Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
1989. március 25. 9 gondoskodni nekültekről menekült érkezett Tiszántúlon a Romániából > keresett választ helyszíni az állami tárcaközi koorállomásokkal foglalkozó ígyénkben a vajai lehetősé- izottság vezetőjét, Ferenczy i osztályvezetőjét a helyszí- koztató témáról. időtartamát illetően. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, ennél jóval hosszabb időre van szükség, hogy a menekült otthonra találjon. Mi történik akkor, ha valaki hetekig, hónapokig a befogadó állomásra van szorulva?- Tudjuk, hogy a genfi rezmény aláírásával való- nűleg hosszabb ideig is \n kell tartanunk majd yes befogadó állomásokat, ;zont mindent el kell köveink, hogy lakói minél ha- irabb beilleszkedjenek a tárdalomba. Ennek elősegítéséhozunk létre például egy formációs és koordinációs zpontot országos jogkörrel, ely az érintett megyék terűin élő befogadó állomások- il és a megyei tanácsokkal ríja a kapcsolatot. Azt sze- tnénk, hogy a kölcsönös in- rmációáramlással és tájé- >ztatással elősegíthetnénk a ielőbbi beilleszkedéseket, armészetesen azt, hogy ki eddig tartózkodik majd a be- igadó állomásokon, pontosan ;m lehet előre meghatározni, indenesetre arra törekszünk, ogy a sorsok gyorsan rende- idjenek. Erre a tapasztalatok apján — hiszen eddi« 1—5 apón belül sikerült az alap- ető problémák megoldását ősegíteni — én lehetőséget ltok. — Milyen szempontok alapján választják ki a befogadó állomások helyszínét? — Arra törekedünk, hogy eleten ezek közel legyenek határhoz, ám ne közvetlenül a határ közelében. Lehetőleg városban vagy közvetlen környezetében célszerű létesítésük. Nem építünk új épületeket, hanem már meglévő, de kellően ki nem használt, fűthető létesítményeket veszünk igénybe, bérletre, vagy tartós használatbavételire gondolunk elsősorban. Fontos szempont az is, hogy férfiak és nők kü- lön-ikülön tömeges, s a családok lehetőleg együttes elhelyezését biztosítsuk. Megismétlem, hogy ezért vettük számításba Szabolcs, Hajdú és Békés megyéket, mert az eddigi tapasztalatok azt mutatják, a Romániából érkezetteknek majdnem a fele e megyékben kívánt eddig is letelepedni, mert úgy érzi, közel van otthonához. Pest megye és a főváros mellett főleg betöltetlen munkahelyek szólnak, valamint az ügyintézések remélt gyorsasága, mely nem lebecsülendő, hiszen főleg a fővárosban elhelyezettek sorsa meglehetősen bonyolultnak ígérkezik. — Csatlakozásunk a genfi konvencióhoz nemcsak kötelezettségekkel, hanem bizonyos előnyökkel is jár. Ki lehet ezt forintban is fejezni? — Igen, de most még korai lenne erről bármit is mondani. Március 15-én érkezett hozzánk az ENSZ technikai bizottsága, amely 9 napig tar- tózikodott hazánkban. Itt szó volt a konkrét segítségükről, ezen belül a költségek viselésének lehetőségeiről is. Bizottságunknak május végére kell a javaslatát megtennie a menekülteket befogadó állomások helyéről, működéséről. Addig sem ülünk ölbe tett kézzel, igyekszünk számba venni minden olyan lehetőséget, amellyel segíthetünk a rászorulókon. Balogh Géza Az életrajzi művek viszo- lyogtatóak. Különösen a művészekről szólók, hiszen az alkotók, a tehetséggel megál- dott-megvert emberek többnyire deviánsak, esetleg az ösztönök, az ital, a mindenek- feletti önérvényesítés rabjai. Ugyanakkor túlérzékenyek, a különbözés erős vágyától vezéreltek, kapcsolataik is extrémek. Az életrajzi művek épp ezt az extravaganciát nagyítják föl, s mit se szólnak arról, hogy az esendő ember teremtő is. A Nyíregyházi Művészeti Hetek keretében bemutatott színmű, a Teljes napfogyatkozás is efféle életrajzi darab: szerzője, az 1946-os születésű Christopher Hampton, 1968- ban írta drámáját Arthur Rimbaud és Paul Verlaine legendás barátságáról. Sajnos, Hampton színháza megrekedt az illusztráció szintjén. Verlaine barátjának, Lepelletier- nek a költőről kiadott életrajzát, s valószínűleg más biográfiákat, illetve a „kamasz- Shakespeare” prózai alkotásait (Egy évad a pokolban, A látnok levelei stb.) dialógizáló színjáték a két „elátkozott költőről” az egyéb kézikönyvekben olvasható életútvázla- tokhoz képest semmiféle új vagy más gondolattal nem szolgál. A Teljes napfogyatkozásban nem kapunk választ a legnagyobb kérdésekre: mi volt e két rendkívüli ember közötti delejes kapcsolat lényege, a vonzások és taszítások ördögi dialektikája miként alakítot- ta-torzította személyiségüket, s mindez hogyan hatott költészetükre. Hampton csak any- nyit mutat fel hőseiből, hogy isznak, hogy züllöttek, hogy elütnek a körülöttük posványosodó polgári világtól. Csak a felszínt látjuk, a lélekbe nem pillanthatunk be. (Ezért azt hiszem, hogy többre jutunk, ha Szabó Lőrinc Verlai<en, amikor már a u, egyik napszállta- yhe, csendes levegő Hajnalban feltétlen - döntöttem. Enyhül ír jól mozognak, és is vágytam már. az izatom. igmosdok ott a pártám. Felrohantam a ölt kolbászért, s keli halászzsákomba a ijnalra kukorékoltak :dte, s a soron végig mrasztember is, aki- 11 mérte az éjjeli idő isszó. Vállamra kap- a szakot a kezembe antottam az égre. ápadtan a csillagok, mi esőt jósolt. Ilyengösvényre. S amikor temem a sötétséghez, ndékút. ; tölgyek csúcsain lé- leg az erdő többi la- Iki korán fekszik, kötik, elcsitulásuk: mint a zenekar, egyszerre a egy károgás, egyet'c, az idő öt óra előtt , hiszen március van ál a békák szakadat- : árkok és tócsák féri hallani. Talán mert t sügér. Bár alig-alig t a víz fényében ki- tak a hálószemeken, belerázom a szákba, tele vannak ikrával. : most is foghatók. Az húsuk, nincs szálká- sütni és rántani a ry a legkönnyebb farkánál és a ■ vagy szilkeletről, •"késén Makay Béla: Vízparti hajnal (Részlet a kiadás előtt álló Barkázástól jégzajlásig című könyvből) ne-, illetve Kardos László Rimbaud-esszéjét forgatjuk, ahogy ennél is fontosabb, ha két francia összes munkáit lapozgatjuk.) A Teljes napfogyatkozást, A kék madár főiskolás rendezője, Balikó Tamás állította színre. (Nem ártott volna, ha szigorú dramaturggal dolgozik!) A jelenetekből építkező előadásban az egyes képeket teljes sötét és fortissimo hangzású zene választja el: Csajkovszkij Patetikus szimfóniájának részletei. E szenvedélyes muzsika a látottak érzelmi viharait kívánja közvetíteni, ellenben a koszlott díszletek között, s a színészek által nem eléggé hitelesített játékmódhoz hozzáférőéivé stíluszavarhoz vezet. Balikót a két művészsors rejtélyei érdekelték, ám a Hampton-mű ezekre nem válaszol. Megmarad az ismeret- terjesztés szintjén, így a rendező nem képes többet kifejezni általa. Rimbaud-ot Kocsis Gergő alakította, akit erre a szerepre predesztinál a habitusa. „Halandó, angyal és démon, te, te, aki / könyvem első helyét vagy méltó bírni: Rimbaud” — írja Verlaine. Kocsis Gergő figurája / a barna surranójában / inkább többször csibészes, mint démoni- kus. Pontosan érzi Rimbaud lehetőségeit és korlátáit. Verlaine Balkay Géza volt, aki, a kezdeti bizonytalankodás után fokozatosan építette fel szerepét. Az öreg, botra támaszkodó lírikus megformálásakor akadtak nagy pillanatai. (Anyósát Csomós Mari keltette életre.) A kisebb figurákat a főiskola hallgatói mutatták be. Balikó Tamás rendezése a mű második felében erőtelje- _ sebbé vált, összefogottabb, érvényesebb lett. (Kár, hogy egyetlen plakát hirdette az előadást; műsorfüzet sem lett volna haszontalan, vagy legalább egy szórólap Verlaine és Rimbaud életének a megértéséhez nélkülözhetetlen adataival.) „Aki költő akar lenni, első tanulmánya önmaga teljes megismerése! Megkeresni, kikémlelni, próbára tenni, megtanulni saját lelkét” — írja Rimbaud az Egy évad .. ,-ban. Nos, ő, aki modern akart lenni mindenestül, mikor (feltehetően) már megismerte saját lelkét, abbahagyta az írást. Hampton, mikor ábrázolhatta volna hősei lényegét, abbahagyta a drámát. Így, ahogy most láttuk, nem visz közelebb a századvég nagyjaihoz. Ha többet akarunk tudni róluk, verseiket kell olvasni. Hiszen a kötetek túlélték őket. Az életrajz elhalványodik. A mű örök. Karádi Zsolt mögöttem a vörösbegy. Csicsereg, trillázik és fuvo- lázik. Mindez oly finom, mint üvegpohár csengése. Ö a legteljesebb hangú és a legkésőbbig daloló madár még, míg a fülemüle tmeg nem érkezik. Hajnalodik. Egymás után kelnek fel a madarak. Előttem, túl a vizen, a gurdalyos parton fácánkakas rikácsol egyet-egyet, miközben, mintha szőnyeget püfölnének, nagy robajjal és puffogássál meg-megveri a szárnyát. Fácánnász, asszonycsalogatás ez. Máskor nem hallani. Alig húzom fel néhányszor a hálót, amikor a part menti megrogyott tavalyi gyékényesből fojto- gatottat utánzó hang ijeszt meg. Gyakran járom a vízpartot, ilyet sem hallottam még. Majd ismét. Es megint. Csak akkor jövök rá ia tettesre, amikor onnan egy vízityúk (szárcsa) csapkod át \a víz színén az innenső sásba. Kakas volt. Aztán a verebek kezdenek. Csirimpolnak, zajon- ganak a kökénybokorban. Alig hallani tőlük az erdeieket. (Bezzeg, azonnal elhallgatnak, amikor megjelenik a verébölyv (karvaly). Még az egérlyukba is bebújnának. Az odúfoglalásban bezzeg ők ia legbátrabbak. Csak amikor felcsillan a nap a láthatáron, akkor fogom az első két jászkeszeget. Ha nincs nagyobb hal, megbecsüljük. Jóízűek, a nagyobbak mellett is. Leggyakrabban halászlében alaplének főzve, passzírozva használjuk fel. Néha ki is rántjuk. Liszttel, tojással és házikenyérből dörzsölt prézlivel. Nagyon ízletesek, és nincs y-szálkájuk. Sőt, egyik halnalra barátaimmal a melegítő tűz parazsába is beleraktuk. Ropogósra sültek. Hazaindultam. Régóta lestem, hogy melyik az a szines-mázos hangú madár, amelyik fütyül, mint a sárgarigó, süvölt, mint a süvöltő, és fuvoláz, mint a feketerigó. Seregélyek voltak. Az egyik magastörzsű tölgy odúja 1 körül ugrándoztak. A gyalogösvényen jövet meg-megállok, bámészkodom és várakozók. A nap már a szélső fák csúcsa felett ál. Prr-prr — hallom. No! — nézek fel. — Mi a fene? A csúszkáktól már ilyen hangot is hallok? — Eddig csak mindig sírni és sírni hallottam, mint az anyavesztett csirkét. Ez a hang bizonyára már azt fejezi ki, hogy ők már révre jutottak, fészket foglaltak és senki másnak nincs itt keresnivalója. Tojópárja jó magasan fent az odú széles száját sárral tapasztgatja szűkebbre. A szűkeb- bet, az igazit talán a veréb hódította el tőlük. A bodza levelei már kiformálódtak, jó ujjnyi hosszúak. A galagonyáé pedig még egérfülnyiek. A feketegyürű és a juhar rügyei pedig éppen hogy kidudorodtak. Az inastalpú öreg szilek viszont kis csomókban virágzanak, anélkül, hogy leveleik megindultak volna. A tölgyfa az egyedüli, ami mintha nem érezné a tavaszt. Igaz, ősszel ő vetkezik le legkésőbben. Ki későn fekszik, későn kel. A vizparti égerek pedig, amennyire siettek a barkazással, annyira lemaradtak a levelezéssel. A napsugárszórta halmocska oldalán már a szellőrózsa is szétnyitotta levélujjait, sőt már bimbózik is. Védett virág. Táblákban élnek, még a közeli akácosban is. A vereshátú gaz (indás infű) nemhiába húzta ki a telet a hó alatt, már csúcsosodik és fürtösödik felfelé a virágzata. Egy kicsit odább, a szotyogós vízparti lejtőn gyerekkorom legszebb, legkedvesebb és legritkább virága, a kökörcsin (kockás kotuliliom). Szigorúan védett! Bezzeg a naposabb tisztásokon la salátaboglárka már feltűnősködik, kacérkodik. Levelei fénylenek, duzzadnak, sárga virágai szinte lobognak. Mint legelső virágok, ,a mai gyerekek kedvencei is. Az erdő után a vízimalom előtti fahídon állok meg. A partról vízisikló hasal rá a ‘vízre, imbo- lyogva hullámzik át a túlsó partnak. Mindig iszonyodtam tőle, mint a legtöbb ember, bár védett ő is. Égeti a vízimolnár a malom környékén összesepert leveleket és szemetet. A tűz füstje lefelé száll, szétömlik a folyón, az erdő alján, ami esős, rossz időt jósol. Talán már estére, vagy éjjelre meg is jön. Nagy Sándor: Ketten. (A Jósa András Múzeum anyagából) T £ L 3 £ S napfogyatkozás A Színművészeti Főiskola bemutatója || Kelet a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE