Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-04 / 54. szám
A zenetanár Merész, vállalkozó kedvű, kitartó, következetes ember Joób Árpád, a nyíregyházi tanárképző főiskola elméleti népzenét oktató adjunktusa: ha valamibe belekezd, azt nem kis fantáziával és makacs kitartással többnyire véghez is viszi. Tősgyökeres nyíregyházi. Édesapjára bizonyára sokan emlékeznek, evangélikus lelkész volt a megyeszékhelyen. Joób Árpád a zenetanulást Nyiregyházán kezdte el, majd Debrecenben folytatta, végül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongora- és szolfézsszakát végezte el, majd kilenc évig ott is tanított. Megízlelte a közművelődést is, egy évig előadó volt. Közben zenekart is alapított, amely ugyan már megszűnt, de a népzenészek között ma is ismert: a Délibáb együttesről van szó. Joób Árpád legnagyobb vállalkozásának mégis a finnországi zenetanítás bizonyult, öt évig oktatta a Kelet-Helsinki zeneiskolában a zongorázást és a szolfézs alapjait. Amikor hazajött, otthagyta a maga szerkesztette tankönyveket, kottákat, amelyek egyre népszerűbbek, és egyre több kisdiák sajátítja el ezekből a zenei ismeretek alapjait. — Rendkívül nyitottak a finnek a magyar zenepedagógiára — mondja. — Nagy híre van a magyar zeneoktatásnak. Persze ez azoknak a zenepedagógusoknak köszönhető, akik évtizedek óta tanítanak rokonaink országában. Ahová minket hívtak, annak a hatalmas, mintegy kétezer tanulót oktató iskolának ma is magyar zenész az igazgatója. Szilvái Gézának hívják. Testvérével, Csaoával együtt ők alapították a világhírű finn ifjúsági vonószene- kart. A magyar zenetanárok külföldi munkahelyükön nem várt problémával találkoztak. Mint ismeretes, Finnország tulajdonképpen néhány évtizede szabad, önálló ország, amely rövid időn belül hatalmas fejlődésen ment keresztül. Az életszínvonal és a technika a legfejlettebb országok szintjét érte el. Gazdasága nemcsak Európa, hanem a világ élvonalába nőtte ki magát. Persze ennek az irigylésre méltó helyzetnek is megvannak a hátulütői. Más európai országok több évszázados kulturális fejlődése itt néhány évtized alatt ment végbe. Ezért aztán minden területen, így a zenében is igyekeznek sok új módszert Nomen est omen — mondták a rómaiak. E szólásnak a jelentése: a név jellemzi az emberét. Ez ma a legtöbb esetben már nem igaz, hiszen a nevünket örököltük, s így a legelső névviselő jellegzetes tulajdonsága nem illik a leszármazottra. Tekintsünk most el a megmerevedett nevektől, és nézzünk szét más berkekben! Tudjuk, hogy a szépirodalomban gyakoriak az ún. beszélő nevek, és a név valóban jellemzi is emberét 'pl. Mindenváró Adám, Rák Bende stb.). A mindennapi életben is találhatunk példákat. Ez a név egy-egy emberi tulajdonságot takar, s bárkire jellemző lehet, akire a tulajdonság illik (vagy éppen rá lehet fogni). Csel Ma- tyinak nevezzük az öncélúan cselező labdarúgót. Flug Bercinek azt. aki szeret íutni. Gatya Tóninak azt a sportolót, aki 2—3 számmal nagyobb nadrágot vesz fel a kelleténél. Az iskolában a legjobb tanuló az Okos Tóbiás, a legrosszabb Lüké Aladár (néha: Tóni). A szeméttelepen turkálók közös- neve: Gubcra Vera (teljesen függetlenül attól, hogy férfi vagy nő az illető). Aki szeret mellébeszélni, az a Hálánelsajátítani. Hiányoznak a fokozatok. Joób Árpádék úgy tapasztalták, hogy a zenét tanuló legkisebbeknek nincs olyan elméleti és gyakorlati anyaguk, mint amilyen nálunk Kodályé vagy Bartóké. A magyar módszeren nevelődő zenetanárok megdöbbenve tapasztalták, hogy a gyermekek nem a finn kultúrából fakadó zenét kezdik el tanulni, hanem értéktelenebb kották kerülnek a zeneileg legfogékonyabb kezdők elé. Joób Árpád előtt két lehetőség állt: vagy a jól bevált magyar módszer szerint magyar kottákból tanít, vagy valami egészen eredeti finn könyvből, amely természetesen közelebb áll az itt élőkhöz. Ez utóbbit, a nehezebbet választotta. Kutatásokba kezdett, megpróbált olyan, a finn hagyományokban gyökerező pedagógiailag is értékes anyagot összeállítani, amely ennek a célnak megfelel. Valami olyasmire gondolt, mint a Magyar Népzene Tára „Gyermekjátékok” kötete. Forrásanyag bőven állt rendelkezésre, hiszen a finn népzenei kutatás és gyűjtés még régebbi is talán, mint a magyar. Ám ezekből az anyagokból finn kutatók oktatásra használható tananyagot még nem állítottak össze. A magyar zenetanár a régi ka- levalai dallamokhoz nyúlt, amelyek a hagyományos finn stílust testesítették meg. Két olyan kötetre is bukkant, amelyben úgy kétezer három- öthangú dallam volt, az úgynevezett runó-dalok. Kiválasztotta közülük a legszebbeket, összeállított egy finn olvasóiskolát, amelyre rögtön kiadó is akadt. A Kalevala- dalok azonban annyira érdedzsa Gyuri nevet kapja. Seft Manciről azonnal tudjuk, hogy szeret kereskedni. ..seltelni”. Régebben az utcai árusok, a kucséberek neve Olcsó János volt. A Fejbólintó János elnevezés aligha kiván magyarázatot. És a legújabb név: Bruttó Berci (..pénzügyi dolgozó” jelentésben). Kialakulásukat, elterjedésüket segítették a gyermekirodalom (pl. Kutyafülű Aladár, Sehall- selát Dömötör), vagy a tévésorozatok (pl. Gézengúz Guszti. Lompos Lajos, Sebaj Tóbiás stb.) jellegzetes figurái. Rejtő Jenőt se hagyjuk ki a sorból, hiszen ő nagyon sok beszélő nevet adott hőseinek, pl. Piszkos Fred, Hazug Aliz. Kirúg Hümér stb. Ha egyszer beszélő nevek ezek, akkor hadd beszéljenek, hadd jellemezzenek. Nyelvi megformáltságuk teljesen szabályos. Inkább használatukkal kapcsolatban merülhetnek fel kétségek, hiszen a bemutatott köznyelvi nevek többsége erősen gúnyos hangulatú, könnyen lehet velük sérteni. Ezt meggondolva kell tehát szabályoznunk e nevek használatát. Mizser Lajos késnék bizonyultak, hogy hamarosan megszületett („énekeljünk együtt” címmel) egy kétszólamú, majd egy kánongyűjtemény és végül egy quodlibet-kötet is. (Ennek a kiadása folyamatban van.) A füzetek forgalomban vannak, nem egy iskola ezeket használja. A magyar zenész ismertté vált Finnországban, felvételei jelentek meg lemezeken, kazettákon. — Mit jelentett ez a külföldön töltött öt év? — kérdeztem tőle. — Nagyszerű dolog volt kipróbálni magunkat, megtudni, mit jelent magyarnak lenni, mit ér a mi zeneoktatásunk. Mi a jó itt nálunk, mi a javítandó? Saját népünk kultúrája is új megvilágításba került. Finnországban azzal is tisztába jöttem, hogy a külföldről egyre inkább felénk özönlő különböző hatások ellen, amelyek sok kultúrszeny- nyet hoznak magukkal, csak saját fejlett kultúrával védekezhetünk, amelynek erősödnie kell. A beszélgetés végén természetesen a Magyarországon folyó zeneoktatásra terelődik a szó. — Szégyen és gyalázat, hogy egy országos felmérés szerint hazánkban az általános iskolákban az ének-zene mint tantárgy a kedvelt- ség szempontjából az utolsó előtti helyen áll. Az egyik professzor mondta: ha valaki netán a földrajzot vagy a fizikát — amelyben többnyire csak ismeretanyag van — nem tudja tanítani, az még érthető. De ha egy művészetet nem tud megkedveltein! egy tanár, akkor azt „be kell csukni” ... Talán az a baj, hogy a zenét túlságosan elméleti, racionális oldaláról közelítettük meg — töpreng el ő is az önmagának feltett kérdésen. — Sajnos, úgy látszik, sok zenetanár fantáziátlan. Elfelejti, hogy a zeneolvasás és -írás csak eszköz és nem cél. Ahhoz, hogy a zenében rejlő csodákat a gyermekekkel fölfedeztessük, nem szabad leragadni a zene olvasásánál. Bodnár István Képtelen ellentmondásnak tűnhet, hogy az 1983-ban elhunyt Illyés Gyula nem érhette meg 1978-ban (!) megjelent Szellem, és erőszak című könyvének kritikai fogadtatását. A kötet tíz évig porosodott valamelyik raktárban, s hogy most napvilágra került, annak elsősorban nem a megszületőben levő nyilvánosság az oka, hanem inkább a kötetben olvasható esszék mai érvényessége. A tíz évig tartó száműzetésnek bizonyára a Magyar Nemzetben 1977 karácsonyán megjelent Válasz Herdernek és Adynak című írás volt a magyarázata. A herderi jóslat a reformkori Magyarországon — elsősorban Kölcsey és Vörösmarty költészetében és azoknak hatására — a nemzethalál víziójával szembesítette a magyarság sorsa iránt aggódókat. Illyés esszéjében arra fi„Jellemző" nevek Túsztörténet A magyar filmmel kapcsolatosan a leggyakoribb kifogás az, hogy kevéssé veszi tekintetbe a közönség igényeit, a szórakoztató funkciót nem vállalja fel. Ez a vélemény a nézőszám folyamatos csökkenése révén egyre nagyobb nyomatékot kap. Az alkotók legfeljebb a kritikától függetleníthetik magukat, de a gazdasági kényszerhelyzet szorítása miatt a közönségtől semmi esetre sem. A nézőszámra vonatkozó statisztikai adatok a legkíméletlenebbek, és fölöttébb azzá válnak, ha az alkotói szándék eleve a közönség szórakozási igényének kiszolgálása volt. A Nyitott ablak alkotói például a Stúdió ’88 nyilvánossága előtt vallották be, őket semmi egyéb cél nem vezérelte, mint az, hogy kellemes másfél órás kikapcsolódási lehetőséget biztosítsanak a nézőknek. Hogy a szándék kevés, arra bizonyíték é film látványos bukása. Az ilyesfajta kudarcoktól a szakma aligha kímélheti meg önmagát. Ami könnyed, látványos, érdekes a vásznon, amögött mindig komoly, profi felkészültség mutatható ki, és most bosszulja meg önmagát az a helyenkénti arisztokratikus elzárkózás a szórakoztató műfajoktól, ami a magyar filmgyártást évtizedeken át jellemezte. Kiderül ugyanis, hogy amikor ebbe az irányba tesznek lépéseket elég gyakran megbotlanak. A szórakoztató műfajoknak megvannak a maguk jól bevált kliséi, amelyeknek átvétele nem szégyen, ha életre kelnek az adott filmben. Ilyennek tartottam a szemlefilmek között András Ferenc Vadon című munkájában a rendkívül látványos és jól fényképezett lovasjeleneteket, amelyek a western világából kerültek át, s ilyennek Rózsa János Ismeretlen ismerősé bői az E. T.-re emlékeztető szituációteremtést. Gazdag Gyula témaválasztása a Túsztörténet ben előzetesen azt sugallta, hogy a kalandfilmek világában gyakori alaphelyzetet átültetve a hazai viszonyok közé, kísérel meg szélesebb nézőrétegek számára fogyasztható produkciót teremteni. Azt a korábbi hírekből tudhattuk, hogy a másfél évtizeddel ezelőtti balassagyarmati esetet, illetve az abból íródott Végh Antal-regényt, a Könyörtelenült tekintette alapnak a forgatókönyv elkészítéséhez. (Annak idején nagy visszhangja volt, hogy egy határőrtiszt két fia túszul ejtett egy leánykollégiumban tanulókat, és elengedésük fejében váltságdíjat és a külföldre távozás lehetőségét követelték.) Amennyire alkalmasnak látszott a téma izgalmas kalandfilm elkészítésére, any- nyira sutának tűnt a választott, se hideg, se meleg cím, olyannyira, hogy a forgatásról megjelent hírek nyomán azt lehetett hinni, az efféle munkacím, s majd a végleges hozzáigazodik a történethez. Arra nem számítottunk, hogy majd a történet igazodik a címhez, s mégis ez következett be. Pedig a reményeinket az is fokozta, hogy a rendező készített már erről a korosztályról, a középiskolásokról egy máig is érvényes alkotást, ez volt a Sípoló macskakő, Gazdag mindmáig legjobb játékfilmje. A fiaskó egyik oka az, hogy nem sikerült eldöntenie, kalandfilm legyen-e a Túsztörténet, avagy az eseményeket társadalomkritikus szemüvegen keresztül megmutató, drámaira hangszerelt film. így van benne ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi, de a két elem nem tud ötvöződni semmiképp. Ami ennél súlyosabb hiba, hogy Gazdag elfelejtette azt, amit a Sípoló macskakőben még tudott: egyéníteni a figurákat. Egybemosódó arcokat látunk a túszul ejtett lányok körében, egyéniség nélkülieket, akár felcserélhetjük egymással őket minden zavar nélkül. A zárt tér kiválóan alkalmas arra, hogy a feszültséget folyamatosan növelni lehessen, de ehhez határozottabb kontúrokkal ábrázolt jellemek kellenének, akik karakterisztikusan viszonyulnak nemcsak a fogva tartókhoz, hanem egymáshoz is. A néző képtelen egy csoporttal azonosulni. Kérdés, elég lesz-e a népszerű regényelőzmény és a fiatalok körében közkedvelt Berencsi Attila, aki a főszerepet játssza, hogy számottevő érdeklődés mutatkozzék a film iránt. Ha nem, akkor csak a forgalmazók bánkódhatnak. Hamar Péter Tisztázó gondolatok gyelmeztet, hogy a herderi jóslat — határainkon kívül — a megvalósulás felé közeledhet. Fontolgatom az elutasítást. Miféle félelem bújt meg mögötte? Illyés a kötet írásaiban az irodalom és az anyanyelv összefüggéseit vizsgálja (Költészet és nemzet, Nemzetében él a nyelv), az anyanemzet felelősségéről szól (Szellem és erőszak). Az alulról építkező társadalom közösségi emelkedésének lehetőségeit elemzi (Nemzedékről nemzedékre). Érdemes-e vitatni Illyés Gyula igazát: „Amit a gondolat tisztáz, az érzéseket az még nem teszi rendbe. Hogy tételesen mi a nemzet, azt nemcsak a bölcselet és a politika, de a törvény könyvei is világos pontokba foglalták. Hogy mit jelent érzelmileg nemzetben helyesen élni, vagyis mi legyen lelki normája viszonyunknak anyanyelvi társainkhoz: akörül soha nem volt világszerte akkora — oly fokozódó — a zavar, mint századunkban.” Egy másik írásban: „A magyar anyanyelvű nemzet alapja és kerete a magyar anyanyelvűség. A nemzetre lenne pusztítóan végzetes, ha e szó ismétlése folytán bármily vonatkozásban számunkra nem az volna a megingathatatlan alapelv: a magyar nemzetbe idomult, idomul s fog idomulni, aki a magyar anyanyelvűekkel vállal közösséget, bármiféle eredet tekintetbevétele nélkül. Ügy értem: érvényesen akár a hetedíziglen fölmenő magyar leszármazottakra is.” Lehetetlen, hogy Illyés Gyula esszékötete kapcsán ne gondoljunk mai viszonyainkra, politikai, közéleti, gazdasági állapotunkra. Naponként alakulnak a különböző egyesületek, csoportok. A közös sors iránti aggódásba sokféle hang keveredik: harsányabb, visszafogottabb, őszinte és fals. Helyzetünk megerősíti azokat a törekvéseket, amelyek nemzeti múltunk tárgyilagos megközelítését igénylik, kérik, követelik. Remélhetőleg olyan közösségi társadalom felé haladunk, amelyben gondjaink, problémáink megvitatása, megoldása közös lehetőségünk lesz. A Szellem és erőszak 1978-ban a fenti törekvés jegyében született, ezért is fájdalmas, hogy nem juthatott el hozzánk. Talán akkor nem történhetett volna meg a minapi eset. Középkorú férfiakkal és nőkkel beszélgetve, Kölcsey Paraine- siséből idéztem: „minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van.” Beszélgetőtársaim elutasították ezt az érvelést. „Magunkra maradtunk, gondoskodnunk először önmagunkról kell” — mondogatták kissé szégyenkezve. A Szellem és erőszak esz- széit — Illyés szavaival élve — lírai költő írja. Ennek köszönhetően az érvelés logikáját átszínezi a plaszticitásra való törekvés, az ész fegyelmező erejét a láttatás vizuális élménye. Bizonyos, hogy akik felelősen gondolkodnak a magyarság múltjáról, jelenéről és jövőjéről, akik az itt élők sorsát az európai ösz- szefüggések rendszerében szemlélik, akik a szellem nagykorúságáért küzdenek, még sokáig kézikönyvként forgathatják Illyés Gyula könyvét. (Magvető Kiadó, 1978 (1988). Nagy István Attila m HÉTVÉGI MELLÉKLET 1989. március 4. Jelenet Az új földesúr című magyar filmből
