Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

:zág AI udapesten t a pest­ól élra építendő országház iga. Még Vörösmarty emelt érte 1846-ban írt, láza című költeményé- K hazának nincsen há­rt fiáinak Nem hazá- A szabadságharc, majd a Bach-korszak alatt érthető módon nem esett szó ország­házi épületről. Amikor az ural­kodó belátta, hogy rendeznie kell viszonyát Magyarország­gal, 1865 elején elhatározta, hogy első lépésként, Magyar- ország kívánságának megfele­lően, országgyűlés összehívá­sával kezdi a békülést. E hírre tüstént bizottság alakult, amely kiválasztott a Sándor utcában egy telket, s megbízta Ybl Miklóst, hogy arra gyorsan építsen fel or­szággyűlések tartására alkal­mas házat. A tervek hamar elkészültek, s Ybl 1865 áprili­sában elkezdhette az építke­zést, amelyen 800 építőmun­kás dolgozott éjjel-nappal Diescher József építőmester irányításával. S a mai Bródy Sándor utca 8. számú épületet, az úgynevezett régi képviselő­házat nem egészen egy eszten­dő leforgása alatt felhúzták úgy, hogy 1866. április 14-én már itt tartotta első rendes ülését az országgyűlés, ponto­sabban annak képviselőháza. Mert a főrendiház a szomszé­dos Nemzeti Múzeumban ülé­sezett. Ez volt az a neveze­tes országgyűlés, amely végül is a kiegyezést létrehozta, amelynek sokat vitatott tör­vénycikkei ebben a palotában születtek. A sebtében felhúzott épület magán viselte a kapkodás nyo­mait. 1884-re olyan állapotba került, hogy mint Mikszáth írja: „...ha esős idő van odakünn, a buffetbe becso­rog ... Mikor a Sándor utcá­ban haj* valamelyik fiáker, az ablakok rezegnek az épü­letben s a bolthajtásról hulla­ni kezd a vakolat... Egy idő óta észrevették a bentlakók, hogy egyetlen patkány sem mutatkozik az épületben ... Egy szónak száz a vége, az ideiglenes országházat nem le­het tovább használni.” Ekkor azonban már tör­vénybe iktatták, hogy új or­szágházat kell építeni. 1881- ben alakult országos bizott­ságnak az volt a feladata, hogy kiválassza a megfelelő telket, és kiadja az új országház épí­tésére a pályázatot, majd az építési megbízást. A bizottság továbbá leszögezte, hogy ami az új országházzal kapcsolat­ban „ . • • a beosztást és cél­szerűséget illeti, nem korlá­tozandó pénzügyi tekintetek által, hanem az épület a jélen, valamint a jövőbeli szükség­leteknek megfelelően épüljön.” A pályázat lejártáig, 1883. feb­ruár 1-jéig beérkezett pálya­művek közül a bizottság húsz szavazata közül tizenkilencet Steindl Imre kapott, övé lett tehát a megbízás. Tisza Kál­mán miniszterelnök 1884. már­cius 13-án nyújtotta be a ter­vet elfogadásra az országgyű­lésnek. És Steindl Imre munkához látott. Az 1885 októberében el­kezdődött építkezés 1904 nya­ráig tartott. De már 1902-ben nagyjából készen állt mai or­szágházunk, amelyben 1896. jú­nius 8-án tartották a képvi­selők első ülésüket; törvény­be iktatva a honfoglalás ezre­dik évfordulóját. Parlamentünk Magyarország egyik legpompásabb épülete, s nemcsak a főváros, hanem az egész nemzet dísze és büszke­sége, államunk egyik jelképe, az alkotmányosság és törvé­nyesség otthona. TANUL A TANÁR...(?) N apjainkban a tanári ta­nulást talán némi arisz­tokratizmussal, avagy, hogy elkülönítsük a gyermek tanulásától, továbbképzésnek nevezzük. A két fogalom azon­ban nem pontosan fedi egy­mást, az előző a folyamatos munka szinonimájaként ivódott agyunkba, az utóbbi a tanulás alkalmi, kampányjellegű szer­vezésének gyakorlatát sejteti. A továbbképzés, mint önálló tevékenységi forma, az isko­la világában alapvetően a fel- szabadulás óta honosodott meg. Lényegében korunk szü­lötte. Régen a pedagógus ta­nulását, tanítását nem kellett az iskolát irányító központok­nak felvállalni. Megoldotta ezt önmaga. Volt hozzá kultúrája és lehetősége is. Azaz volt ideje, könyvtára, kapcsolata és informáltsága, értelmiségi élet­vitele. Amikor mindezt a társada­lom nem tudta, helyesebben nem akarta, vagy nem tartotta fontosnak biztosítani, akkor kitalálták a továbbképzés in­tézményét, ami az adminiszt­ratív iskolairányítás lelkiisme­rete megnyugtatását is szol­gálta. No meg a felelősség át­hárítását is! Az apparátusok megtették a magukét. Az ok- tatőkáderek felkészítették a pedagógust. A tanár, a tanító „munkára, harcra kész!”. Az iskolákban ettől a dolgoknak jobban kellett mennie. És job­ban is mentek, legalábbis a felfelé repkedő papírokon. Természetes, hogy ez a to­vábbképzési stílus már a múl­té. De a modell, a régi struk­túra lényegében mit sem vál­tozott. Ugyanúgy ma is a fo­lyamatos, önkéntes, belülről vezérelt állandó önképzést pró­bálja meg pótolni, helyettesí­teni, alig bővülő eszközökkel, természetesen sikertelenül. Döntően azért, mert lehetetlen feltételek között az amúgy is lehetetlent akarják megoldani. A közelmúltig azonban mű­ködésük mégis zavartalannak tűnt. Igaz, a pedagógus taní­tásának eszméjét vele fokoza­tosan a pedagógus vezérlésé­nek céljai váltották fel. A re­formok dömpingjében élő is­kolai kampányok eszközévé vált. Vele szigorúan vigyáz­ták az iskola egységét, a köz­ponti előírások fegyelmezett megtartását és végrehajtását. Segítségével sikerrel fékezték a pedagógus önállóságának erőtlen próbálkozásait is. Vég­ső soron szándéka és akarata ellenére is tovább erősítette a külső intézmények, a mindent tudó, mindent látó apparátu­sok iskolák feletti hatalmát. Ennek modellje napjaink­ban elsősorban a gazdasági szférában van kialakulóban, ahol európai szintű és szer­vezettségű nemzeti és nem­zetközi intézetek kialakulásá­nak lehetünk tanúi. Bennük a továbbképzés legmodernebb formái, szervezetei és eszkö­zei között válogathatnak az érdeklődők. Persze borsos áron. Egy-egy kurzusért több tíz vagy esetleg több száz ezer forintot is elkérnek. Szín­vonalukat garantálják többek között azzal is, hogy a tanu­lás idejére az érdekelteket a munkavégzés alól felmentik, számukra többnyire kényel­mes, jól felszerelt (szakiroda- lommal is) bentlakásos lehető­séget biztosítanak. Tanfolya­maikra a legmodernebb elmé­leti, gyakorlati és személyi ség- fejlesztő tréningeket, hazai és külföldi tapasztalatcseréket is beiktatnak. Természetes, elő­adógárdájuk a legfelkészültebb hazai és külföldi szakemberek­ből szerveződik. Ezzel szemben a pedagógus, ha továbbképzésre adja fejét, akikor a rendezvényekre dön­tően csak napi munkája ma­radéktalan ellátása — 5—6 óra letanítása — után juthat el. Mindezt a többség még hosz- szabb-rövidebb ideig tartó