig kellett menni a kollégium udvarán, megkerülni a kollégium fél szárnyát. Mire odaértünk, a fagyialtos régen eladta a portékáját. De hát miért adott Isten eszet a theológusnak? Gyorsan előkerült a teafőző kétfülú lábas, a jojózáshoz, használt zsineg és már ereszkedett is lefelé a lábas, benne a fagylalt ára és gyorsan emelkedett fel a fagylalttal. Csakhogy Isten adott eszet a jogásznak is és nem is keveset. A következő lábasemelkedésnél kinyúlt egy jogászkéz és bizony csak az üres lábast húztuk fel. Üj fortélyhoz kellett fordulnunk. Elővettük a folyosót tisztító hosszú nyelű kefét, s az arra kötött lábast nem érte el a jogász. A második lábast elérte bizony, mert ök is elővették a hasonló hosszú nyelű keféjüket, és a legmagasabb jogász kinyúlt vele, ismét elorozta a fagylaltunkat. Most már vérre ment a fagylaltháború. Kié legyen a győzelem? Űj fortély született. Két kancsó vizet készítettünk az ablakunk párkányára. Az egyiket jobb felől, a másikat bal felől tartotta egy-egy theológus, míg a leghosz- szabb theológus mélyen kihajolva eresztette lefelé a fagylalthozó lábast: amikor felfelé húzta, a leghosszabb jogász messze kihajolt, hogy birtokba vegye a fagylaltos lábast, egyszerre két kancsó víz zúdult a nyakába. Prüszkölt, hápogott, behúzta a nyakát, elejtette a hosszú nyelű kefét. Mienk a győzelem — újjongtunk. Győzelmünk egyben balvégzetünk is lett, mert éppen akkor ment a Darabos utcán Rugonfali Kiss István professzor felesége, és a vízből őreá is hullott. Negyed óra sem telt el, megjelent a nagy- tekintélyű professzor vészt jósló arccal. Amikor a leglelkesebb beszédű theológus elmondotta, hogy itt nem csintalankodás folyt', hanem komoly fagylaltháború, a vészt jósló arc mosolyra fakadt, elment. Vele együtt ment egy háromtagú küldöttség bocsánatot kérni a méltóságos asz- szonytól. Az igazi nyertesek e küldöttség tagjai lettek, mert a megbocsátás után ott-tartotta őket a professzor úr felesége uzsonnára is. Szép emlékek, szellemes csínyek. Soha nem otrombák, soha nem durvák emelkednek ki diákkorom idejéből, s szépítik meg életemet. Számukat alig lehetne elmesélni. Hadházy Lajos Itam sem borivó, sem elettébb kedvelő. Egy- edvéért mégis elmen- dám társaság ült. Né- ■te annyi hamisszemü. u Bandi, a prímás, aki ta a diákoknak, azon- ás kedvű Batta Lacit .bb asztaltársaságoktól ■ra, a mi asztalunknál imar felcsendült a mi p leányok hiányoztak, eméből is incselkedett érdés: megismerkedni, ikkancs és Batta Laci <ékony hangja: „Esti n hatott át az étterem rá Batta. Mint meg- lerek. „Mennyiért adod felvidult: 5 pengőén, hamar.” A hóna alá rces hangon kiáltotta. ott a terem. Utoljára mi vágyakoztunk, ahol ■&. lányok. Batta össze- ,ita László theológus, üiiyájunkat odahívtak, ■í is zenekarával. A }ó iimult a lányok csengő bariton, csilingelt a a női alt. Hej, milyen nóták is voltak azok. it. „Amott legel, amott jában — Gyergyón in- ri hegyek alatt — Féltendő, nagy kendő”. A gus nóta: „Azért, hogy ) szeretője vagyok, a rva, a háromemeletes Szakítani a hagyományossal Gaál Erzsiket vallomása a művészetről, a magyar drámáról tem, hogy meg lehet próbálni de előtte beszélnem kell Nádassal, mert bele akarok nyúlni a darabba. Amennyiben az író hozzájárul, hogy nem irodalomként kezeljem a drámáját. hanem lehetőségként egy előadás létrehozására, valamint a színházból megkapom a nagyszínpadot, akkor lehet róla szó. Találkoztam Nádas Péterrel, aki teljesen szabad kezet adott nekem, ö tagadja a klasszikus felépítésű drámát, de végül is ebben a művében nem sikerült kitalálnia, hogyan kellene újfajta színművet írni. Pilinszky sokkal inkább át tudta lépni az Arisztotelész által megfogalmazott szabályokat. Amit Nádas a színházról állít, azzal én mesz- szemenőkig egyet értek, de azt gondolom, hogy a minthával nem lehet tagadni a minthát. — ön az eddigi színházi tradíció tagadásáról beszél, de mi az, amit állít? — Ügy vélem, hogy számtalan kísérletben fog majd kikristályosodni az, ami ezzel a nemmel szemben az igent jelenti. Ez azonban folyamat' nem arról van szó, hogy ma tagadok valamit, holnap pedig már fölmutathatom az új értéket. — Véleménye szerint a Móricz Zsigmond Színház alkalmas efféle kísérletekre? — Azt hiszem, hogy ezzel a bemutatóval a megszokotthoz képest egy másféle színházra tettem kísérletet. Nem tudom, ez jó lett-e vagy rossz, csak annyit tudok, hogy ez szakítás volt a hagyományos színházzal. Ez a színház a színésztől másféle játékmódot és jelenlétet kíván, azt vallom, ez a „másféle” stílus erőteljesebben képes kifejezni mindazt, amit ma megélünk a világból, s így alkalmasabb arra, hogy mai viszonyainkat, gondolatainkat, érzelmeinket mutassa fel. Azt viszont, hogy ennek lesz-e folytatása, s hogy itt elindulhat-e a kísérletezés, nem tudom. Ahhoz másféle felépítésű színház kellene. Az a gyanúm, hogy amíg a színházakon belül nincs alapvető szerkezetváltás, addig semmit sem lehet tenni. Addig csak azt lehet csinálni, hogy én, félig őrjöngve, többnyire éjszakai próbákon végigdolgozom két hónapot a két színésszel — ez viszont nem lehet gyakorlat. Addig ezt a hat előadást megnézte Nyíregyházán 150 ember, s akadt esetleg kettő-három, aki fölkapta fejét, s rácsodálkozott. Ha én szabadon választhattam volna meg, mit rendezek, biztos,=*hogy nem a Temetést veszem elő. Ugyanis közönség nélkül nincs színház. Fontos lett volna számomra, hogy bemutatkozásként ne ré- tegszínházat csináljak ott, ahol nincs befogadó réteg. — Milyen hatással van a színészre, ha tíz-húsz ember ül csak a nézőtéren? — Fölkészítettem őket arra, hogy esetenként hat-nyolc embernek fognak játszani. A Temetés kísérlet volt az ő számukra is: meg kellett tanulniuk a testükkel dolgozni, meg kellett tanulniuk, mi az: belső történés; mi az: koncentráció. Mindezt elsajátítani két hónap kemény munkájába került. El kellett felejteniük mindazt, amivel a színész a kenyerét keresi; meg kellett tagadniuk ahhoz, hogy ebbe az egészbe belekezdjenek. Űj emóciókat, új technikákat kellett megtanulniuk. — Milyen a produkció szakmai fogadtatása? — Pillanatnyilag nem tudom. Szeretném, ha lenne pái előadás Egerben, Debrecenben, Szolnokon, Kaposvárott, ahogy én kértem is. Az lenne az ideális, ha végigjárhatnánk az ösz- szes magyar színházat. Akkor lehetne valamilyen szellemi hatása. Azoknak lenne jó megmutatni, akiknek el kellene gondolkodniuk a mai magyar dráma és a mai magyar színház sorsáról. Ha ők nem jönnek, menjünk mi. De ezt a Móricz Zsigmond Színháznak kell megszerveznie. — A Temetés végül is a szakmának készült vagy a közönségnek? — Rossz a kérdés. Az embereknek készült. Nem azt mondom, hogy az értelmiségnek vagy a munkásságnak kell színházat csinálni, hanem azt vallom: másféle nyelvet, másféle közelítést kell keresni, mint ahogy negyven éve csináljuk. Amikor én másféle értékrendet keresek, nem az a szándékom, hogy „megerőszakoljam” a nézőket, hanem az' megpróbáljak olyan színházat csinálni, amitől azok teljesen elszoktak. Hiszek abban, hogy minden emberben van egyfajta érzékenység, és ha nem hazudnak neki, az igaz dolgokra akkor is reagál, ha nem teljesen érti; tehát, ha valóban az történik, amit én a színház- művészet alapkérdésének tartok: az ittről és a mostról kell beszélnünk. Amikor a színjáték valóban „tükröt tart mintegy a természetnek”. Minden más művészettel ellentétben a színház nem a múltról szól, és nem a jövőnek készül, hanem kizárólag a jelennek. És akkor az ember újra magát láthatná a színházban, bármennyire kellemetlen is ez. — Ügy érzem, rendkívül válságosnak érzi a mai magyar színház helyzetét... — Képzelje el, mi lenne, ha az irodalomban csak verset lehetne írni. Nos, ma Magyarországon egyetlen stílus elfogadott: ezt kicsit jobban csinálják Pesten a Katonában, mint Békéscsabán. De ugyanaz a jelzésrendszer, ugyanaz a színjátszás. A mai magyar színház szerintem száz évvel van lemaradva a korától. Képeskönyv lett, ami hol szórakoztató, hol megríkató, de semmi köze az életemhez, ahhoz, ahogy én élem a mindennapjaimat, ahogy alakítom a viszonyaimat, ahogy bizonyos helyzetekben viselkedem, ma, a huszadik század végén. Az a jelzésrendszer, amivel ma a magyar színészek egymással kommunikálnak a színpadon, teljesen kiürült. De ez a zsákutca, ahová eljutottunk, elválaszthatatlan attól, ahogy ma a színház működni kényszerül. — Mennyire mond ma a színház művészileg érvényeset, amikor jóformán szerdán már nem igaz az, ami hétfőn még annak látszott... — A színház nem gondolkozhat ennyire aktuálpolitiku- si ésszel. Egyébkéht, amit most meg szabad írni, arról az emberek zöme már tíz éve tud ... — Valójában milyen az a színház, amelyet ön elképzel? — Keresem erre a kérdésre a választ. Azt tudom, hogy dolgoznom kell. Az idő vagy igazol engem, vagy.nem. Nem tudok igazán teoretikusan felelni, mert ha tudnék, akkor inkább esszéket írnék. A művészetnek nem az a dolga, hogy állítson valamit. Az az élet dolga. Én még nem találkoztam olyan igaz művészekkel, aki azt mondta volna: „Emberek, ezt kell tennetek!” A művészet akkor közöl direktívákat, ha hatalmi rendszer uszályába kerül. De akkor már nem művészet. Ugyanis szerintem a művészetnek felhívó funkciója van. A művész mindig tagad. Ám ez a tagadás már önmagában állásfoglalás. Karádi Zsolt
