Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-18 / 66. szám
10 1989. március 18. —A KJMvendége ----— Film — || KetelA magyanrszái HÉTVÉGI MELLÉKLETE Gortvay Erzsébet, az ungvári egyetem docense Pár hónappal ezelőtt, amikor néhány órán át tévéhíd ívelt Budapest és Ungvár között, már alkalmunk volt megismerkedni Gortvay Erzsébettel. Az Ungvári Állami Egyetem docense a napokban ismét Magyarországon járt. Igaz, csak egy napra ruccant át a tévésekkel, akik — mint hírlik — újabb közös műsorra készülnek, és ennek a napnak a nagy részét is a fővárosban töltötték; útban hazafelé azért elidőztek Nyíregyházán is. Ebből a két-három órából csípett le jó félórányit az ungvári egyetem magyar tanszékének tanára, hogy szót válthassunk. Először természetesen arról kérdeztem Gortvay Erzsébetet, hogyan, mi módon, milyen előzmények után lesz valaki a Kárpátalján, magyar anyanyelvűként az egyetem docense? — Jaj, nem is tudom, elmondjam-e — a helyzet ugyanis az, hogy én tulajdonképpen négy elemivel tanítok magyart az egyetemen ... — Ezt nyilván nem mondja komolyan. — De bizony, komolyan mondom, ha szigorúan vesszük, akkor csak ennyi hivatalos végzettségem van magyar nyelvből és irodalomból. Tudniillik csak az első négy osztályt végeztem magyar iskolában, ötödiktől kezdve ukrán iskolába jártam, noha egyetlen szót sem tudtam akkor még ukránul... De nem volt mit tenni. Közben igyekeztem lépést tartani a magyar irodalom tanulásában is, mert nagyon szerettem — hogy ez mit jelentett, csak az értheti meg, aki nem magyar nyelvű iskolában tanulta anyanyelve irodalmát. Kitartottam, és amikor végeztem, jelentkeztem az ungvári, akkor még létező, kétéves tanárképző főiskola magyar szakára. Fel is vették. Képzelhető az öröme, amikor átnézte a szerencsések kifüggesztett listáját és megtalálta rajta a saját nevét. Ám ez az öröm csak addig tartott, amíg figyelmesebben szemügyre nem vette a névsor fölé gépelt szöveget, amely azt tudatta a leendő „gólyákkal”, hogy „választhatnak”; vagy megkezdik tanulmányaikat az ungvári egyetem orosz szakán — vagy más pálya után néznek, mert a főiskola megszűnik. 1953-at írtak. — Huszonötén voltunk, mind a huszonötén elkezdtük az orosz szakot. Mi voltunk az évfolyamon a magyar csoport. Mondanom sem kell talán, milyen nehéz idők jöttek ismét. De nekem nagyon fontos volt, hogy bennmaradjak. Hétéves koromtól árva vagyok, nem engedhettem meg magamnak, hogy ott kelljen hagynom az egyetemet. És mivel nem tudtam, mennyit kell tanulnom egy hármasért, egy négyesért — nem ismertem határt a tanulásban ... 1959-ben sikeresen be is fejeztem az egyetemet. De közben, 1956-ban, az akkori magyarországi események hatására, következett egy fordulat. A rektor összehívta a magyar csoportot, és megkérdezte tőlünk, mi a kívánságunk, mit szeretnénk tanulni. Természetesen a magyart kértük, így a harmadik évfolyamtól kezdve, szakkollégium keretében alkalmam volt végre rendszerezni, kiegészíteni azokat az ismereteket, amelyekre addig, hogy úgy mondjam, autodidaktaként tettem szert. A sors útjai azonban sohasem visznek egyenesen. A diploma megszerzése után Gortvay Erzsébet a Kárpátontúli Ifjúság című laphoz került. Magyar fordítóként dolgozott itt két évig, majd megkérdezték, nem volna-e kedve Moszkvába menni — újságíróiskolára? Nagy megtiszteltetés volt ez, hiszen mindössze két embernek kínáltak ilyen lehetőséget — élt tehát az alkalommal. — Érdekes módon mégis a Moszkvában töltött egy év alatt döntöttem úgy, hogy mégsem leszek újságíró, mert akkor láttam igazán, hogy milyen nagy szükség van olyan emberekre, akik jól ismerik és másokkal is meg tudják ismertetni a magyar irodalmat. Szerencsém is volt; amikor hazajöttem, akkor nyílt az ungvári egyetemen magyar szak. így kerültem oda 1963-ban, s ott vagyok azóta is, tehát most már több mint negyedszázada. A nagy szerencsével együtt is irtózatosan nehéznek