Kelet-Magyarország, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
1989. április 8. 11 A költészet najyja ’89 JÓZSEF ATTILA: Mióta elmentél Mióta elmentél, itt hűvösebb a sajtár, a tej, a balta nyele, puffanva hull a hasított fa le s dermed fehéren, ahogy leesett. A tompa földön öltözik a szél, kapkod s kezei meg-megállanak, leejti kebléről az ágakat, dühödten hull a törékeny levél. Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok, két melled óv meg észak s dél felől, a hajnal nyílik hajam fürtjeiből s a talpamon az alkonyat ragyog!... Soványan ülök, nézem hogy virítsz, világ kóró virágja, messziség. Kék szirmaidban elhamvad az ég. A nagy szürkület lassan elborít. ADY ENDRE: Intés az őrzőkhöz őrzők, vigyázzatok a strázsán, Csillag-szórók az éjszakák, Szentjános-bogarak a kertben, Emlékek elmúlt nyarakon, Fllórenc nyarán s összekeverten, Búcsúztató őszi Lidónak Emlékei a hajnali Párás, dísz-kócos tánci termen, Történt szépek, éltek és voltak, Kik meg nem halhatnak soha, őrzött elevenek és holtak, Szívek távoli mosolya, Reátok néz, aggódva, árván, őrzők: vigyázzatok a strázsán. őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek. Oly szomorú embernek lenni S szörnyűek az állat-hős igék S a csillag-szóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét, S akik még vagytok őrzőn, árván, őrzők: vigyázzatok a strázsán. VÁCI MIHÁLY: Nyugalmas táj Szülőföldem! Nyírség homokja! Peregtél omló halmokon. Ha felvert is a szél, szétszórva szitált le fáradt alkonyon. Ve jó parasztok magot szórtak, s oltottak lágy vesszőt is ott, s összekulcsolt ujjakként fognak dűlőutak s hús pázsitok. Idegszálaival a szél Itt kékül meg a kezed a cintámyér-arcod itt csattan a földhöz. Nincs másik idő, mely befogadna, másik ország, mely nevét adna: ideköt idegszálaival a szél, pamutszálaival a köd s a végső türelem is ideötvöz. Elsüllyedt szekértengelyek forgatják ezt a földet tavaszba, nyárba. A szőlőkarókkal kivert hegy: Szent István ittmaradt koronája. Hallgasd, a tolongó űri zaj: csikónyerítés, patadobaj. S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké. Ezer esztendő törik szét velük: Hunyadi László nyalkszirtje, válla — Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé, vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé, földed nyomorúsága. Mint húsban vándorló szilánkot, hordod magadban romjait; s ha már sebesülésed ideköt, ideköt gyógyulásod is. Feküdj bele a sáriba, borona-rücskös tüske-ágyba, nevess vagy vicsorogj — ölelni másutt is ölelhetsz, de ölni csak itt maradt jogod. így szétszóródni vágytam én is. Felemelt jnár sóhajnyi szél is. Szárny nem emelt, súly nem kötött. De kis ágak, gyökerek, magvak, lassan hennem ts megfogannak, s nyugalmas tájként zsendülök. EATKÖ JÓZSEF: Jó hazát Czine Mihálynak Földet, föld alá holtat, holt alá deszkát, apró férgét, tetejükbe meztelen fejfát — s pillantok Istenre: jól van-e. Mormolom a receptet: földet, hegyet és vizet arányosan. Tervezem nevét, zászlaját, bronzkori népét, véreimet. Hó és zúzmarás vér határán, hajnal s halál igézetében Jó hazát, csak így, láztalanui, nem hebehurgyán, mégis hittel. Nagy Lajos: Nike (szoborterv). MESTER ATTILA: Ady két kuruca (Váci Mihálynak) Menténk kifoszlott, vedlik bársonyáról a sujtás, csizmánk a kutya rágja: nyergeljünk, Eszi pajtás. Kisurunk bronzba öntve galambok ülnek a vállán, karját az égre tárja magasztaltan is árván, Szívünknek pirosából koszorúján a pólya, ki rendel ünnepet néki? szavakkal ki aranyozza? Híveink messzire járnak, szél se ér lovuk nyomába, induljunk Esze pajtás, lelkünk az Isten látja. Akartunk mi itt szépet, volt kardunk, hetyke flintánk, jön a tél, havazik ránk, jön a tél, havazik ránk. II Kelata Inagyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Irodalmi hírlevél a magyar lira és a lemzet sorsközösségéről „Szükséges, hogy versírassék, különben meggörbülns a világ gyémánt-tengelye.” (József Attila) j A magyar irodalom legtermészetesebb, egy pillanatig sem vitatható ténye, hogy a költészet napja csakis április 11-én lehet. Hiszen ez a nap József Attila születésnapja. És az sem lényeges, hogy ebben az évben nincs kerek évforduló — ez a nyolcvannegyedik —, hiszen 1937, — vagyis a költő halála — óta József Attila kortalan és halhatatlan. Költészete tehát örök, mint Horatius, vagy Petőfi