fá­radságos utazásokkal is kény­telen megtoldani. (Amit eset­leg saját zsebéből kell állni.) KÜNK BESSENYEIRE? odás ideje van atatosság révén cselek- „valaki az emberi cse- határain túl megyen, mond, de azt köteles- határokig cselekedjék”, heroizmus megnyilat- 'eszi értelmét mai ol­tók, lázas fantáziálá- ‘S handabandázások el- satos cselekvés nem hi- veszti. A költő maga- rfelfogásával függ ösz- ínyiban ismeri magát sorsához szava lehet” íállóságát, függetlensé- szóval emberségét csak i a halandó. Esősorban az általános ndolatkörénél e nem- Bessenyei humanizmu- eges tartalmi jegyek 3S összefüggésbe hozza . műveltségállapottal, a kizárja a hazafiságér- elnyomásának, de fa- is szándékát és „a jel- mérges kegyetlenség" emzeti büszkeség alap- ósított érdemet ismeri t kívül nem lát. Mely azért nevetséges, hogy rí tarthatja magárul — műveltség tökéletese- történetfilozófiai ér- tatni e gondolat igaz­éin a kifogásolás, ha­ontja méltányos. Köz- lyos mulasztás terheit yeit sínyli társadal- iskolás pallérozottság illapotból való kievic- illott, de nehezen fel- Nem csupán iskolás, :edéskultúra sok-sok, kólájában elsajátítha- máig sem sajátunkká — felfogásában tehát lyei abszolút mércével oel méri és minősíti. elköltözött árnyékát, ófiailag továbbra is ájául róttam fel. Ma, nyék kijózanító hatá- i Bessenyei Györgyöt, ilcs szempontja időle- e, ha társadalmi moz- /éseket és megvalósu- az értelem ítélőszéke ■legbeszámolójánál is mellőzhetetlen a válasz: érdemes életet él­tünk-e? És lehetetlen, hogy érdemes életben politika és erkölcs értékszempontjai feleselje­nek. Bessenyei a történelmet nem szervesen fej­lődő folyamatnak látja, hanem egy elvont normához hol inkább, hol kevésbé igazodó eseménysornak. A történelmi haladás szerinte megítélhetővé tevő etikai normát Bessenyei György önma­gára is alkalmazza. írói öntudatát táplálja, belső harmóniáját erősíti az a meggyőződése, hogy a világosodás terjesztésének szentelt élete érdemes élet. Ezért tud túltekinteni a cenzor tiltó rendelkezésein és saját mostoha körülményein: „ha minden iró lelkét ezen akadályhoz kötötte volna, most is ott sínyle- nénk tudatlanságunkkal, ahol a tizedik, s több századokban vesződtünk” — írja. Itt a válasz a lemondás értelmét firtató lehetséges kérdésekre. Felelet a szánakozó lesajnálók- nak, akik a körülmények hatalmával dacoló magatartást a ma divatozó hasznosságelv alapján hajlamosak balekségnek minősítem. A lélek egyensúlya, a meggyőződés ereje, az „érdemes élet” belső bizonyossága is adhat nyugalmat, elégedettséget, harmóniaérzést, ha úgy tetszik, benső békességet. Üjraolvasván Bessenyei György műveit, ma különösen szembeszökő, hogy gondolatai új­ból és újból visszatérnek a hatalom problé­máihoz. Róma eseményein csapongva vizsgál­ja az erőszak természetét, hatalom és erkölcs viszonyát. Jól látja a társadalom kettéha- sadtságát. Folytonosan okokat kutató meg­szállottsága mindannyiszor ugyanazt a ma­gyarázatot találja: „az embereknek világi sor­sok, azaz vagyonosságok vagy szegénységek nagy tekintetben erkölcsöknek következése”. Ezzel ingoványos talajra téved — azonosul.a felvilágosodás természetjogi felfogásával: hogy az emberiség sorsa az ember örök és meg­változtathatatlan természetében van kódolva és eldöntve. Am, ha ez igaz, hiábavaló a vi- lágosítás apostolainak minden aszkézise, min­den megszállottsága. Küszködik a talánnyal, hogy a hatalmat nyert jó miért erkölcstelen Nincs más megoldása, mint hogy a hatalom túlzásai, kevélysége és makacssága által ve­szíti el erkölcsi létjogosultságát. Politikai ér­telemben ugyanis — mély és időszerű belátás — az elkülönült hatalom megszüntethetetlen. Mai olvasója élvezettel fedezi fel Bessenyei György műveiben a hatalmi törekvések és ideológiák összetartozására vonatkozó megfi­gyeléseket, a hol szelíden csúfondáros, hol ha­ragosan gúnyos ítéletalkotást. „Hazudik, hogy hatalmas lehessen.” „A vallással térítés jár, melynek mindenféle eszközei voltak, Verés, égetés, ígéret, ajándék, ijesztés, szerelem, egy­szóval valamely eszközök, s dolgok az emberi BESSENYEI GYÖRGY erkölcsön, s gyengeségen munkálódhatnak, mind gyakorlásba vétettek már idő, s alkal­matosság szerint a térítésre.” A hatalom megzabolázását nemigen reméli. Megelégedne, ha szelíd eszközeivel csak na­gyobb méltányosságra is rávehetné a „vokso­lás és tanácskozás” jogának kiterjesztésével. Aligha szükséges hangsúlyozni ennek az igen­csak mérsékelt szándéknak rendkívüli jelen­tőségét saját viszonyai között. Legfeljebb any- nyit tehetünk hozzá némi melankóliával, hogy a voksolás és tanácskozás jogának kiterjesz­tése a hatalom korlátozása ma is napirenden van. Reméljük, hogy az önkorlátozás példát­lan kezdeményezése a hatalomgyakorló részé­ről végre sikerrel járhat. Ma erről, mint sok másról is, ami Bessenyei György merengésének témája volt, tárgyilag valamelyest talán többet tudunk, de — és ebben van sok tragikus tévedésünk forrása — kevesebbet kételkedünk nála abban, amit tud­ni vélünk. Bessenyei György intő példánk: mindenben kételkedni kell, hiszen a kételke­dés gondolkodás. Jó azonban tudnunk: a ké­telkedése nem dacos, vagy gondolattalan — ér­telmetlen tagadás. Csak a rombolás eszméje akar mindent tagadni! Kételkedni és okos­kodni — mondja Bessenyei. Azaz eredmény­re jutni. „Aki nem kétségeskedik, sohasem okoskodik; aki nem okoskodik, sohasem gon­dolkodik; aki nem gondolkodik, nem ember!” Gondolkodjunk barátaim! Ma a gondolko­dás ideje van. Az értelmes kételkedés vége azonban elhatározás. És a cselekvés. Jó lenne már „okosodnunk”. Mert ma a szónoklatok és szavalatok módija járja. Pedig ma a cselekvés ideje van. Kiss Gábor Réizlet Bessenyei György halálénak 171. évfor­dulóján, a nyíregyházi temetőben elmondott beszéd­ből. Ne legyünk azért teljesen igazságtalanok! A pedagógus­továbbképzés még ebben az időszakban is mutatott fel ér­tékeket, teremtett kitűnő szak­mai formákat, indított el gon­dolati reformokat, segítette, ösztönözte a „renitens” peda­gógiai törekvések terjedését. Pozitív értékei döntően a tár­sadalmi reformokéval együtt fejlődtek. Az oktatási reformot követően pedig a megújulásra képessége esélyei megnőttek, formái megújultak és gazda­godtak. Benne új elemek je­lentek meg, legalábbis kínála­ti szinten. De mintha ezekkel már elkéstünk volna, hiszen az érdeklődés e formák iránt az utóbbi időben fokozatosan csökken. Megyénkben például míg 5—10 évvel ezelőtt a pe­dagógusoknak 14—15 százalé­ka bekapcsolódott az évi to­vábbképzésekbe, arányuk napjainkra 6—8 százalékra zsugorodott. A pedagógustársadalom ma érzékenyebb az okos, őszinte beszédre, az eligazító szóra, mint bármikor korábban. Csak éppen mind kevésbé jut hozzá még az írott szóhoz is. Dön­tően azért, mert egyre inkább az értelmiségi társadalom pe­rifériájára szorulva, kegy étién küzdelmet vív az átlag-értel­miségnek már nem nevezhető életmód és életszínvonal el­éréséért. Ennek küzdőterei már régen nem az iskola falai kö­zött vannak. E létharcok a ház­táji részesművelésben, a hét­végi gazdasági vállalkozások­ban, az ipari bedolgozás szer­számai között zajlanak. Ezek­hez hozzájárul még az isko­lai élet már-már elviselhetet­len hajszája, s mind vonako- dottabban vállalt túlórák nö- vekvő terhei, a tanórán kívüli teendők elburjánzása. Napjainkban nem minden irányból hangoztatják, hogy az iskolának át kell alakulni. Más alternatívát nem ismer­nek. Erre pedig a pedagógu­sokat alkalmassá kell tenni, ami szükségszerűen a tovább­képzés felértékeléséhez és megújításához vezethet. A kér­dés azonban az, hogyan és milyen formában, milyen lehe­tőségek között? \ _______________________________ Az előadó pedig rendszerint olyan, amilyenrfe a pénzből futja. Itt ugyanis a takaré­kosság szélsőségesen kemény. Napjainkban megyénkben a pedagógus évi továbbképzésé­re még 1 millió forintot sem fordíthatunk. Ha ezt a 11 ezer fős pedagóguslétszámra vetít­jük, még a 100 Ft/főt sem éri el. Így aztán nem csoda, ha rezignált közömbösséggel fi­gyeltük azt a vitát, amely a megyei tsz-elnökök egy cso­portjának amerikai útjával kapcsolatban robbant ki a Ke- let-Magyarországban. E vita kapcsán nem hiszem, hogy a megyénkben egyetlen igazga­tónak vagy földrajztanárnak még csak álmában is eszébe jutott volna, ő valaha csak azért, hogy tanítványai előtt hitelesebbé váljon — kincstá­ri pénzen megláthatja a Nia­garáit. A dolgok azonban ennél mégis ígéretesebbek. A peda­gógusoknak még mindig van egy rétege, amely saját maga szellemi kizsákmányolását is vállalva (sőt még anyagiakat is), részese a továbbképzések­nek. Vállalják az iskola meg­újításával járó kemény önkép­zést, feláldozzák szünidejük, pihenőnapjaik egy részét, hogy nyári táborok, tanfolyamok, szabadegyetemek részesei le­gyenek. ök a belülről vezé­reltek. Számuk azonban apad, s erre oda kell figyelnünk! Mert ha a pedagógust nem képezzük tovább, akkor a fel­nőtt társadalom továbbképzé­sére kell többet fordítanunk. Ezt a kiadást a költségvetés nem takaríthatja meg, s csak olyan formában oszthatja fel, ahogyan ez napjainkban tör­ténik. A napokban a rádióban a pe­dagógus-munkanélküliség kér­dését feszegették. Területi munkanélküliség eshetőségét elfogadva önkéntelenül is ar­ra gondoltam, itt a nagy al­kalom, az átmenetileg felesle­gessé vált pedagógusok át- és továbbképzésére. Egy olyan képzési struktúra (intézmény- rendszer) megszervezésére, amelyben a pedagógustársa­dalom szakmai elitjét felké­szíthetnénk a XXI. század is­kolája szükségleteire. Az idő sürget! Kuknyó János _____________________________y 1989. március 4. 1^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents