Kelet-Magyarország, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-29 / 100. szám

1989. április 29. Százezrek a borítékban Vezetői prémiumok — feltételekkel Pénz. Ügy tűnik napjaink­ban e körül forog a világ. Van amire jut, van amire nem. Senkinek se mindegy, hogy egy-egy fizetéskor, ju­talomosztás alkalmával mennyi 'kerül a borítékha és ez mire elég. Legtöbbször ar­ra is kíváncsiak vagyunk, mennyit kapott a munkatár­sunk, főnökünk, milyen vas­tag volt a nagyfőnök boríték­ja. Módosítás évenként A különböző gazdálkodó egységeknél más-más szem­pontok alapján számítják ki és adják meg a vezetők éves prémiumát, azonban minde­nütt figyelembe kell venni azt, hogy van-e nyereség, mert szerintem visszás dolog azért fizetni, amit rosszul vagy egyáltalán nem végez­tek el. A Villamosgép-javító Kis­szövetkezet szolgáltatást vég­ző egység, exportra nem ter­mel. A vezetők, elnök, mű­szaki vezetők, főkönyvelő és helyetteseik éves prémiumát 1987-ig minisztériumi rendel­kezések szabták meg. Belez- nai József elnök szerint elég kellemetlen feladat a saját premizálásuk kidolgozása, amit a közgyűlésnek kell el­fogadni. A változó gazdasági viszonyok miatt nem lehet hosszú távra tervezni, így minden évben módosítani kell. Tavaly azzal próbálkoz­tak, hogy az előző évet alapul véve, a túlteljesítés arányá­ban kapják a prémiumot. Az elnök így közel 140 ezer fo­rintot vett fel két összegben, fél évkor és év végén. Erre az évre az az elkép­zelés, hogy a vezetők és dol­gozók esetében ugyanazokat a mutatókat veszik majd fi­gyelembe. 115 százalék az alap, az ezt meghaladó túl­teljesítés fele a prémium. Magyarul ez azt jelenti, hogy 125 százalékos túlteljesítés •esetén a prémium az allapbér 5 százaléka. A vezetők szö­vetkezeti átlagból részesül­nek a termelés kiszolgálók­hoz (raktárosok, TMK-sok) hasonlóan. Célprémium tőkés exportért Nagy vihart kavart a köz­gyűlésen az elnöknek az a javaslata, hogy havonta ki lehessen a termelésirányítók­nak is fizetni a prémiumot, ami az inflációt figyelembe véve nem is rossz gondolat. Más a helyzet a rakamazi Rafafém Szövetkezet eseté­ben. Termékeik jó részét ex­portálják, így a tőkés szállí­tások növelése célprémiumot hoz a konyhára. A feladat a nyereséges gazdálkodás, a szövetkezet vagyonnövekedé­se mellett. Ennek megszerve­zése, a folyamatos munka biz­tosítása, a kockázat vállalása az, amiért a vezető megkap­hatja a prémiumot, de az arányokra vigyázni kell. A szövetkezet elnöke Rudi László szerint, első a dolgo­zók prémiuma, utána a fej­lesztés és végül a saját pén­zük, de ezt úgy is lehet ala­kítani, hogy mindenhova jus­son. Ha az elmúlt éviihez hason­ló nyereséget tételezünk fel, a számítások alapján az idei összeg nem fogja meghaladni a tavalyi 200 ezer forintos vezetői prémiumot, sőt keve­sebb lesz, a küldöttgyűlés ál­tal meghatározott prémium- feltételeket figyelembe véve. A Nyíregyházi Dohányfer­mentáló Vállalat méreteiben, termelési értékben is jóval nagyobb az előbb említettek­nél. Itt az igazgató prémiu­mát az illetékes minisztérium tűzi ki a vállalat éves tervé­nek elfogadása után. A fő fel­adat a vállalati termelés ha­tékonyságának növelése, a rekonstrukciós folyamatok elindítása és a rugalmasabb, a cigarettagyáraik igényeihez jobban alkalmazkodó kész­letgazdálkodás. Feltétel még a konvertibilis export növe­lése, bár egyre nehezebb teljesíteni az előírásokat. A prémium összegének van azonban egy felső határa, a legjobb gazdálkodás mellett sem haladhatja meg az alap­fizetés 150 százalékát. Mindenkit megfelelő mértékben Válaszol || Kelet­a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE az országgyűlési képviselő A gyógyszeráremelés és a gyógyszerfelírási rendszer vál­tozása, majd az egészségügyi kormányzat visszatáncolása újból az egészségügyre terelte a figyelmet, s eszünkbe jut­tatta a magyar egészségügy összes betegségét. Melyek ezek, mi okozza őket, s hogyan lehetne gyógyítani? — ezekről be­szélgettünk dr. Mezey Károllyal, a kisvárdai kórház sebész főorvosával, aki országgyűlési képviselőként mind a Parla­mentben, mind a szociális és egészségügyi bizottságban so­kat fáradozik azért, hogy az egészségügyről alkotott véle­mény változzék, hogy az egészségügy ne csak alamizsnákat kapjon, hanem ismerjék el termelő ágazatnak. Lakatos András igazgató elmondta, hogy éppen most dolgozzák ki az igazgatóhe­lyettesek premizálási rend­szerét. A fő szempont, hogy mindenki olyan mértékben részesedjen a pénzből, ami­lyen szinten felel a termelé­sért, döntési hatással vannak a vállalat tevékenységére. A döntéshozókat is érdekeltté kell- tenni, mindenkit megfe­lelő mértékben, hiszen nye­reséget csak akkor lehet ter­melni, ha megfelelő a mun­kaszervezés, van kinek el­adni az árut. Szilágyi Zsuzsa — A magyar egészségügy va­lóban nagyon súlyos mélypon­ton van, főképpen a nemzet egészségügyi állapota tekin­tetében. Az ENSZ egészség- ügyi világszervezetének ál­lásfoglalása, hogy egy ország egészségi állapota és az ott működő egészségügy fejlett­sége között nem feltétlenül kell arányosságnak lenni. Mégis nagyon lényeges do­log : minél rosszabb egy nem-í zet egészségi állapota, an­nál nagyobb feladat elé ál-j I lítja a meglévő egészség­ügyet. Megnöveli feladatait, aminek még kevésbé tud ele­get tenni. Hol tart a magyar egész­ségügy? — Katasztrofális helyzetben van. Csalk néhány főbb mu­tatót mondok ehhez. Évente 250 ezer a napi táppénzesek száma. Súlyos probléma, hogy az aktív életkornak kö­zül körülbelül negyedmillió ember rokkantnyugdíjas, s ez a szám évente körülbelül 36—37 ezerrel nő. Többen halnak meg, mint ahányan születnek, a halálozási struk­túra pedig nagyon rossz. Előkelő helyet foglal el a 35 és 55 év közötti legaktí­vabb korosztály infarktus­halála. A nemzet egészség- ügyi állapotát azonban leg­jobban jelzi a születéskor vál­lalható életkor, amiben ma már Európában az utolsó he­lyen állunk. (Tavaly a ma­gyar férfiak átlagéletkora a 66 évet sem érte el.) Három szempontból is nagyon súlyos az egész­ségügy helyzete. Egyik az anyagi ellátottság, a másik a szervezeti elégtelenség, a har­madik az erkölcsi helyzet. Ezekről mi a véleménye? — Ami az anyagi ellátott­ságot illeti, a legsúlyosabb probléma, hogy ma Ma­gyarországon a mai napig nem ismerte fel a politika azt, hogy az egészségügy ter­melő ágazat, ezért finanszíro­zása mindig a maradékelven érvényesült. A nemzeti jöve­delemből az egészségügyre jutó hányad Európában a legutolsóik között van, pedig teljesen nyilvánvaló, hogy munkaerő újratermelésében az egészségügynek nagyon fontos szerepe van. Ausztri­ában a biztosító társaságok építették fel a világon az el­ső csontegyesítő műtéttel foglalkozó baleseti intéze­teket, mert rájöttek arra, hogy sokkal kevesebbet kell a biztosítási pénzből kifizet­ni a balesetet szenvedettek­nek, ha az új módszer szerint egyesítik az eltört csontokat, mert az a betegnek hama­rabbi munkába állításában és jobb teljesítményükben rendkívül gyorsan megté­rül , Az orvostudomány di­agnosztikus fegyvertára, a technikai oldala tökéletesen lépést tartott a világ techni­kai fejlődésével. Elektroni­zálódott, bevonult a lézer­technika, komputerizálódott, vagy optikai esziközeiben csúcstechnikára jutott. Eze­ket az eszközöket minden in­tézményben, minden beteg­nél alkalmazni kellene, ha már deklaráljuk az egyenlő egészségügyi ellátás elvét. Ezzel szemben a szükséglet­hez képest a műszereknek csak a töredékét tudjuk megvenni. És ugyanez vo­natkozik a gyógyszerekre. A magyar gyógyszergyártás, amelyik még néhány évtize­de élenjáró volt az európai gyógyszergyártásban, mára levitézlett. Az igazán hatá­sos jó gyógyszerek mind Nyugatról érkeznek be Ma­gyarországra. Anyagi vonatkozás tulaj­donképpen az egészség- ügyi dolgozók megfizetése. — Igen,' de mivel mindig politikai döntés volt, hogy a költségvetésből mennyit kap az egészségügy, így min­dig a maradékot kapta, s ez vezetett az erkölcsi lezül- léshez. Ennek az oldalhajtá­sa a hálapénz, és az orvos- kollektívákban emiatt ala­kult ki az inkollegialitás. Az egészségügy finanszí­rozási rendszere most változóban van. Az országgyű­lés decemberi döntésével el­határozta a társadalombiztosí­tási alap létesítését. Mi vár­ható ettől? — Elindult egy jobb úton az egészségügy. Reméljük, lehetőség lesz egy olyan tár­sadalombiztosítási rendszer kiépítésére, ami az egész­i Iszik a fiam. Kinyúj- tott bal karjára fek­teti az arcát és szu­szog. Alszik a másik is. ö a jobb karját nyújtja ki, mert a boldog ember, de talán a boldogtalan is ágya szerint mindig a fal felé fordul. A feleségem arcá­ra ejtette az újságot, szun­dít. Lábánál a kutyám, vé­gigterülve a szőnyegen, ál­modik. Álmában vakon­dot keres, a lába meg-meg- rándul, még morog is. Ez a dolga. Nem neki, hanem ennek az áprilisi délelőtt- nek is. Mindenki fáradt körülöt­tem. A kutya vakond után kapar, a család mákot egyelt, ásott, vetett, virá­got ültetett. Belefáradt. És most alszik, szuszog hihe­tetlenül nyugodtan és hitem szerint boldogan is. Ha haszna volt a fára­dozásnak, akkor minden­kor nyereség. Mindönknek az. Az elvetett mag kikel, az egyelt mák teremni fog. Lehetséges, hogy időről idő­re az emberek átértékelje­Holnapunk neve nek ünnepeket. Lehet, hogy aminek tegnap örültem, az holnap nem lesz már ugyanígy igaz, de az is, hogy ami évekig hiányzott, mert történelmünkhöz tartozó és a gondolkodásunkhoz fontos, visszajön ünnepnek újra. — Történelmitanításunk óriási hibája, hogy nem tanítottunk évekig ünne­pelni embereket, hogy úgy tettünk vele, mintha ez nem lenne fontos senki­nek. Le- és felértékeltünk, akár a valutákat. Pedig itt többről van szó. Bensősé­ges viszonyról önmagunk­hoz. Az ember, aki borot­válkozás közben szégyell a tükörbe nézni, nem is ér­tékes ember. Valami más, de ettől függetlenül tisz­telhető a szégyenéért. El­adunk és felcserélünk ün­nepeket, alternatív módon megváltoztatjuk az emlé­keinket, szembesülünk ön­magunkkal, majdhogynem mindennel, amiben addig éltünk. Nem mi tesszük ezt magunkkal, velünk teszi a világ, vagy ha úgy akarják, a történelem. Alszik körülöttem a csa­lád. Ebben a pillanatban igenis boldog vagyok. Bol­dog egy ásónyomnyi igaz­ságért, egy vakond után ki­ásott gödörért, a mákegye- lés szükségességéért, és boldog az ezzel járó fáradt­ságért. Nem feltétlenül po­litikában, teóriákban kell hinni. Dolgozni kell, embe­rek. Mert nemcsak mi, ha­nem az elvetett mag, a nö­vény is élni akar, kemé­nyebben, az élet dolga az, hogy megéljen. Szeretem magam körül ezt a csendes nyugalmat, szeretem benne a bizton­ságérzetet, ezt a csodálatos csendet, a munka teremtet­te, bennünk megnövő 'és termővé váló békét. Ünnepekről ünnepélyes szókkal kellene írni. Nos, én minden velem- és körü­löttem élőnek a nyugalmat szeretném üzenni ezen a napon. Az örömet, amit a munka jelent, vagy jelent­het, hogy sarjadzó növény- nyé lesz a mag, mákká a mák, világgá a világ. Azt hiszem, ennyi a dolgom. Alszik a két fiam. Kar­jukra fordítják az arcukat, ahogyan valamikor én is tettem, szükséges dolgaink­ról megfeledkezetten ar­cára engedi az újságot a feleségem és a kutyám to­vább álmodja a szükséges bogár-, vagy vakondvadá­szat izgalmait. Tovább él bennük a tegnap, de ha nem élne bennük így tovább, akkor, emberek, holnap se lenne. A holnap neve pe­dig nem más mint a mun­ka. Bartha Gábor ségügyben is növelni fogja az érdekeltséget. Mert mi­közben az egészségügy szű­kös anyagi körülmények kö­zött él, a másik oldalon mér­hetetlenül pazarló. Hogy hány napot fekszik a beteg a kórházban, vagy hány na­pot van táppénzen, mennyi gyógyszert fagyaszt, ennek az ésszerű kialakítása sen- kinék nem érdeke. Mondok erre egy kórházi példát. Ne­künk van egy gyógyszernor­mánk, tehát előírják, hogy egy beteg egy napra mennyit fogaszthat. Ha én a megope­rált beteget, akivel már sem­mi bajom nincs, tovább itt fektetem, megkeresem an­nak a gyógyszerét, akit na­gyon intenzíven kell kezel­ni. Ha valami más érdekelt­ségi rendszert alakítanának ki, feleslegesen nem tarta­nám itt a beteget. Milyen lenne az új bizto­sítási rendszer? — Az az elképzelés, hogy érdekeltté kellene tenni az egészségügyi intézményeket abban, hogy. bizonyos beteg­séget, bizonyos betegeket mennyiért tudnak meggógyí- tani. Hosszú évek tapasztala­ta alapján tudjuk, hogy egy epeköves beteg átlagban tíz nap alatt gyógyítható meg. Kell készíteni egy röntgent, elő kell készíteni a műtétre, a műtét közben anyagokat használunk fel, munkaerő kell hozzá, következik a varratszedés és a nyolcadik nap után elengedhetjük a beteget haza. Ezalatt eszik, ágynemű kell, vagyis fil­lérre ki lehet számítani, hogy mennyibe kerül. Ennek alapján megálapítható, hogy egy epebeteg kezelése mond­juk 25 ezer forint. A kórház leadja a biztosítónak, hogy mennyi ilyen beteget operált meg, a biztosító pedig fizeti a betegek után a 25 ezer fo­rintot. Ha a kórházban úgy dolgoznák, hogy a beteget gyorsabban kivizsgálják, esetleg ambulánsként felké­szíthetik a műtétre, majd műtét után a negyedik nap hazaengedik, akkor elég, ha a nyolcadik napon egy orvos beül egy kocsiba és kiszedi a beteg varratait. A munka ha­tékonyságát nagymértékben tudnánk növelni, pláne, ha azt mondanák, amit a beteg gyógyítására nem használ­tuk fel, az osztály fejlesz­tésére, a műszerfejlesztésre, vagy ákár béremelésre tud­nánk fordítani. Mire lenne szükség az egészségügy megújulásá­hoz? — A politikai rendszer megújulására. A politikai megújulásra. A politikai rendszer deklarálta azt, hogy a magyar egészségügyi szol­gáltatás