lírája, mint a tisztesség, vagy a szeretet érzése. Verset az ember azóta ír, mióta emibervoltára eszmélt, s addig fog írni, míg meg nem görbül „a világ gyémánttengelye”. De akkor már emiber sem lesz, aki írhatna. A magyar költészet szinte a megjelenésétől kezdve szorosan összefonódott a nemzet történelmével, ezért is nevezik lét-költészetnek. Vezetőműfaj-iszerepét tehát önmagának köszönheti: törődött a nemzettel és ■— ebből vitathatatlanul következik — a nemzet is törődött vele. Szerette és odafigyelt rá. A magyar költészet összekötötte sorsát a néppel: együtt örült a nemzet emelkedésének: „Most Pannónia is ontja a szép dalokat” (Janus Pannonius, 15. század). Megénekelte a feldarabolt ország keserves sorsát, s a költő megalázó helyzete a nép keservét is kifejezte: „Engömet kergetnek az kevély némötök, ... Engem környülvettek az pogány törökök,.. Engem elúntattak az magyari urak.” (Bornemissza Péter, 16. század.) A magyar költészet nyílt szemérmességgel vállalta a haza szeretetét, nem szégyellve „édes hazának” nevezni ezt az országot: „Ó, ón édes hazám, te jó Magyarország” (Balassi Bálint, 16. század). Elsiratta vereségeinket, biztatott a kétségbeesésben. Felmutatta a vesztett csaták hőseinek erkölcsi nagyságát, s igyekezett visszaadni a nemzet önbecsülését: „ .. Egy nemzetnél sem vagyunk ailábbvalóak .. ” (Zrínyi Miklós, 17. század). Megszabta a mindenkori hazafiúi kötelességet: „Emeld nemzetedet, ez legyen törvényed” (Bessenyei György); s a tevékenységek helyes sorrendjét: „A haza minden előtt!” (Kölcsey Ferenc). Figyelmeztetett a progresszió európai vonalára: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” (Batsányi János). Példát mutatott a hazaszeretet mikéntjére: „A néppel tűzön-vízen ált.” (Petőfi Sándor); és tudatosságára: „Nem elég csak emlegetni, Tudni is kell jól szeretni, Tudni híven a hazát.” (Arany János). Újra és újra rámutatott az Európához tartozás szükségességére: „Csak jobb lesz nekünk is a nagyvilág után menni” (Bessenyei György). Elemezte a történelmi helyzetet és megszabta a feladatot: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.. ”; s felcsillantotta a reményt a mélyponton: „Lesz még egyszer ünnep a világon” (Vörösmarty Mihály). Nemcsak a vigasztalást, de a nemzet lelkidsmeretének ébresztését is vállalta: „Mint oldott kéve széthull nemzetünk ... A kidőlt fában őrlő szú lakik, A honfi honfira vádaskodik.” És rögtön a bátorítás: „Fiaim, csak énekeljetek!” (Tompa Mihály). Elismerte a nemzet felemelése érdekében végzett munka halhatatlanságát: „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élite kincsét, ámbár napja múl.” (Arany János). De kifejezte a hazafiúi megdöbbenését is: „Hazám, hazám, minő úton jársz? Mit tartsak immár felőled? Szeresselek-e ezután is? Megengedi a becsület?” (Vajda János). Ostorozva próbált felelősségre ébreszteni: „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, Mert akikor végünk, végünk.” (Ady Endre). Felrótta a haza és a küldetés iránti közömbösség bűnét: „Mert vétkesek közit cinkos, aki néma”. (Babits Mihály). Kérdőre vonta az ország vezetőit: „miért nem dolgoznak ... azon, hogy valamikor én is örüljek ... miért nem biztatnak, hogy lesz nekem is ideálom és hazám.” (Szabó Lőrinc). A magyar költészet újra és újra hűséget tett, s az „édes haza” fiának vallotta magát: „Édes hazám, fogadj szívedbe, Hadd legyek hűséges fiad!” (József Attila). De ismételten rámutatott arra is, hogy „Nem volt elég!”... Mert sem erő, sem bölcsesség nem lehet elég, hogy megójja a hazát, amelyben lakója nem lelheti meg a helyét.” (Illyés Gyula). És nem szűnt meg a biztatásban sem: „ ...élnek dolgozók itt, költők is bűntelen.(Radnóti Miklós). Változó korokon át változatlan erővel vallotta az ide- tartozás tudatát és felelősségét: „Hazám édes gravitációja! Csak vonzásod adhat súlyt nekem. Hová mennék, határaid közt is Milyen nehéz meglelni helyem” (Váci Mihály). Csak felvillantani tudtam néhány példát a magyar líra gazdag tárházából. Annyi talán bebizonyosodott, hogy a magyar költészet — ez a sajnálatosan öt ágra szakadt síp — nem „a lélek balga fényűzése”, és nem is a „szükséges szellemi felesleg” a nemzet életében, hanem egyszerűen: lélegzetvétel. Életfeltétel, hiszen — ahogy Váci Mihály írja— „a tüdő nem tagadhatja meg a levegőt”. ' Bánszki István! i i
