Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
6 1989 március 25 Üzenet a mának Az iskola megújításához pedagógiai importra is szükség van (Régi osztrák iskolai faliképek kiállításának megnyitására került sor a napokban Vásárosnaményban.) Miután az ember belép a kiállítóterembe, valami különös, talán nosztalgikusnak is nevezhető érzés hatása alá kerül. A képeket látva — azok élmény- és asszociációs erejük nyomán — szinte fülünkbe halljuk csengeni a szorzótáblát skandáló gyermekkórus dallamának lomhán hömpölygő tompa ritmusát. Látjuk a hátratett kézzel fegyelmezetten ülő gyerekek tiszta tekintetét, az iskolákat díszítő korabeli taneszközök elmaradhatatlan darabjait; a naptárkeretes földgömböt, a Kárpát-medencét ábrázoló térképeket, a magyarság történetét bemutató faliképeket, tablókat, szorgos és ügyes kezű tanítóik által készített ötletes szemléltetőtáblákat. E képek bár régi iskolát idéznek, de nekünk önkéntelenül mégis a ma iskolájára kell gondolnunk. Ez már nemcsak szakmai asszociáció, hanem pedagógusi tisztességünk parancsa is. Figyelmünket arra az iskolára kell hogy irányítsa, amely napjainkban oly mérhetetlenül sok gonddal küszködve végzi napról napra a maga fáradtságos, egyre kevesebb örömet nyújtó munkáját, melyben a válság és a reform társadalmi vetületeként küzdelmes útkeresés folyik mind az iskola és társadalom, mind a szülő és pedagógus, a tanár és diák, a tanítás és tanulás, a tananyag és követelmény egymást átszövő, szinte kiis- merhetetlennek tűnő bonyolult világában. A ma iskolájának mindezeket vállalnia kell. Saját válságából a kivezető út keresésében nem elegendő csak a jövő lehetőségeit kutatni, a múltba is 'vissza kell tekinteni. A magyar iskolatörténet számtalan olyan értéket hordoz, melyek adaptatív alkalmazásával a mai iskolabetegségek többségei is sikeresen kezelhetőek. De miként a gazdaság technikai-technológiai importra szorul, úgy az iskola sem lehet meg külhoni haladó pedagógiai, metodikai vagy ezekhez kötődő iskola- .történeti tapasztalatok importja nélkül. Azaz nem elegendő csak más népek mai oktatási rendszereit, oktatáskultúráját . átvenni, érdemes és szükséges azokat az utakat és eszközöket is tanulmányozni, amelyekkel ők gazdaggá tették iskoláikat. Ez a kiállítás pedagógiai szellemi importunk első figyelemre méltó eseménye. Itt a nagyszerű alkaloih, hogy a látottakon gondolkozzunk és elmélkedjünk. Mert a képek beszélnek, pedagógiai üzeneteket közvetítenek. Hűen tükrözik egy más kultúra és egy más kor iskolájának belső világát, a tanítás-tanulás sokszínű folyamatainak sajátos nemzeti karakterét. A kiállítás képeit nézve mindjárt első nagy tanulság, hogy a Comenius által megfogalmazott szemléletesség elve milyen mértékben hatott az osztrák iskolákban. Comeniussal vallották: „Bármit neveznek meg, azt rögtön a nevezéssel együtt kinyújtott kézzel mutassák, érintsék, emeljék, forgassák, akár maga a dolog az, akár annak képe”, mert mint Comenius 1633-ban írja: „Felesleges a tanulókat olyan dolgok neveivel megterhelni, amelyeket nem ismernek, sem megtapasztalni nem képesek”. A szemléletesség elve elterjedésének bizonyítására elegendő ha ezen a képek tematikai gazdaságára utalok, melyek régészeti, történelmi, földrajzi, technikai, néprajzi, gazdasági, irodalmi, művészeti tárgyak tananyagait dolgozzák fel. Gazdag ízelítőt adnak a birodalom (monarchia) országairól, tar(Részlet a kiállításon elhangzott megnyitóbók) tományairól, azok tájairól, városairól, népei gazdasági és kulturális életéről, örömünkre kitűnő magyar vonatkozású képanyagokat is megjelentetve átfogják az élet szinte valamennyi területét, s vele eszközt adnak a tanár kezébe, de a tanuló gondolati motivációk kimeríthetetlen kútfőjéül is szolgálnak. Másik figyelemre méltó tanulság, hogy e képek menynyire _ igényesen kivitelezett míves munkák. Szinte figyelmeztetnek arra, hogy a tanuló elé silány, összecsapott, dilettáns eszközöket nem szabad tenni, mert ezek miközben taneszközként kezelendők, a tanulók számára mo- dellértékekkel is bírnak. Valósággal azt sugallják, hogy az alkotó ember csak minőséget adhat ki a kezei közül, hogy közösségi és maradandó értéke csak a minőségnek van. Ugyanakkor e képek többségét a szemléletesség érdekeinek alárendelt didakti- kusság uralja, ezek mégis magas esztétikai értékeket hordoznak. Ezáltal pedagógiai értékük igen megemelt, mivel a lényeges és kevésbé lényeges, a kiemelt és az elhanyagolható, az összetartozó és különálló egyaránt jól érzékelhető. A nézelődő (tanuló) fantáziáján múlik, hogy gondolatait merre repíti, hogy hogyan rendszerezi a látottakat, milyen absztrakciókhoz jut el, milyen tanulságokat épít fel a maga számára. összességében e képeknek felbecsülhetetlen értéke, hogy tematikusságukkal nem esnek a sematizmus csapdájába. Az általuk megjelenített tantételek mérhetetlenül humanizáltak, olyan értékeket közvetítenek, melyeknek ma is a hiányától szenved az oktatásunk, pl. a Frank paraszti udvar, vagy a szüret Walhaűban c. képekről szinte sugárzik az a békés harmónia, amely az ember és a természet viszonyát áthatja. Az ember, az állat és a növények „mosolya” az élet értékének kölcsönösségét és azonosságát sugallja. Miközben önkéntelenül is megérezzük, hogy e békés tájnak mégis központi figurája az ember, legyen az bár paraszti udvar gazdája, szolgalegény, avagy az út vándora, gyerek vagy öreg, e képekről mindegyiknek saját fontossága, értéke és nélkülözhetetlensége tükröződik. Ezáltal a család, a családi vállalkozás, benne kialakult munkamegosztás, a családon belüli szeretet, figyelmesség modellértékű ábrázolásait is nyújtják. Hirdetve a polgári, paraszti életforma szépségeit, ígéretes perspektíváit. E gondolattal adekváltan önkéntelenül is kisiskolás tankönyveim egyi- kére-másikára emlékszem, melyek rajzaiban 1945 után még néhány évig továbbra is a múlt rendszer népi-paraszti szemléletét tükrözve, tágas, nagyablakos tanyák nyüzsgő életével hirdették a szorgos, igyekvő kisbirtokosi gazdálkodás szépségét, annak eredményességét. Egész szemléletükkel azt hirdették, hogy a paraszti gazdálkodás megtanulható és megtanulandó szakma. Olyan, amely szép és gazdag életet ígér. Tették mindezt úgy, ahogyan e képek is sugallják, hogy a boldogság, az előrébbmenés kulcsa a mában, bennünk van. Azt is megéltem, amikor ez idillikus harmóniát sugárzó iskolai képvilágot traktorok, kombájnok, elektromos távvezetékek, virágcsokorral integető, mosolygó, erőtől duzzadó férfi- és nőalakok váltották fel, a jelen nyomorában is hirdetve valami sohasem elérhetőnek tűnő jövőbeli boldogságot és gazdagságot. Emlékszem, hogy számunkra ez idegen világ mondanivalója mennyire felfog- hatatlannak, megérthetetlen- nek tűnt, amelyet ugyan elfogadtunk, de befogadni sohasem tudtunk; velük, általuk emberi értékeink aligha gazdagodtak. Kuknyó János II Keleta Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE önarckép Aki ébren álmodott Diener-Dénes Rudolf emlékezete Az idő mindent elvisz és eltemet... Diener-Dénesre alighanem kevesen emlékeznek már, pedig a „finom