Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-25 / 72. szám

1989. március 25. 9 gondoskodni nekültekről menekült érkezett Tiszántúlon a Romániából > keresett választ helyszíni az állami tárcaközi koor­állomásokkal foglalkozó ígyénkben a vajai lehetősé- izottság vezetőjét, Ferenczy i osztályvezetőjét a helyszí- koztató témáról. időtartamát illetően. Az ed­digi tapasztalatok azt mu­tatják, ennél jóval hosszabb időre van szükség, hogy a menekült otthonra találjon. Mi történik akkor, ha va­laki hetekig, hónapokig a befogadó állomásra van szorulva?- Tudjuk, hogy a genfi rezmény aláírásával való- nűleg hosszabb ideig is \n kell tartanunk majd yes befogadó állomásokat, ;zont mindent el kell kövei­nk, hogy lakói minél ha- irabb beilleszkedjenek a tár­dalomba. Ennek elősegítésé­hozunk létre például egy formációs és koordinációs zpontot országos jogkörrel, ely az érintett megyék terű­in élő befogadó állomások- il és a megyei tanácsokkal ríja a kapcsolatot. Azt sze- tnénk, hogy a kölcsönös in- rmációáramlással és tájé- >ztatással elősegíthetnénk a ielőbbi beilleszkedéseket, armészetesen azt, hogy ki eddig tartózkodik majd a be- igadó állomásokon, pontosan ;m lehet előre meghatározni, indenesetre arra törekszünk, ogy a sorsok gyorsan rende- idjenek. Erre a tapasztalatok apján — hiszen eddi« 1—5 apón belül sikerült az alap- ető problémák megoldását ősegíteni — én lehetőséget ltok. — Milyen szempontok alapján választják ki a be­fogadó állomások helyszí­nét? — Arra törekedünk, hogy eleten ezek közel legyenek határhoz, ám ne közvetlenül a határ közelében. Lehetőleg városban vagy közvetlen kör­nyezetében célszerű létesíté­sük. Nem építünk új épülete­ket, hanem már meglévő, de kellően ki nem használt, fűt­hető létesítményeket veszünk igénybe, bérletre, vagy tartós használatbavételire gondolunk elsősorban. Fontos szempont az is, hogy férfiak és nők kü- lön-ikülön tömeges, s a csa­ládok lehetőleg együttes elhe­lyezését biztosítsuk. Megis­métlem, hogy ezért vettük számításba Szabolcs, Hajdú és Békés megyéket, mert az ed­digi tapasztalatok azt mutat­ják, a Romániából érkezettek­nek majdnem a fele e me­gyékben kívánt eddig is lete­lepedni, mert úgy érzi, közel van otthonához. Pest megye és a főváros mellett főleg betöl­tetlen munkahelyek szólnak, valamint az ügyintézések re­mélt gyorsasága, mely nem le­becsülendő, hiszen főleg a fő­városban elhelyezettek sorsa meglehetősen bonyolultnak ígérkezik. — Csatlakozásunk a gen­fi konvencióhoz nemcsak kötelezettségekkel, hanem bizonyos előnyökkel is jár. Ki lehet ezt forintban is fejezni? — Igen, de most még korai lenne erről bármit is monda­ni. Március 15-én érkezett hozzánk az ENSZ technikai bizottsága, amely 9 napig tar- tózikodott hazánkban. Itt szó volt a konkrét segítségükről, ezen belül a költségek viselé­sének lehetőségeiről is. Bi­zottságunknak május végére kell a javaslatát megtennie a menekülteket befogadó állo­mások helyéről, működéséről. Addig sem ülünk ölbe tett kéz­zel, igyekszünk számba venni minden olyan lehetőséget, amellyel segíthetünk a rászo­rulókon. Balogh Géza Az életrajzi művek viszo- lyogtatóak. Különösen a mű­vészekről szólók, hiszen az al­kotók, a tehetséggel megál- dott-megvert emberek több­nyire deviánsak, esetleg az ösztönök, az ital, a mindenek- feletti önérvényesítés rabjai. Ugyanakkor túlérzékenyek, a különbözés erős vágyától ve­zéreltek, kapcsolataik is ext­rémek. Az életrajzi művek épp ezt az extravaganciát na­gyítják föl, s mit se szólnak arról, hogy az esendő ember teremtő is. A Nyíregyházi Művészeti Hetek keretében bemutatott színmű, a Teljes napfogyatko­zás is efféle életrajzi darab: szerzője, az 1946-os születésű Christopher Hampton, 1968- ban írta drámáját Arthur Rimbaud és Paul Verlaine le­gendás barátságáról. Sajnos, Hampton színháza megrekedt az illusztráció szintjén. Ver­laine barátjának, Lepelletier- nek a költőről kiadott életraj­zát, s valószínűleg más biog­ráfiákat, illetve a „kamasz- Shakespeare” prózai alkotása­it (Egy évad a pokolban, A