Kelet-Magyarország, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-02 / 78. szám

8------------------------------------Sajtódokumentumok —

Negyvennégy éve Magyarországon

1944—1945-ben pusztító háború vonult át az országon. A front 193 napon keresztül két részre szakította hazánkat.

Néhány héttel azt követően, hogy a szovjet csapatok Battonyánál átlépték a határt, a Szegedi Népakarat című újság beszámol a város október 11-i felszabadulásáról: „A vezető nácik áradata Budapest felé tartott... Mentek a rabolt holmikkal megrakott vagonok és teherkocsik után. A Horthy-kollégiu- mot, a Tóth-szanatóriumot és a piarista gimnáziumot teljesen kifosztották... Estefelé csak magyar katonákat lehetett az utcákon látni, akik, mint annyiszor már, most is utóvédéi maradtak a németeknek...”

A front másik oldalán az október 17-i, keddi lapok közlik a Szálasi-kormány kiáltványát és Jelentés a Nemzetnek című programjukat. Ezen a napon az elsötétítés 17 órától 6 óra 30-ig tartott, és felhívták a figyelmet arra, hogy a zsidóknak „szigorúan kötelező a sárga csillag viselése”. Ezen a napon a tejárusok már csak az „A”-jegyre adhattak négy deci tejet a fővárosban. És ezen a napon is kereste feleségét és két gyermekét Szabó Károly t. főhadnagy Csíkszeredáról.

Néhány héttel később azt olvashatjuk a csendőrség központi nyomozó parancsnokságának november 10-i jelentésében, hogy „ ... Dombrádon ruhaneműket és egyéb árukat a szovjet katonák a szegény sorsú lakosok között szétosztottak. Vencsellő községben a szovjet haderő tagjai egy asszonynak 3 kacsáért 50 pengőt fizettek... Egy másik helyen a római katolikus lelkész a községben maradt, és polgári ruhában elrejtőzött. Erről az orosz katonák értesültek, behívatták a plébániára, ahol közölték vele, hogy hivatását zavartalanul, végezheti, azonban működéséért fizetni nem fognak ...”

A november 7-én Budapesten megjelent Képes Vasárnap címoldalán Szálasi eskütétele látható.

Akkoriban már egyre többen tartották értelmetlennek a további ellenállást. Idézet a Magyarország december 9-i számából: „A m. kir. honvédvezérkar főnökének bírósága rögtönítélő tárgyalás alapján hozott ítéletével hűtlenség bűntette miatt kötéllel végrehajtandó halálbüntetésre ítélte vitéz Kiss János ny. á. altábornagyot, Nagy Jenő ezredest, Almássy Pál hadiműszaki törzskari alezredest, dr. Tartsay Vilmos ny. á. vk. századost, Révay Kálmán ny. á. századost és Maickay Miklós polgári egyént.”

A front másik oldalán, 1944. december 21- én összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés Debrecenben, és a december 22-én megválasztott Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 20-án fegyverszünetet kötött a Szövetséges Hatalmakkal. A Pravda január 25-i száma ezt így kommentálta: „Egy független Magyarország ... szilárd egyensúlyi helyzetet teremt Európa rendkívül fontos részében.” A fegyverszüneti egyezményt az 525/1945 ME rendelet hirdette ki a hivatalos lap március 17-i számában.

Ugyancsak január 25-én a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt pesti vegyesbizottsági ülésén leszögezte, hogy „a két párt legszorosabb együttműködését a munkásság, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front és a független, demokratikus Magyarország érdekében egyaránt elengedhetetlenül szükségesnek tartja.”

A meginduló életet jelzi, hogy február 20-án Gödöllőről beérkezett az első személy- vonat a Keleti pályaudvarra, és megalakult 18-án a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége. A Népszava, a Szociáldemokrata Párt központi napilapja Szakasits Árpád főszerkesztésével ugyancsak ismét megjelent.

S mialatt a Dunántúlon még dörögnek a fegyverek, a felszabadított országrészen egymás után jelennek meg a demokratikus átalakulást jelző újságok: márcus 25-én a Szabad Nép, két napra rá a Szabad Szó, 30-án a Kis Újság.