tónusok szelíd festője” megérdemelné, hogy helyet szorítsunk neki emlékezetünk panteonjában. Most, amikor születésének centenáriumán végigtekintünk életművén, elmondhatjuk, hogy munkássága kiállta az idő próbáját: színes csodái akkor is hatnak, ha csak kevesen veszünk róla tudomást. Diener-Dénes Rudolf Nyíregyházán született 1889. január 28-án. Tizenhárom évesen már dolgozott mint fodrász- és nyomdászinas. Húszéves volt, amikor megspórolt pénzével Pestre utazott, hogy festeni tanuljon. Mesterével, Ferenczy Károllyal Nagybányán is megfordult, de dolgozott Iványi Grünwald kecskeméti telepén is. Igazán egyik mestere sem volt hatással rá — következetesen a maga útját járta. Autodidaktaként szerezte meg azt a tudást, amelyre egész életében támaszkodhatott. Első jelentős kiállítását Feltűrt gallérú fekete kabátban egy lány érkezik a színpadra. (Furulyaszó: „Elindultam szép hazámból. ..”). A leány kezében fekete bőrönd. Tétován megáll. Szétnéz. A derengő fényben megszólal. Beszél. Verset mond. Leveszi a kabátot. Fekete ruhában van. A fehér leplekkel borított díszletelemekhez lép. Leemeli róluk a kelmét. Emberék. Három fiú és egy lány. Kezükben hangszerek. Különös szertartás zajlik előttünk. Zene szól, szaxofon, furulya, dob. Improvizációk. És versek. Nemzedéki napló. Látlelet. Arról, kik vagyunk. Mik vagyunk. Mi szeretnénk lenni. Néha öniróniával, néha groteszk felhangokkal. Olykor csak egy szál gyertya lángjánál. Olykor teljes sötétben. Az élet titkaiba pillantó, az örök kérdéseket is fölvető, aziga- zabb létezés reményében önmagát, a világot vállaló, a hinni és szeretni akaró, -eszményeket kereső és vállaló ember igaz szándékait a pódiumra álmodó fiatalok arca ígéret. A költemények (amelyeket az ő életkoruknál 10 —20 évvel idősebbek írtak) bennük úgy kelnek életre, hogy a kimondott szóval történő teljes azonosulásból fakadó rezonancia gyakran katarzist idéz, miközben mai költők mai mondatait halljuk. Az összetett élményt azonban nemcsak az előadás köz(Le)leplezve (Előadás 2 részben) „Ezek vagyunk...” vetíti. A nyíregyházi tanárképző főiskola zsebszínházához vezető folyosón paravánok, posztamensek között jutottunk be a minap a nézőtérre. A kiállított fotók, montázsok, használati tárgyak világkép-közvetítők. Fényképek egy állomásról. Rácso- zott reflektorok. Optikai torzítások. Széthulló portré. Kettévágott arckép. Verskéziratok. Ócska írógép. Csikkek, hamutálban. Egyébként minden fehér. Fehér. Fehér. Fehér. A színpad is fehér lepedőkkel beborítva. Pulpitus fehérben. A háttérben fehér formák. A műsor e lepleket rántja le megszokásainkról, szerelmeinkről, kisebb-na- gyobb vétkeinkről, hitünkről és megcsalattatásainkról. Ha szűkkeblűek lennénk, fanyaloghatnánk a játszók által elkövetett hibák, a mozgások tervszerűtlensége stb. miatt. Itt azonban elsősorban örülnünk kell, hiszen öt fiatal összeállt, hogy munka és iskola után, minden ellenszolgáltatás nélkül, kizárólag a közös teremteni vágyástól vezéreltetve elmondjanak valamit magukról a világnak. Helyesebben elmondjanak valamit a világról — a világnak. Így érzik ők ma azt, amiben élnek. A gesztus, a leleplezés szimbolikus: feltárása mindannak, amit a felnőttebb nemzedék elzárt, jótékonyan elfedett előlük, de a leplek föllebbenté&e lemeztelene- dés is: ecce homo, íme az ember, íme itt vagyok, itt vagyunk, s úgy vagyunk itt félelmeinkbe, rettegéseinkbe, büszkeségünkbe, elvesztett illúzióinkba, elgázolt álmainkba, elherdált fiatalságunk foszlányaiba burkolózva. Most megmutattuk magunkat. Kiszolgáltatottak lettünk. Kiszolgáltatottak lettek, de fenségesek, hisz bátrak voltak, hisz merték vállalni a megmutatkozást. S hogyha fellépésükben volt is még némi csiszolatlanság, rutintalanság : bocsánatos bűn, ugyanis egy alkalmilag szövetkezett csapat legelső nyilvános fellépése nem lehet ellentmondásoktól mentes. Fontosabb azonban az attitűd, amellyel kiálltak: „Sietek. pedig lassan kéne / megfogni az emberkezet, / hinni kéne a meleget / és hinni, van ki önként nyújtja / hinni, holnap is várni fog, / s hogy lesznek mégis holnapok.” Érdemes végűi leírni a neveket: a különböző hangszereken Majchrics Csaba, Felföldi Oszkár, Tomasovszky Zoltán és Moravecz Mariann játszott. S akinek fejében mindez megfogalmazódott: Dankó Mária. O, aki csaknem hetven' percig egyedül beszélt a színen, gyakran profi módon előadott szövegeivel hallatlanul természetesen, pózmentesen, a kiválasztott írások személyesen átlényegített értelmezésével, biztos dramaturgiái érzékkel vallott (a kiállított fotók és egyéb tárgyak segítségével) arról: ez vagyok én. Ezek vagyunk mi... Az összeállítás végén, fel- öltve ismét a fekete kabátot, kézbe fogva a bőröndöt, elmondta a következő apróhirdetést: „156/46 értelmiségi, lakással, telekkel, kocsival, gyümölcsössel, nyaralóval nem rendelkező leány keres rosszul szituált, rosszul öltözött, kiszámítható, vagy kiszámíthatatlan, kamaszikorból visszamaradt álmokkal rendelkező, zenét, játékot, irodalmat, forradalmat kedvelő fiúkat és lányokat barátság céljából. „Hátha egyszer csinálunk valamit” jeligére a Kiadóba... (kzs) 1924-ben rendezte meg a Váci utcai Belvedere Galériában, majd még ebben az évben Párizsba utazott. A modem művészet fővárosában Rodolphe-ként élt: ébren álmodott, és csak művészi törekvései motiválták,, Hontalanságát feledtette a sok látni- és tanulvaló. Festett és rajzolt. Ezeken a képein a későbbi műveket jellemző ol- dottság és bársonyosság még csak kis felületeken érhető tetten. Párizsból kész festőként tért haza. Illyés Gyula szerint itthon jött meg a hangja, s ugyancsak ő írja róla: „Büszkesége a magyar szellemi világnak, hogy ennek a nem e világra való léleknek a műve végül is oly életerősen világra jött; hogy van képünk az ő szemén át is arról, ahova rendeltettünk”. Párizs után 1937-ben mutatkozik be újra itthon, s ez a tárlat egy csapásra az ismert festők közé emeli. Ekkor már a KŰT (Képzőművészek Üj Társasága) egyik kiváló képviselője. Ennek a progresz- szív művészeti társulásnak volt egyik alapító tagja a nábrádi születésű Matisse-ta- nítvány, Bornemisza Géza. Laza, friss ecsetnyomai, egymásba omló színei a francia Pierre Bonnard-ral roko- nítják. Témái is annyira közösek voltak: tájak és aktok mellett hangsúlyos helyet kapott mindkettőjük életművében a csendélet és az enteriőr. Portréik pedig mély, bensőséges jellemábrázolásról vail lámák. S hogyan vélekedtek róla kollégái ? Kassák Lajos szerint „a komoly szemlélődő ille- tődve áll meg képei előtt, és lélekben kielégülten távozik tőlük”. Czóbel Béla a magyar piktúra legbájosabb festőjének tartotta. Neves műtörténészek nyilatkoztak róla elismerően, így Genthon István, Kállai Ernő, Lyka Károly és Rabinovszky Máriusz. Élete végén méltánytalanul mellőzte a művészetpolitika. 1956 nyarán szeretett városába, Szentendrére menet érte a halál. Francois Gachot, a magyar kultúra szerelmese könyvet írt róla, amely Illyés Gyula előszavával 1976-ban jelent meg a Corvina Kiadónál. A kaposvári múzeum még ebben az évben emlék- kiállítást rendez műveiből. Tarczy Péter