látnok levelei stb.) dialógizáló színjáték a két „elátkozott költőről” az egyéb kéziköny­vekben olvasható életútvázla- tokhoz képest semmiféle új vagy más gondolattal nem szolgál. A Teljes napfogyatkozásban nem kapunk választ a legna­gyobb kérdésekre: mi volt e két rendkívüli ember közötti delejes kapcsolat lényege, a vonzások és taszítások ördögi dialektikája miként alakítot- ta-torzította személyiségüket, s mindez hogyan hatott költé­szetükre. Hampton csak any- nyit mutat fel hőseiből, hogy isznak, hogy züllöttek, hogy elütnek a körülöttük posvá­nyosodó polgári világtól. Csak a felszínt látjuk, a lélekbe nem pillanthatunk be. (Ezért azt hiszem, hogy többre ju­tunk, ha Szabó Lőrinc Verlai­<en, amikor már a u, egyik napszállta- yhe, csendes levegő Hajnalban feltétlen - döntöttem. Enyhül ír jól mozognak, és is vágytam már. az izatom. igmosdok ott a pár­tám. Felrohantam a ölt kolbászért, s ke­li halászzsákomba a ijnalra kukorékoltak :dte, s a soron végig mrasztember is, aki- 11 mérte az éjjeli idő isszó. Vállamra kap- a szakot a kezembe antottam az égre. ápadtan a csillagok, mi esőt jósolt. Ilyen­gösvényre. S amikor temem a sötétséghez, ndékút. ; tölgyek csúcsain lé- leg az erdő többi la- Iki korán fekszik, kö­tik, elcsitulásuk: mint a zenekar, egyszerre a egy károgás, egyet­'c, az idő öt óra előtt , hiszen március van ál a békák szakadat- : árkok és tócsák fé­ri hallani. Talán mert t sügér. Bár alig-alig t a víz fényében ki- tak a hálószemeken, belerázom a szákba, tele vannak ikrával. : most is foghatók. Az húsuk, nincs szálká- sütni és rántani a ry a legkönnyebb farkánál és a ■ vagy szil­keletről, •"késén Makay Béla: Vízparti hajnal (Részlet a kiadás előtt álló Barkázástól jégzajlásig című könyvből) ne-, illetve Kardos László Rimbaud-esszéjét forgatjuk, ahogy ennél is fontosabb, ha két francia összes munkáit lapozgatjuk.) A Teljes napfogyatkozást, A kék madár főiskolás rendező­je, Balikó Tamás állította szín­re. (Nem ártott volna, ha szi­gorú dramaturggal dolgozik!) A jelenetekből építkező elő­adásban az egyes képeket teljes sötét és fortissimo hang­zású zene választja el: Csaj­kovszkij Patetikus szimfóni­ájának részletei. E szenvedé­lyes muzsika a látottak érzel­mi viharait kívánja közvetíte­ni, ellenben a koszlott díszle­tek között, s a színészek által nem eléggé hitelesített játék­módhoz hozzáférőéivé stílus­zavarhoz vezet. Balikót a két művészsors rejtélyei érdekelték, ám a Hampton-mű ezekre nem vá­laszol. Megmarad az ismeret- terjesztés szintjén, így a ren­dező nem képes többet kife­jezni általa. Rimbaud-ot Kocsis Gergő alakította, akit erre a szerep­re predesztinál a habitusa. „Halandó, angyal és démon, te, te, aki / könyvem első he­lyét vagy méltó bírni: Rim­baud” — írja Verlaine. Ko­csis Gergő figurája / a barna surranójában / inkább több­ször csibészes, mint démoni- kus. Pontosan érzi Rimbaud lehetőségeit és korlátáit. Verlaine Balkay Géza volt, aki, a kezdeti bizonytalanko­dás után fokozatosan építette fel szerepét. Az öreg, botra tá­maszkodó lírikus megformá­lásakor akadtak nagy pillana­tai. (Anyósát Csomós Mari keltette életre.) A kisebb figurákat a főis­kola hallgatói mutatták be. Balikó Tamás rendezése a mű második felében erőtelje- _ sebbé vált, összefogottabb, ér­vényesebb lett. (Kár, hogy egyetlen plakát hirdette az előadást; műsorfüzet sem lett volna haszontalan, vagy legalább egy szórólap Verlaine és Rimbaud életének a meg­értéséhez nélkülözhetetlen adataival.) „Aki költő akar lenni, első tanulmánya önmaga teljes megismerése! Megkeresni, ki­kémlelni, próbára tenni, meg­tanulni saját lelkét” — írja Rimbaud az Egy évad .. ,-ban. Nos, ő, aki modern akart lenni mindenestül, mikor (feltehe­tően) már megismerte saját lelkét, abbahagyta az írást. Hampton, mikor ábrázolhatta volna hősei lényegét, abba­hagyta a drámát. Így, ahogy most láttuk, nem visz közelebb a századvég nagyjaihoz. Ha többet aka­runk tudni róluk, verseiket kell olvasni. Hiszen a kötetek túlélték őket. Az életrajz el­halványodik. A mű örök. Karádi Zsolt mögöttem a vörösbegy. Csicsereg, trillázik és fuvo- lázik. Mindez oly finom, mint üvegpohár csengése. Ö a legteljesebb hangú és a legkésőbbig daloló ma­dár még, míg a fülemüle tmeg nem érkezik. Hajnalodik. Egymás után kelnek fel a madarak. Előttem, túl a vizen, a gurdalyos parton fácánkakas rikácsol egyet-egyet, miközben, mintha szőnyeget püfölnének, nagy robajjal és puffogássál meg-meg­veri a szárnyát. Fácánnász, asszonycsalogatás ez. Máskor nem hallani. Alig húzom fel néhányszor a hálót, amikor a part menti megrogyott tavalyi gyékényesből fojto- gatottat utánzó hang ijeszt meg. Gyakran járom a vízpartot, ilyet sem hallottam még. Majd ismét. Es megint. Csak akkor jövök rá ia tettesre, amikor on­nan egy vízityúk (szárcsa) csapkod át \a víz színén az innenső sásba. Kakas volt. Aztán a verebek kezdenek. Csirimpolnak, zajon- ganak a kökénybokorban. Alig hallani tőlük az er­deieket. (Bezzeg, azonnal elhallgatnak, amikor meg­jelenik a verébölyv (karvaly). Még az egérlyukba is bebújnának. Az odúfoglalásban bezzeg ők ia leg­bátrabbak. Csak amikor felcsillan a nap a láthatáron, ak­kor fogom az első két jászkeszeget. Ha nincs na­gyobb hal, megbecsüljük. Jóízűek, a nagyobbak mellett is. Leggyakrabban halászlében alaplének főzve, passzírozva használjuk fel. Néha ki is ránt­juk. Liszttel, tojással és házikenyérből dörzsölt prézlivel. Nagyon ízletesek, és nincs y-szálkájuk. Sőt, egyik halnalra barátaimmal a melegítő tűz pa­razsába is beleraktuk. Ropogósra sültek. Hazaindultam. Régóta lestem, hogy melyik az a szines-mázos hangú madár, amelyik fütyül, mint a sárgarigó, süvölt, mint a süvöltő, és fuvoláz, mint a feketerigó. Seregélyek voltak. Az egyik magastör­zsű tölgy odúja 1 körül ugrándoztak. A gyalogösvényen jövet meg-megállok, bámész­kodom és várakozók. A nap már a szélső fák csú­csa felett ál. Prr-prr — hallom. No! — nézek fel. — Mi a fene? A csúszkáktól már ilyen hangot is hallok? — Eddig csak mindig sírni és sírni hallot­tam, mint az anyavesztett csirkét. Ez a hang bizo­nyára már azt fejezi ki, hogy ők már révre jutot­tak, fészket foglaltak és senki másnak nincs itt ke­resnivalója. Tojópárja jó magasan fent az odú szé­les száját sárral tapasztgatja szűkebbre. A szűkeb- bet, az igazit talán a veréb hódította el tőlük. A bodza levelei már kiformálódtak, jó ujjnyi hosszúak. A galagonyáé pedig még egérfülnyiek. A feketegyürű és a juhar rügyei pedig éppen hogy kidudorodtak. Az inastalpú öreg szilek viszont kis csomókban virágzanak, anélkül, hogy leveleik megindultak volna. A tölgyfa az egyedüli, ami mintha nem érezné a tavaszt. Igaz, ősszel ő vetke­zik le legkésőbben. Ki későn fekszik, későn kel. A vizparti égerek pedig, amennyire siettek a barka­zással, annyira lemaradtak a levelezéssel. A napsugárszórta halmocska oldalán már a szel­lőrózsa is szétnyitotta levélujjait, sőt már bimbó­zik is. Védett virág. Táblákban élnek, még a közeli akácosban is. A vereshátú gaz (indás infű) nemhiá­ba húzta ki a telet a hó alatt, már csúcsosodik és fürtösödik felfelé a virágzata. Egy kicsit odább, a szotyogós vízparti lejtőn gyerekkorom legszebb, legkedvesebb és legritkább virága, a kökörcsin (kockás kotuliliom). Szigorúan védett! Bezzeg a naposabb tisztásokon la salátaboglárka már feltűnősködik, kacérkodik. Levelei fénylenek, duzzadnak, sárga virágai szinte lobognak. Mint leg­első virágok, ,a mai gyerekek kedvencei is. Az erdő után a vízimalom előtti fahídon állok meg. A partról vízisikló hasal rá a ‘vízre, imbo- lyogva hullámzik át a túlsó partnak. Mindig iszo­nyodtam tőle, mint a legtöbb ember, bár védett ő is. Égeti a vízimolnár a malom környékén összese­pert leveleket és szemetet. A tűz füstje lefelé száll, szétömlik a folyón, az erdő alján, ami esős, rossz időt jósol. Talán már estére, vagy éjjelre meg is jön. Nagy Sándor: Ketten. (A Jósa András Múzeum anyagából) T £ L 3 £ S napfogyatkozás A Színművészeti Főiskola bemutatója || Kelet a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Next

/
Thumbnails
Contents