Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
2 Keiet-Magyarorsxág 1989. március 15. (-------------------------------------------------------------------------------------\ E ső esik, szél fúj, nap süt, kínlódik a tél, vajúdja a tavaszt. Belobban hirtelen a meleg, rügy pattan dermedt kérgen, s jöhet még jeges szél, lappangó fagy, fojtogató köd. Errefelé mindig ilyen a tavasz kezdete. Reményeket szökkentő, félelmeket marasztaló. Ezen a tájon az időjárás átlagolt törvénye szinte előírja: az ildomos reményhez kötelező a féltés, a félelem, s így épp a féltés és félelem táplálja a szükséges reménykedést. Hiszen a szirmos májusban is aggódni kell taroló hideg miatt, a nyár aszályok emlékével születik újjá, az őszben bojtos esők dagasztják sárrá a betakarítatlan földeket, és megjósolhatatlan a tél hoz-e óvó hóleplet őszi magnak, vagy száraz ridegségével a halálba dajkálja ... Ilyen ez a táj, tudhatóan. Nem rosszabb, nem jobb, mint más tájék a földikerekségen, bár tudható: van nála jobb és rosszabb tájék is. Kiesebb és kietlenebb. Hiszen itt nincs sivatag — ami az volt, ma nemzeti park, vigyázott szikes puszta, bekerített futóhomok. Itt nincs ősvadon — ami megmaradt, természetvédelmi terület, költöző, átutazó, itt-honos és otthonos állatok kicsiny hona. Itt nem pusztít vulkán — évszázezredes, bazaltos kövületein szőlő terem, ízletes bort ígérve. És van itt karátos fekete föld, zsíros televény, van barnás lösz, van vézna és szikár, amit jótékonyan csak talajnak nevezünk és tüskés akác tündököl rajta. Ez a tájék nem a világ közepe — s nem a világ vége. Ország, hon; éketlen, ékelődötten is része a hatalmasan is szerény léptékű, emberlakta bolygónak, a földnek, amely újabb ismereteink szerint szintúgy nem a világ közepe és nem is a vége. Mindenesetre a miénk, s mi az övé vagyunk. Lassan ötmilliárdan. E tájékról tízegynéhány millióan. Magyarok — állampolgárságunk, nemzetiségünk, nyelvünk, származásunk, vallásunk, örökségünk szerint. Ezt a tájat lehet szeretni — s lehet utálni is. És kell szeretni, és kell gyűlölni. Okot mindkét szélsőséges érzésre adott és ad. E helyet szél- árnyékosnák nevezte a fejedelemmé lett plebejus költő, konkrét történelmi időt kicövekelve. Valószínűsíthetően azt értette a minősítésen, hogy a hatalmas erők találkozási pontján a feszültség közös és kölcsönös érdek miatt enyhülni kénytelen, az eltérő töltéseket biztosítandó. Praktikus emberek szigetelésnek nevezik ezt. S a szigetelés épp úgy demonstrálja az elválasztást, miiként az összeköttetést. Mások hídnak mondják. Pillérei a mélyben, szilárdan — íve a levegőben. A hídnak nem a pillér a lényege. A két pillér szükséges alap. A híd az ívelés, az összeköttetés miatt létezik. Nélküle értelmetlen marad minden pillér. De a szerkesztett ív hőre tágul, hidegre zsugorodik, és tehetetlensége miatt sokszorosan átveszi a rajta vonuló, élők, közlekedők rengését. Mégis nélkülözhetetlen. Hasztalan tudjuk, hogy a huzat, a — levegőáramlás — jótékonysága mellé statisz- tikáznumk kell akuttas bán/talmait is. S mindezt ezer éve tudjuk. Emiatt ragaszkodtunk hozzá, emiatt akartunk menekülni tőle, ez volt a mienk. És keresni kezdtük önmagunkat. Vigyázó tekintetünket — a költőt idézve — a szélrózsa minden, innen megcélozható irányba elfordítottuk. Bizánc és Róma felé. Párizs és Bécs felé. Utóbb Moszkva felé. Ritkán esett meg velünk, hogy vigyázó tekintetünk önnön valóságunkra vetült volna. Pozsonyra, Pest-Budára. Majd Gyűrűfűre, Penészlekre és Szatmárra. |Még ritkábban esett meg velünk, hogy egyidejűleg figyeltünk mindenhová, ahová figyelnünk kellett volna. Nemzeti nagyjaink panoptikumában igyekszünk számontartani a körültekintőket. Nem mindig körültekintésünk miatt. Gyakorta csak akkor és amiatt, ha aktualizálhatóan ide vagy oda is tekintettek. Petőfi azt írta: magyar vagyok. Pedig Petrovics volt. És azt írta: világszabadság. József Attila összebékítette önmagában a szétválasztó bánatokat — de Pistának hívták gyerekkorában. Széchenyi hidat építtetett és nagy- űrként képviselt polgárosító eszméket; gróf Károlyi Mihály ezt tettre váltotta pillanatokig. Egyik is, másik is hontalan távolban, árulás bélyegével végezte életét. Kossuth a jog valóságáért ágált, Deák Ferenc a valóság jogáért konokoskodott. Görgei katona szakember volt, Semmelweis orvos szakember. Táncsics anyja szlovák volt, apja horvát. 1848. március 15-én őt szabadították ki a börtönből. Egyik első ténykedése az volt, hogy a fenyegetések ellenére élükre állt a forradalmat és a szabadságharcot önkéntesen szolgálni akaró zsidó ifjaknak. Lukács György zsidó volt — németül írt, miként Széchenyi, s a nagy magyarok közt a helye. Veres Péter szerelemgyerek volt. Posta Péternek hívták cselédsorsú anyja teherbe ejtőjét, aki sosem vállalta és ismerte el saját fiának a későbbi írót, minisztert, politikust. De miért is a névsor? Dózsákig, Hunyadiakig, Zrínyiekig, Bemekig, Dallaviciniekig, az aradi tizenhármakig visszamenően? És hol vannak a mindenkori névtelenek? A megmaradt jegyzékek feledettjei? A közemberek és közkatonák? A hárommillió koldus? A zsellérek, napszámosok, cselédek, altisztek, bezupáltak, berukkoltat- tak, a továbbszolgálók és a beszolgáltatásra kényszerítettek, a recskiek, a kitelepítették, az auschwitziek, a buchenwaldiak, a Bérkocsis utcaiak, a Csillag-börtönösek, az Andrássy út 60-iak, a cigányok-nevesincs putrigettókban ? Itt vannak ezen a huzatos hídon, mivel mindig is itt voltak ők is. A hidat ők építették, mert velük építtették. Ide mi mindannyian jöttünk, érkeztünk. És érkezésünk miatt azok is újraérkeztek, akik már itt voltak. így élünk mi ezen a tájon, folytonos szélárnyékban és folytonos huzatban. A hídon, amit mi építettünk magunknak, másoknak. És alattunk mindig áramlik a folyam, sodorna hordalékként magával. S mi pilléreken, folyófenéken vetjük meg a lábunkat. És sírunk, és kiabálunk, és szolgamód hallgatunk, és de- rültebb időben követelünk. És káromkodásból építünk katedrálist. És kövekből is. Mert félünk és reménykedünk. Várjuk a zöldecs- ke rügyet, dédelgetjük ákár az oltáriszentséget vakhittel. És közben megátkozzuk a kérges, göcsörtös ágakat. Pedig a rügyek mindig azok gallyain sarjadnak. Néha ezt mintha nem is tudnánk: bármilyen kérges is, csak élő fa ágán fakadhat tavaszt ígérő rügy. Fakad — nem terem. És a rügyfakadás csupán esélye a gyümölcstermésnek. Egyszer hátha mondhatjuk a múlt miatt is a jövőnek: ámen. Ördögh Szilveszter ___________________________J Petőfi Sándor: Szabad a sajtó!... elalszom jelenj meg álmaimban úgy, amilyen le- szesz férfikorodban, amilyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek !... (Pest, március 15. 1848.) A tűzokádó hegy közepébe kellene toliamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmét leírhassam! így vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, amelyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kín- szenvedések helyét... vártam e pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jani. Tanúbizonyságain erre a költemények, melyeket több mint egy év óta írtam. Nem okoskodás után, de azon prófétai ihletből — vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek —, mely a költőben van, világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű, erőszakos meg- rázkódáshoz. Ezt többször leírtam, még többnek elmondtam. Senki sem hitte jövendölésemet, sokan kinevettek érte, átaljában ábrándos goly- hónak neveztek, de azért folyvástélt bennem ama hit, s úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt... A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapó- zott; végre Bécset is fölgyújtotta, Bécset !... és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd és nem tett. Pesten március 14-én az ellenzéki kör gyűlést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. E gyűlésen indítványoztatott, hogy a 12 pont petícióképpen fölnyújtassék a királynak, mégpedig rögtön, de az akkor virágzott táblabírói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, úgy, hogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyéb iránt jó, hogy így történt. . . micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirosaid lépni a trón elé, hanem karddal!... a fejedelmek úgysem adnak soha semmit, azoktól, amit akarunk, el kell venni... Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszer smind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót... azt fogjuk tenni! a többit az istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetieket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált? ... (Pest, március 17. 1848.) Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsu- gárai. Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a saj torul a bilincs ... vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? Üdvöz légy születésed napján, magyar szabadság! Először is én üd- vezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet! Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosz- szú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utolsó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt ... s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség! Ezzel köszöntelek, ez legyen útravalód az életben. Élj boldogul!... nem kívánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugodt élet félhalál, de legyen mindig férfi- erőd a vészeken diadalmaskodni ! Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő ... szép vagy te, szebb minden országbeli testvérednél, mert nem fü- rödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek. Jó éjszakát!... ha Vallomások Petőfiről Kulcsár Attila: Alekszander Antipetrovics Előbb a pópa aztán az atamán beszélt a hősről: — .... jó katona volt dicsőséges kozák, testvérünk Alekszander Antipetrovics. Lándzsája nem ismert megalkuvást, Dont-átúszó pikáját Iván Paskijevics Fjodor Erivanszkij ráuszíthatta mindig a lázadó szívekre, ha itt-ott félrevertek. Elmúlatja a gyógy-idő hiányainkat. Jó Alekszander Antipetrovicsra nem emlékszik ma már a föld se, s alig rekonstruálható sárkányölő pikája hogyan használtatott... — Leginkább tán a parkőr hegyes vasbotjára hasonlít — ahogy felszúr egy eldobott papírfecnit, csikket és cigarettás dobozt — Kossuthot vagy Petőfit. Minden jelek arra mutatnak, hogy történelmünk nagy fordulópontjához most közeledünk, amikor végtére valósággá lesz, amiért évszázadok óta eped a magyar nemzet. Ha eljő az a nemzedék, mely az álmodott szabadságot valóságra váltja, akkor érti meg igazán a magyarság és az egész művelt világ is, hogy ki volt tulajdonképpen Petőfi. Ma még őt mindig csak sejteni lehet. (Palágyi Menyhért, 1909) (...) Már csak ezért is vallom, hogy Petőfi legforradalmibb képessége nem a politikusi volt, nem a népfelséget hirdető, vagy a csatadalt fújni tudó, hanem a teljességet akaró ember szenvedélye és hite. Az idő minden pillanatában ugyanazzal a fűtöttséggel létezni. Tágulni, jelen lenni, kapcsolódni, mert önmagában semmi se megnyugtató. Talán ő tudta egyedül, hogy március tizenötödike fabatkát sem ér az egész ország forradalmasítása nélkül. Ugyanígy a népies költészet, a nép teljes fölszabadítása nélkül. S ki az, aki a legnagyobb fényű jelenbe se vakul bele? ö, a huszonöt éves. (Csoóri Sándor) tS-dik március, 1848 Magyar történet múzsája, Vésőd soká nyugodott, Vedd föl azt s örök tábládra Vésd föl ezt a nagy napot! Nagyapáink és apáink, Míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt. Csattogjatok, csattogjatok, Gondolatink szárnyai, Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani. Szálljatok szét a hazában, Melyet eddig láncotok Égető karikájában Kínosan sirattatok. Szabad sajtó!... már ezentúl Nem féltelek, nemzetem, Szívedben a vér megindul, S éled a félholt tetem. Ott áll majd a krónikákban Neved, pesti ifjúság, A hon a halálórában Benned lelte orvosát. Míg az országgyűlés ott fenn, Mint szokása régóta, Csak beszélt nagy sikeref- len: Itt megkondult az óra! Tettre, ifjak, tettre végre, Verjük le a lakatot, Mit sajtónkra, e szentségre, Istentelen kéz rakott. És ha jő a zsoldos ellen, Majd bevárjuk, mit teszem; Inkább szurony a szívekben, Mint bilincs a kezeken! Föl a szabadság nevében, Pestnek elszánt ifjai!... — S lelkesülés szent dühében Rohantunk hódítani. És ki állott volna ellen? Ezren és ezren valánk, S minden arcon, minden szemben Rettenetes volt a láng. Egy kiálltás, egy mennydörgés Volt az ezerek hangja, Odatört a sajtóhoz és Zárját lepattantotta. Nem elég ... most föl Budára, Ott egy író fogva van, Mert nemzetének javára Célozott munkáiban. S fölmennénk az ős Budába, Fölrepültünk mint sasok, Terhűnktől a vén hegy lába Majdnem összeroskadott. A rab írót oly örömmel S diadallal hoztuk el, Aminőt ez az öreg hely Mátyás alatt ünnepelt! — Magyar történet múzsája, Vésd ezeket kövedre, Az utóvilág tudtára Ottan álljon örökre. S te, szívem, ha hozzád férne, Hogy kevély légy, lehetnél! E hős ifjúság vezére Voltam e nagy tetteknél. Egy ilyen nap vezérsége, S díjazva van az élet... Napóleon dicsősége, Teveled sem cserélek!