bizonyult a kezdet, hiszen a tanszéken reá hárult a magyar nyelv és irodalom tanításának minden felelőssége, mígnem három esztendő múltán érkezett még egy kolléga. Ma már csak mosolyog, a hőskorról szólván, de akkor maga is inkább tanítványnak, miint tanárnak érezhette magát... — Mindjárt az elején a magyar népköltészetet kellett tanítanom, amit én soha nem tanultam ... Hát ez úgy volt, hogy először én átvettem az anyagot, azaz lelkiismeretesen megtanultam, aztán a hallgatóknak fel- mondtam ... Utána a régi magyar irodalom, a felvilágosodás, majd a 19. század irodalma következett. Akkor lett nekem is köny- nyebb, amikor a szegedi tanárképző főiskoláról megérkezett az első vendégtanár. Akit aztán továbbiak követtek: a nyíregyházi tanárképző magyar tanszékén talán már nincs is olyan tanár, aki ne fordult volna meg náluk, és Budapestről, az Eötvös Loránd Tudományegyetemről is sokan ellátogattak Ungvárra. — A magyar irodalom történetének melyik fejezetét kedveli legjobban? — A 19. század második felének orosz- magyar irodalmi kapcsolataival foglalkozom. Nagyon érdekes például azt tanulmányozni, milyen erősen hatott az akkori orosz irodalom Krúdyra, aki műveiben meglepő tájékozottságot árul el — jól ismerte Puskin, Turgenyev, Goncsarov műveit. Az orosz irodalom hatása nagyon jól kimutatható például a Vörös postakocsi, az őszi utazások a vörös postakocsin című Krúdy-re- gényben. — Arra gondol, hogy a kor orosz irodalmának jellegzetes alakja, a „fölösleges ember” fel-feltűnik Krúdynál is? — Igen. De van egy lényeges különbség is. Turgenyev vagy Goncsarov jobb sorsra érdemes figurái a szerző nézete szerint a kor, a környezet általános megrekedtségének áldozatai, ennélfogva tehetetlenségüket is megértőén, elnézően ábrázolja az író. Krúdy azonban nem fogadja el ezt a mentséget, „fölösleges emberei” képzelt világát ő szembesíti a valósággal, és rajtakapja hőseit, hogy azok szándékosan nem akarják látni ezt a valóságot — mert így kényelmesebb. Krúdy hősei pózolnak, megjátsszák magukat. Végezetül arról kérdeztem Gortvay Erzsébetet, milyennek látja az egyetem magyar tanszékére kerülő hallgatókat — elsősorban mi érdekli őket, mennyire felkészültek? — Egyre nagyobb az érdeklődés a magyar szak iránt, és a hallgatók felkészültségére sem lehet panasz. Az idén különösen jó az első évfolyam, talán azért, mert őket már a mi egykori egyetemistáink tanították. Nálunk egyszakos képzés van, és a magyar szakra az utóbbi időben többszörös a túljelentkezés. A fiatalokat mostanában az erdélyi magyar irodalom, Sütő András, Szilágyi Domokos érdekli legjobban, tavaly Kós Károlyról készített szakdolgozatot egy hallgató. Egy időben Váci Mihállyal, Nagy Lászlóval, Illyés Gyulával foglalkoztak legszívesebben — ez is változik. Még megtudom, hogy aki tájékozatlan — csak magára vethet; az egyetem az oktatáshoz, tanuláshoz szükséges irodalmat szinte hiánytalanul be tudja szerezni. Mind az egyetemnek, mind a kárpátaljai iskoláknak nagyon sok anyagot, kiadványt eljuttat az Országos Széchenyi Könyvtár — a tankönyveket pedig maguk az oktatók írják. Évente tízen végeznek az ungvári egyetem magyar tanszékének nappali tagozatán és ugyanennyien levelezőn. Elhelyezkedésük nem okoz gondokat — habár az iskolákban lassan nem lesz hely —, mert nagy szükség van rájuk a televíziónál, a rádiónál, a kiadóknál, és az idén megnyílik a Hungarológiai Központ is, ahol ugyancsak várják majd a magyar szakon végzett fiatalokat. S még egy jó hír: jövőre fordítói szak indul a tanszéken — nem magyar anyanyelvűek számára. Máris nagy az érdeklődés. Gönczi Mária Vecsési Sándor: Öregek ideje. A kiegyezés lehetetlensége Ha a magyar kulturális élet normálisan működne, akkor Lányi András filmjének, Az új földesúrinak a mozikba kerülésével egyidő- ben a könyvkiadás újra az olvasók elé tette volna Jókai hasonló című regényét, a televízió pedig műsorra tűzte volna a film 1935-ös, Gaál Béla rendezte változatát. Ebben az esetben nagyobb remény lehetne arra, hogy a mai alkotói szándék szélesebb körben is nyilvánvalóvá váljék, így azonban ott kísért a veszély, hogy mint általában azok a filmek, amelyek intellektuális vállalkozásnak számítanak, ez is a csendes érdektelenség homályába vész. Bár Jókaihoz csak any- nyi köze van, hogy tramlbu- linként használja az 1863- ban írt regényt, a mát vallató igyekezete amaz nélkül kevésbé méltányolható. Lányi — aki maga írta a forgatókönyvet — megőrzi, fő vonalaiban legalábbis, a reménybeli alapszituációt. Jókai számára Ankerscihmidt lovag személyisége a kortársi problematika hordozója volt, hiszen alakjának megformálásához a Cégénydá- nyádon birtokot vásárló Haynauról veszi a mintát (anélkül azonban, hogy munkáját kulcsregénnyé altaarná tenni), de kétségkívül élt benne a szándék a kor felvetette kérdések megválaszolására. A kompromisszumok megkötésére egyébként is hajlamos Jókai a regényben meg- ideologizál egy történelem teremtette kényszerhelyzetet: felismeri, hogy nincs más út a gazdasági okok szorításában, mint hogy kiegyezzünk az osztrákokkal, de ezzel együtt azt is megkísérli elhitetni, hogy ez egyszersmind lehetséges út a nemzeti lelkiismerettel való kiegyezésre. Azt akarja sugallni, hogy e lépés miatt a nemzetnek nem kell szégyenkeznie, s hogy a megbékélés nem jelent megalkuvást is. Lányi András alkotói leleménye az, hogy a XIX. századi alaphelyzetben felismeri, ez tágabb érvényességű összefüggések kibontására is alkalmas, bár éhhez szükséges, hogy a cselekmény belső átalakítását a pillérek megtartása mellett elvégezze. Szerencsés kézzel hajtja végre ezt a műveletet, s egyértelművé teszi, hogy a történelmi tematika számára nem a kalandteremtés terepe, hanem a mára vonatkoztatást hordozó lehetőség. A rendező korábbi munkáinak ismeretében egyébként is óriási tévedés lenne azt feltételezni, hogy Jókali-il'lusztrációra vállalkozik. Amit létrehoz, az egy sok irányban nyitott, lebegő allegória, amely alkalmas nemcsak a képileg megformált korszak morális megítélésére, hanem egyúttal minden későbbi, hasonló szituációéra, beleértve a mát is. A rendező tudja, vagy legalábbis a lelke legmélyén érzi, hogy a majdani nézők többségének Jókai-ismerete kevés ahhoz, hogy felismerjék a duplán megcsavart történet áttételező jellegét, ezért belemegy olyan megoldásokba, amelyek fölsértik ennek a lebegő allegóriának a finom szövetét, mert direkt utalások a mára. Ilyen a szándékos anakronizmus a korabeli híradóval, a gátépítés félre nem érthető összefüggése Bős—Nagymarossal, vagy a rendteremtő prágai „csetepatéra” való hivatkozás. Az új földesúr — Lányi Andrásé tudniillik — ellenkező előjellel látja el a központi gondolatot, miint Jókai. Ő sem tagadja, hogy bizonyos törtéraelmd helyzetekben nincs más út, mint a kompromisszumok megkötése a túlélés érdekében, de megmutatja emögött azt a morális mélypontot, ami ennek szükségszerű kísérőjelensége; azt, hogy hiába áltatjuk magunkat a kiegyezéssel, a nemzettől idegen hatalommal kötött kompromisszummal elvesztettük, illetve feladtuk emíbeni tisztességünket. S az emlékezetvesztés, legyen az valóságos vagy szimulált, nem kínál reális alternatívát, s nem ad felmentést. Ott, ahol a valóságos viszonyokat el akarják takarni, s egy művileg teremtett, manipulált viszonyt igaznak szeretnének láttatni, minden további kapcsolat álságos lesz. S minden hazugság újaibb hazugságok sorozatát szüli, s a sokféle hazugság közepette ellehetetlenül minden igazságkereső szándék. Jókai hangja a patetikus romantika jellemzőit hordozza. Ennél idegenebb megoldás aligha van, mint az ironikus groteszk. Erre a hangra talál rá Lányi nemcsak a maga teremtette cselekményfordulatokkal (az áltemetés- sel például, hogy csak egyet említsünk az álkotód ötletek sorozatából), hanem a szí- nészvezetéssiel is (az öregebbik Garanvölgyit alakító Sinkó László érzi leginkább, hogyan lehet a figurát groteszkbe fordítani, de Szarvas József, Garamvölgyd Aladár megformálója is pontosan követi az alkotói szándékot), valamint Halász Gábor, az operatőr is megtalálja azt a megoldást, amely összhangban áll a film gondolatiságával: „lusta” kamerája csak tétován hajlandó mozdulni, nem súlypontoz, hanem ellenpontoz. Hamar Peter Jelenet A dokumentátor című új magyar filmből Könyvespolcunk Védőnői krónika Álljon itt csupán egyetlen adat annak alátámasztására, milyen áldatlan állapotokat talált Magyarországon a századunk első éveiben megszerveződő anya- és csecsemővédelem: egy 1895-ös felmérés szerint hazánkban 38,7 százalékos volt a csecsemőhalandóság. tehát száz gyerek közül 38 nem érte meg az első születésnapját (mint ismeretes, az iménti szám ma már mindössze ezrelékekben mérhető). A karitatív tevékenységtől azonban nem lehetett érdemi javulást várni — szakképzett, hivatásos védőnőkre volt szükség. Így alakult meg 1915-ben az ún. Stefánia Szövetség, és hamarosan megkezdődött a hivatásos védőnők képzése. De hosszú utat kellett megtenni, amíg a falvakban, a tanyákon is elhivatott, szakmájukat értő, a rengeteg, fáradságos munkától, az áldozat- vállalástól sem visszariadó védőnők kopogtattak a családok ajtaján. Feladatuk az volt. hogy a terhesség második harmadától látogassák, segítsék, gondozzák a leendő anyát, majd kísérjék figyelemmel az újszülött fejlődését — foglalja össze a védőnők teendőit dr. Bodnár Lóránt, akinek Védőnői krónikája a História Medica sorozat ötödik darabjaként most látott napvilágot a Szabolcs-Szatmár Megyei Jósa András Kórház-Rendelőintézet kiadásában. Az országos, majd a megyei helyzetkép felvázolása után — közben megszólaltatja a szerző a hőskor tanúit; azokat a védőnőket, akik megküzdöttek a babonával, a tudatlansággal, a nyomorúsággal. Többnyire gyalog, vagy egyetlen kerékpárral járták a falvakat és a hozzájuk tartozó tanyákat. Mérhetetlen erőfeszítéseiknek, szakértelmüknek. tapintatuknak volt köszönhető. hogy az általuk gondozott területeken az 1940-es évek elején az országos átlagnál már jobb volt. 12,5 százalékra csökkent a csecsemőhalandóság. Ez idő tájt történt meg a zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálat és a Stefánia védőintézetek egyesítése, az egészség- védelmi körök megszervezése. Szabolcs és Szatmár egyesítését követően, 1954 végén már csaknem száz gondozási kör működött a megyében, a védőnők száma pedig 111 volt, ami 1960-ra 151-re emelkedett. Ám még így is kevesebb védőnő volt a megyében. mint amennyire szükség lett volna, hiszen az országnak ezen a vidékén már akkor is több gyerek született, mint másutt. A legfrissebb adat pedig: 1985-ben a védőnői állások száma megközelíti a 300-at, a csecsemőhalandóság pedig napjainkra 22 ezrelékre esett visz- sza. öt védőnő, öt asszony küzdelmes életének, áldozatos munkájának krónikája ez a kötet. Komlóssy Imréné (dr. Papp Vil- mosné), szül. Sándor Lenkére az akkor 16 ezer lelket számláló Üj fehértó lakosai emlékezhetnek jó szívvel, hiszen csaknem két évtizedet töltött a község szolgálatában. A gávai zöldkeresztes egészségvédelmi körzetben kezdte pályafutását Török Béláné Csőke Ida, aki 1988-ban került oda, hogy a Gáván, Vencsellőn és Balsán élő anyákat, gyermekeket gondozza, innen Kárpátaljára vetette az élet, maid nyugdíjazásáig Nábrádon dolgozott. Dunántúli létére élete nagy részét Szabolcsban, közelebbről Vasmegyeren, Nagyhalászban töltötte Somfai Árpádné Szemző Sarolta. Csak hányatott sorsáról tanúskodó levelezése őrzi Trie- ber Ilma emlékezetét. Tótkomlós, Piricse, Mándok — Parragh Gézáné Rajó Éva védőnő életének állomásai. ., Pályaképük, mint cseppben a tenger, tükrözi egy remélhetően mindörökre letűnt kor megannyi szenvedését, szegénységét. És a küzdelmet — amely sohasem hiábavaló. G. M.