Az első hangversenyt még' az ostrom alatt, január 27-én tartották Pesten a Nemzeti Színházban, s március 16-án a Bánk bánnal megnyílt a Magyar Állami Operaház. Mintha Tiborc panasza talált volna meghallgatásra: a hivatalos lap március 18-i számában a kormány kihirdette a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhöz juttatásáról szóló rendeletét, amelynek nyomán március 29-én Pusztaszeren ünnepélyes keretek között megkezdődik a földosztás.

És április 4-én a szovjet hadsereg benyomul Nemesmedvesre, s jelentheti, hogy ezen a. napon az utolsó német egységeket is kiverte az ország területéről.

Pár hét múlva, május 1-jén kezdi meg a Magyar Rádió az adását Budapesten, és a Magyar Közlöny május 1-jén megjelent számában a kormány április 4-ét a felszabadulás ünnepévé nyilvánította.

Cs. K.

Sinka Mátyás alkotás

»

So—Ky: Osztyapenkc

Emlékezetes félszoba

Napjaink felgyorsult politikai, gazdasági, erkölcsi válságában átértékelődnek a fel- szabadulás óta eltelt évtizedek művészeti eredményei is. A, rostán kihullik sok opportunista, perc diktálta mű. de jó néhány műfajban fennmarad, mely nemcsak ifjúkori hitünk; jó szándékú teremteni vágyásunk dokumentuma, hanem az elmúlt évtizedek csúcsteljesítménye is. Áll ez a legváltozóbb, a történelmi-gazdasági széljárásnak leginkább kitett, azóta mélypontra zuhant pla- kátgrafiká, közte a politikai plakát kategóriájára is.

A plakát lenini értelemben vett, társadalmat mozgósító, agitátor szerepe a felszabadulás után széles skálán bontakozott ki, és a negyvenes évek végéig sok maradandó értékű alkotás született. Az újjáépítés lendülete, az ország előtt álló nagy feladatok hittel és önmagukba vetett bizalommal töltötték el nemcsak a saját jólétük alapjainak megteremtésén fáradozó milliókat, hanem az új perspektívákat szolgáló művészeket is. Az új forma és tartalom egységének kiemelkedő' példái a később hallgatásra ítélt magyar plakátklasszikus, Koneesni György útkijelölő művei, majd Filóés Zala Tibor lapjai.

Az ötvenes évek elején a zsdánovi elvek alapján uralomra jutott szocialista realizmus szájbarágó, őszinte átélés nélküli, sematikus ábrázolásai a plakátművészetben is el- szürkülést hoztak, elvették az alkotások és a művészek hitelét.

A megújulást az ötvenes évek végén az Európa felé nyitás hozta meg egy tehetséges új generáció, a Konecsni-tanít- ványok Papp Gábor köré csoportosult, vele egyívású „Tizenegyek” elnevezésű csoport munkásságával. Ekkor kezdődött nálunk a technika fejlődése eredményeként, a televíziós műsorok sugárzása, az információáradat. A rr szék a kísérletezés mohó badságával kapcsolódtak a nyugati művészeti ára tokba. Sok ötlettel aknázt a hatvanas évek elejér konstruktivizmus, a neoa gard, a neoszecesszió, sorban az op art, a pót eredményeit. Új képi kul teremtettek új formai-te kai eszközökkel. Hatású egész grafika, műfajára jedt. A lendület csakner évig tartott, hazánkat a rópai fejlődés élvon emelte. Mondanivalójuk, Lánchidat ábrázoló fels dulási évfordulós plakátj; teljes konstruktív megöl val.

A politikai plakát nag; tere a csoportban Balogl ván volt, aki szuggesztív jű, emblematikus tömöl ötletes, leginkább rajzos kátjaival iskolát teremtet képeiben a nemzeti sajá

j^^idergö párafelhők kúszMM tak a kora őszi reggelen a Csisznyikó, a cigányváros felett. Valósággal bebugyolálták, beburkolták az apró házakat, a vászonfir- hangos putriajtókat. Valahonnan a part alja felől sikoltás hallatszott.

— Itt vannak a csendőrök. Vizit van! — kiabálta valaki torkaszakadtából kétségbeesetten, s hallani lehetett az előráncigált, a putrik elé kihajtott lányok-asszonyok sikoltozását. Ügy futott végig a hír a cigányvároson, mint a tűzkígyó.

Felrebbentünk. Bátyám a kisházból szaladt a gangra, mi kisebb fiúk félmeztelenül, gőzölgő testtel ugrottunk ki. Anyám vállára engedett hajával, madártestén összehúzott vászoningben kászálódott le az ágyról, indult a ház elé, ahol a család gyülekezett. Kibújtak a lányok, Magdi, Ilonka, Éva és fázósan, remegve megszeppenve várták, mi is történik.

— Mindenki jöjjön ki a házból. Mari néném! — szólította fel anyámat az ismerős egészségőr.

— Mit csúfságoltok! Ilyen nem fordult elő velünk még. Az én házamat mindig elkerültétek, tiszteltétek!

— Vizit van. Mari néném! Ez mindenkire vonatkozik — erősködött az őr. s be akart menni a házba.

Anyám elé állt.

— Sehová! — kiáltott rá széttárt karokkal, ziháló mellel védve-óva családját.

Bátyám ajkát rágta. Belebénult a jelenetbe. Nem jött ki hang a száján. Lassan ocsúdott.

— Mit gondolnak? Kinek a háza ez? — kezdte hangosan — de mielőtt befejezte volna, a csendőr ráordított.

— Téged nem kérdezett senki! Fogd be a pofád! Különben velem gyűlik meg a bajod — tegezte le. Azt hittem, elszabadul a pokol, ne- kiugrik a csendőr őrmesternek. Anyám eléje állt. Lefogta.

— Ne! Fiam ne! — ölelte át karjaival, s engedte, hogy végezzék dolgukat.

Égrenyíló keblekkel, hevesen ’dobogó szívvel, lobogó

fekete hajjal álltak megszégyenítve az udvaron a nők. Tűrték, hogy hajukban túr- káljanak. Fekete szemük égett, arcuk a szégyentől pirult, kemény szitkok, átkok szálltak szájukból.

A cigánytelepeken országszerte rendszeres tetüvizitek- kel próbálta a hatóság a piszkot, a szennyet, az elmaradottságot tisztára mosni. Nem kíméltje senkit, tisztákat, a tisztátlanokat egy kalap alá vont és megszégyenített. Kihajtotta télen-nyá- ron, kora hajnalokon az utcára a cigánycsaládok apra- ja-nagyját, csecsemőket, aggastyánokat, fertőtlenítették a házakat. Alul-felül lenyírták a férfiakat, nőket. Egy- egy ilyen vizit után olyan volt a Csisznyikó, mint a deportáltak telepe. Tele volt kopaszra nyírt, ordítozó, kiaA vizit

báló, jajveszékelő emberekkel ... És a hatóság nem ismert sem kivételt, sem szemérmet, sem kegyelmet.

Anyámat jól ismerték a csendőrök is, az elöljáróság emberei is. Még talán tisztelték is. így aztán megkímélték a családot a teljes megszégyenítéstől ... Nem így Julcsa nénéméket. Jajveszé- kelt, átkozódott, amikor a kert végén átszaladt hozzánk. Rövid szárú cseréppipája szája sarkában lógott. Füstölt kegyetlenül és sipákoló hangon szólt anyámhoz.

— Marink! Hát nem megnyírták Juliska lyányomat is, hogy r .. .k essen beléjük. Az én aranytiszta, szőke szépségemet — kiabálta végig az utcát gyér haját tépve.

Én már csak a hangfoszlányokat hallottam. A gledicia- bokrok között igyekeztem szökni az iskolába. Már jócskán késtem. S azon töprengtem, mit is találjak ki mentségemül. Szedtem a lábaimat, csaknem a polgári iskoláig. De semmi, a világon semmi elfogadható érv nem jutott az eszembe egész úton.

A reggeli tornaóra végére érkeztem. Befejezték a békaügetést, becsengetett a pedellus, amikor Benedek tanár úr megpillantott.

— Te miért késtél? — vil- lámlott a tekintete.

Hallgattam.

— Megnémultál? Kérdeztem valamit! — szólított ismét.

Hallgattam.

— No, ha hallgatsz, akkgr majd megoldódik a nyelved, ha háromszor körülugrálod békaügetésben az iskolát. Gyerünk! — A bakómat az iskola falához állítottam, s felkészültem az ügetésre. Leguggoltam, s vártam a számolást.

— Rajta! — kiáltotta el magát a biológia-torna tanárunk és a csattogtatóval diktálta az ütemet.

Az osztály egy része ott állt az épület udvarra nyíló hátsó ajtajában, a többiek a gyakorlókért körül helyezkedtek el.

Gúnyoltak. Kit érdekelt. Kisebb gondom is nagyabb volt annál, hogy most erre figyeljek. Izzadtam, szenvedtem, s azon töprengtem, mit találjak ki mentségemre? Mit mondjak Benedek tanár úrnak, valami elfogadható, elhihető dolgot késésemért. Képtelen érvek jutottak csak az eszembe. Talán elhiszi, ha anyám hirtelen rosszullétére hivatkozom? S nekem kellett Máté doktorért, a cigányok orvosáért elszaladnom? Nem, ez nem jó. Most érkezett meg a fogságból a sógorom. No és?! Ezt is elvetettem. Roszszul lettem útközben. Elhiszi? Ki tudja?

Ügettem. Szakadt rólam a veríték. És még csak egyszer sikerült megkerülnöm az iskola téglalap alakú, hatalmas épületét. Mi lenne, ha megváltanám, valójában miért is késtem el? Nem, az lehetetlen. Örökre tetves maradnék a szemükben. Csúfolnának. Talán még kopaszra is nyírnák hullámos hajamat.

Fogyott az erőm, zihált a mellem, kapkodtam a levegőt, s már kezdtem meginogni korábbi elhatározásomban. Megmondom. Tudja meg az egész osztály. Tanár úr, a tanári kar, mindenki, miért késtem el! «A .

Vánszorogtam, vonszoltam magam és örültem, mert már csak egy negyedkörnyit kellett ügetnem, hogy teljesítsem a három kört. Sikerült, de a kimerültségtől elterültem a földön, ott a gyakorlókért tövében.

Csattogtatóval a kezében a szikár Benedek tanár úr alakja magasodott fölöttem. Mellette a pufók, rózsaarcú, kis Pelyhe Miska állt. Vele oldottuk meg mindig a matek feladatokat. Szemeiben most szomorúság vibrált. Adamik Pista arcáról együttérzést olvastam, és valami olyasmit próbált dadogni, hogy végre . valamit találjak már ki. Már tudtam: képtelen vagyok hazudni! És elhatároztam, lesz ami lesz, vállalom, csak az igazat mondom.

Remegő térdekkel pászkodtam és poros, nadrágomban, maszato cal odaálltam Benedek úr elé és megvallottan.

— Tanár úr! Tiszt jelentem, én azért kés mert ma reggel a Csisz ban tetűvizit volt. A őrök körbezárták a tel nekem későn sikerül szöknöm előlük.

Megbotránkozó cser madt körülöttem. Dö ült ki Benedek ta csontos arcára. Szájá duntalan szólásra csüci te, de egy hang sem rajta. Körbehordozta t tét a fiúkon, majd h megszólalt:

— Mit bámultok? ír tanterembe! Kezdődik — rebbentette szét ma rül az együttérző Pelyh káékat. Leporoltam n az ivókútnál megmosd zsebkendővel megtöröl az arcom, szemem, alá vettem a bakóm indultam a tanterem fiúk tekintetének keres ben foglaltam el helyi púdban.

Bár hangosan nem tek róla, gyorsan hú hatott a történteknek nári karban, az egész . ban. Ezt arról sej' hogy a következő óra elültettek a mindig t trágyaszagú Csőri fii ikrek mellől is.

Egyedül ültem égé évben a hátsó padbat

Farkas I