állampolgári jogon ingyenes, egyenlő és a teljes értékű orvosi ellátást kell adni. Politikai kérdés volt mindig is, hogy ez nem ter­melő ágazat és a politikai deklarációval szemben az ál­lam gyalázatosán alacsonyan finanszírozta mindig. És az sem volt soha igaz, hogy egyenlő az ellátás. Azzal, hogy az egészségügyi hálóza­tot szigorúan hierarchikus sorrendbe állították, tulajdon­képpen nagyon rossz viszonyt alakítottak ki a különböző szintek között. A körzeti or­vosi munkát ledegradálták, megszabták: szülést nem vezethez, gyerekhez nem nyúlhat, kisműtétet nem végezhet, tehát a régi medi­kus universalis teljesen el­tűnt. A kedvét is elvették, adminisztrátorrá degradál­ták, az lett a dolga, hogy küldözgesse a beteget. Ez­zel á szakrendelőre hárult az alapellátást, ezért van ott olyan sok beteg. A fekvőbe­teg-ellátásban is kialakult a hierarchia. A drágább és im­portból behozható műsze­reket, amelyek hozzátar­toznak ugyan az orvostudo­mány napi fegyvertárához, nem tudjuk egyenletesen szétosztani, s ez eleve egy állampolgári esélyegyenlőt­lenséget hoz létre. Bennünket megbíztak azzal, hogy egy területet ellássunk, de nincs meg a felszerelésünk, hogy ezt minden téren egyformán magas színvonalon tehessük meg. Ehelyett küldözgetjük a beteget. Igen ám, de a leg- súlyosabak nem szállíthatók. A kisikórházaknak a felszere­lését is a legsúlyosabb ese­tekhez kellene mérni. Na­gyobb súlyt fektetett erre az utóbbi időben az egész­ségügyi kormányzat és a me­gye is, így megkezdődött a kiegyenlítődés. Hallhatnánk valamit a szervezeti kérdésekről is? — Elsőnek az orvosképzést említeném. Túlképzés van, ezt mindenki tudja, és ez a voluntarista szemlélet nem­csak az orvosok számára igaz, hanem az ágyszámra is. Ahelyett, hogy jól felsze­reltük volna a meglévőket, csak növeltük és deklarál­tuk, hogy ennyivel meg eny- nyivel több mint 1938-ban. Nem jó a felvételi rend­szer. Baj, hogy nem gya­korlatias a képzés, úgy jönnek ki a fiatalok az egyetemről, hogy a legele­mibb orvosi beavatkozások­ban jártasok lennének. A végére maradt a gyógy­szeráremelés ... — Rendkívül rosszul idő­zítették. Az influenza- és ka­nyarójárvány kellős közepén vezették be, amikor egyéb­ként is sokan mentek orvos­ságért a patikába és a ren­delkezéssel járó adminisztrá­ció rendkívül megnehezítette a gyógyszerkiszolgálást. Ta­nulni kellett a gyógyszeré­szeknek, emiatt sorban álltak a patikában és sorban álltak az orvosnál is, mert a re­ceptre felírt gyógyszereket olcsóbban kaphatták meg. Kedvezőtlen volt, hogy bizo­nyos betegségtipusokat na­gyon súlyosan érintett a té­rítés változása. Ilyen volt pél­dául a reumagyógyszerek cso­portja. Óriási tömegeket és többnyire idős embereket érint, akik rendkívül drágán juthattak ezékhez a gyógy­szerekhez. A rendeletet úgy hozták meg, hogy még az Országgyűlés egészségügyi és szociális bizottsága sem tár­gyalta. A sok kritika hatásá­ra az egészségügyi kor­mányzat változtatott, így a lakosságot érintő kétmilli­árdos kiadásnövekedés egy- milliárdra mérséklődött. Biztos az, hogy szükség van a gyógyszerek reális értéké­nek megállapítására, de nem biztos, hogy ezt az ér­tékhelyreállítást az egész­ségüggyel kellett kezdeni. Fontos, hogy az egész ma­gyar gazdaságban végbe­menjen ez a folyamat. Balogh József 7 Miért beteg az egészségügy?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents