Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-15 / 63. szám

1989. március 15. Kelet-Magyarország 3 Úgy nő fel, mint egy szép virág Amit úgy hívunk: Magyarország... A Berzsenyi Társaság fel­hívással fordult tavaly az országhoz, mindenkihez: ír­ják meg, .hogyan éreznek a hazájuk iránt, mit jelent ne­kik a haza („Mi a haza ma?” — ez volt a pályázat pontos címe). A felhívásra a világ legkülönbözőbb tájairól vá­laszoltak; írtak professzo­rok, költők, mindenféle em­ber, munkástól, diáktól kezd­ve festőművészig. A pályá­zat fő díját Csorba Piroska tanár-költő nyerte el, aki igen -szuggesztíven, líraian vallott a hazáról. Csorba Pi­roska szerepelt a miskolci tévéfilmfesztivál kezdő film­jében is, ahol szintén erről az érzésről beszélt. Köt-e valami ehhez a földhöz? A tanárnő egyébként a nyíregyházi tanárképző főis­kola magyar—történelem szakán végzett. Noha Szu- hakállóhoz, lakóhelyéhez közelebb van Eger, mint Nyíregyháza, azért választot­ta ez utóbbit, mert mint mondja, Bessenyei György neve közelebb áÜ a szívéhez, mint Ho Shi Minh-é. Nyír­egyházán egy továbbképzés alkalmából beszélgettünk vele a hazaszeretet napja­inkban tapasztalható felér­tékeléséről, az ünnepek mél­tóságáról és szépségéről. — Azt hiszem, hogy ma, amikor az anyagi, gazdasági körülmények látványosan romlanak, amikor az értékek megkérdőjeleződtek, amikor már semmi sincs a helyén, egyre fontosabbá válik az érzelmi kötődés, az identitás- tudat. Ha már nem lesz vi­szonylagos anyagi jólét, nem lesznek kézzel fogható ér­tékek, akkor válik el igazán, köti-e az embereket valami ehhez a földhöz, amit úgy hívunk, Magyarország. „Anya, ott van Petőfi!” — Ha a pályázaton ta­pasztalható szenvedé­lyességgel vall a hazáról, bizonyára soha nem kér- döjeleződtek meg önben a hozzá fűződő eltéphe- tetlen kötődések ... — Engem sokszorosan köt­nek ide a szálak, sehol, a vi­lág egyetlen pontján sem érezhetném otthon magam, csak itt. Magyar az anya­nyelvem, magyart tanítok és magyarul írok, verseket, no­vellákat. Sehol sincs létjo­gosultságom a világban, csak itt. — ön szerint hogyan határozható meg a haza- szeretet fogalma? Mi ez a szerelemhez hasonlítható érzés, amely ritkán jut eszünkbe, de ami nélkül érzelmi életünk mégis rendkívül sivár marad? — A hazaszeretet, szeren­csés esetben, úgy nő fel az emberben, mint egy szép vi­rág. Előbb a maga kicsi vi­dékét, faluját, városát szere­ti meg az ember, aztán for­dul a múlt, az irodalom, a történelem értékei felé — ahogyan ismeretei tágulnak térben és időben. Egyszerre érez büszkeséget és szé­gyent. Hiszen, ha történel­münkre gondolunk, mind a két érzelemre bőven van okunk. Az én lányom óvo­dás korában mindig felkiál­tott, ha meglátta a nemzeti­színű lobogót az utcákon, ilyenkor tavasz felé: „nézd anya, ott van Petőfi Sán­dor”. Mert az ő kicsi tuda­tában a piros-fehér-zöld ösz- szefonódott Petőfi nevével. S egy-egy ilyen gyermekkori emlék olyan mélyen bele­ivódik az emberbe, hogy az nem törlődik ki soha többé. Biztosan azért volt neki már négy-ötévesen ilyen kedves ez az ünnep, mert kisugár­zott belőlünk, szüleiből, hogy nekünk is ez a legkedvesebb. Reménye egy tisztább világnak... — Sokan így vagyunk vele, ön szerint miért? — Ha azt mondom, márci­us 15., abban benne van a tavasz kezdete, a szabadság illata, a fiatalság ígérete, az összefogás, a forradalom ere­je; hatalmas piros-fehér- zöld zászlók vannak benne. Petőfit sosem halottam, még­is tisztán elképzelhető a hangja. Március 15-ben benne van a remény, hogy minden, minden elkezdhető elölről, vér nélkül, könnyen, egyetértésben ..., benne van a reménye egy tisztább, iga- zabb világnak, amelynek a mozgása tiszta és áttekint­hető, mint a hegyi patak mé­lyén a halaké. A szívünk fö­lött az a kokárda néma tün­tetés volt mindig, minden korban a szabadság mellett. Mert a szabadság nélkülöz­hetetlen. S mi annyi kis rab­ságban, megalkuvásban, mu- szájban élünk, hogy szük­ségünk van erre a napra. Az ÜNNEPRE — így, nagy betű­vel — mert azt hiszem, hogy ezt érzi igazán ünnepének minden magyar ember. S ez nemcsak bennünket . jelent, akik itt ezen a földrajzi te­rületen élünk, amelyet Ma­gyarországnak nevezünk. Hiszen a haza nem csupán földrajzi tér — időbeni tér is, és határtalan. Beleférünk mindannyian a világon, akik­nek a zászló háromszínű selyméről Petőfi jut eszébe. Bodnár István Egynapos hazafiság helyett... ülií khan a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés. 1. Kh ónjuk ■' sajtó szabadságit, crnsura eltörlését 2. Felelős ministeriumot Buda-Pesten. 3. Kveukinti orszóaio ókat Pisten. 4. Tön ény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben. 3. Nemzeti írsereg. 0. Közös teherviselés. 7. Úrbéri viszonyok megszűntetne. & Esküdtszék, képviselet egyediség alapján. 0. Nemzeti Bank. 10. A' katonaság esküdjék megiz alkotmányra, magyar kato­náinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tólünk. 11. A' politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak. 12. Unió. Egyenlőség, szabadság, testvériség! Ki vezeti a gyermek lelkét? Gyermekvers a század elejé­ről — ekkor még odébb vol­tak a soviniszta-irredenta mondókák... A z erkölcsi érzelmek nem velünk született adottságok, azokat ne­velve, szoktatással, tudatosí­tással kell kialakítani. Így a becsületet, a jellemességet, a szeretetet, a szemérmet, a humánumot, a hitet, a mun­kához való pozitív viszonyt, a szülők, a család, a haza sze­retőiét, a lelkiismeretességet — azt a belső hangot, amit a megfelelő nevelésben ré­szesült ember mindig halla­ni vél, miikor helytelen dol­got akar cselekedni. Ezen Elmúlt idők emlékeiből A szabadságharc orvosa Korányi Frigyes (1828— 1913) a későbbi kiváló or­vosprofesszor 1848 márciusá­ban a forradalmi ifjúság so­raiban tevékenykedett, tagja volt több bizottságnak és küldöttségnek, majd orvos­ként szolgált a szabadság- harcban. Emlékezéseit 1912- ben, nyolcvannégy éves ko­rában diktálta le. A kézira­tot fia, Korányi Sándor adta ki 1928-ban, Elmúlt idők emlékeiből címmel. „Az 1848-as szabadságharc fiatalságomnak nagy, egész életemre kiható eseménye volt... Szélesebb körű és válto­zóbb közönségé találkozása­ink a Pilvax kávéházban folytak le. Sokat olvastuk a francia forradalom s az azt megelőző idő filozófusait, történetíróinak és politiku­sainak műveit. Az 1848 feb­ruári párizsi események visszhangra találtak a po­zsonyi országgyűlésen össze­gyűlt fiatalságban és moz­gásba hozták a pesti egye­tem fiatalságát is. A vezetői­nek szűkebb körében lefolyt megbeszélések és létrejött el­határozások felöl közelebbi értesülések nem szivárogtak ki, és azért teljesen meglep­tek a március 15-i esemé­nyek. Petőfi, Jókai és Irányi kora reggel megjelentek a jogi egyetemen és fél tízre átjöttek az Űjvilág utcai egyetemi épület udvarába. Éppen gyülekeztünk Balassa előadására. Az előadás meg­kezdésekor az udvarból előbb csendes, majd hangos beszéd hallatszott fel a tan­terembe. A szavakat megér­teni nem lehetett. Néhányan a folyosóra mentek, megnéz­ni, mi történik. Visszatérve a terembe bekiáltották, hogy az udvaron Petőfi szaval. Ba­lassa megszakította elő­adását. A hallgatók ide-oda futkosni kezdtek. Balassát segédei csendesen informál­ták. Azután Balassa felszó­lalt. Szavaira ma is jól em­lékezem. „Uraim nagy moz­galom indult meg. Tartsák meg nyugalmukat, higgadt­ságukat.” Ezt mondva ki­ment a tanteremből. Tolong­va futottunk az udvarba. Pe­tőfi asztalon állva szavalta a „Talpra magyar”-t. A hallga­tók tömege vette körül. Ma is látom arcát, amint halálsá- padtan, inkább elnyomott hangon és időnként csak egyes szavaknál váltva han­gosabbá, mondotta el költe­ményét. Eleinte némán állot­tunk körülötte. Mikor azután hangja megerősödött és Pe­tőfi nagyobb pátosszal be­szélt, a lelkesedés kitört. Az udvart zsúfolásig megtöltöt­ték az odasereglő jogászok és más iskolák tanulói. Mikor Petőfi a 12 pontot elszavalta, azzal a felhívással fejezte be, hogy menjünk a Hatvani ut­cába a Trattner-Károlyi nyomdába. A tolongó tömeg a Horváth-ház elé vonult. Petőfivel és Jókaival egyné- hányan felmentünk az első emeletre és kiléptünk az er­kélyre. Az utca néppel volt tele. Ritka cseppekben meg­indult az eső. Tájékozatlanul állottunk a szabad ég alatt. Egyszerre lánccsörtetés hal­latszott a Gránátos utcai Ká- roly-kaszárnya irányából. Felhangzott a kiáltás: jönnek a katonák! A lánccsörgés kö­zeledett, mire a tömeg futni kezdett. Pár pillanat alatt ki­tűnt a tévedés. Egy teherhor­dó kocsi bukkant elő az ol­dalutcából. A zajt ez okozta. Mikor a tömeg megnyugodott és nevetve tért vissza az er­kély elé, előlépett Irányi Dá­niel egy csomog nyomtat­vánnyal, amely a 12 pontot tartalmazta. A nyomtatvá­nyokat szétszórták a tömeg közé. Annak egy része azután a városház felé vo­nult, mert híre ment, hogy ott Nyáry Pál beszél, a másik szétoszlott mindenfelé. La­kásomra mentem. A nap fo­lyamán mindenféle tarka hí­rek terjedtek el. Este nagy fáklyafény mellett felvonulás volt Budára, Táncsics Mihály fogháza elé, honnét azután Táncsiccsal együtt Pestre jöttek.” (Önéletrajzi följegyzések) érzelmek kialakítása pozitív és negatív hatások folyama­tának sora. Igazán eredményesen a nevelést csak kisgyermek- tortól lehet elkezdeni, csak akikor épül be a személyiség­be. Sajnos, négy évtizeden át ezt nem hitte el az or­szág vezetése. A gyermek „lelki vezetése” — jobb szót nem találok erre — egyálta­lán nem téma a nevelés-ok­tatás ügyében. Ezért a most huszonéves és negyvenes szülők esetében nem kérhető számon, mert nem tanítot­tuk, nem adtunk példát. Fo­lyamatos lelki vezetés nél­kül — gondoljunk az érzel­mi nevelésre, a morális ne­velésre, vagy akár a vallá­sos nevelésre — nem lehet eredményesen „emberré” ne­velni kisgyerekeket. Ezt vi­szont tette a régi iskola! Újsághírben figyeltem fel Németh Miklós miniszterel­nök egyik beszédében az alábbiakra: „Bármilyen szí­nekben küzdjön, bensejében mindenkinek a nemzet szí­neit kell hordoznia”. De vajon ma van-e min­denki bensejében a haza iránt érzett áldozatos szeretet? Hi­szen erre az intézményes nevelés negyven éve nem fordított gondot. Csak a jól funkcionáló családok hagyo­mányőrző és némi kocká­zatot is vállaló nevelése ered­ményezett ilyen lelkületű fel­nőtteket és gyerekeket. Nem ítélhetjük el a peda­gógusokat sem, ha nem ala­pozták és fejlesztették kellő­en a gyermekek hazafias érzelmeit, > hiszen a tanköny­veket átnézve — több évit — 1—4. osztályig alig található valami. Főként az interna­cionalista. érzelmek fejlesz­tésére vannak versek, prózai szemelvények. Pedig nem lehet jó internacionalista az, aki nem patrióta. Itt a neve­Vasvári Pál emlékezete címmel nyílik kiállítás ma délelőtt 11 órakor Tiszavas- váriban, a Vasvári Pál Mú­zeumban. A látogató az 1848—49-es forradalom és szabadságharc korát idéző dokumentumok, tárgyak mellett egy nagy­méretű térképen követheti végig a lánglelkű szónok, a márciusi ifjak egyike: Vas­vári Pál életútját Tiszabűd- től az erdélyi Mariséiig. „A márciusi ifjak egyike valék” — vallotta magáról Vasvári, s valóban ott van e dicső nap minden eseményé­nél, a szabad sajtó megszüle­tésénél, a Nemzeti Múzeum előtti népgyűlésen, tagja a pesti városházán választott Közbátorsági Bizottmánynak, ő vezeti át a pesti népet Bu­dára, a Helytartótanácshoz elfogadtatni március tizen­ötödike vívmányait. 1848 őszén a pesti önkén­tes nemzetőrcsapat ideigle­nes parancsnoka, 1849 febru­A Eákóczi-csapat tisztje és katonája. árjától pedig szabadcsapatot szervez Bihar—Békés—Sza­bolcs és Szatmár vármegyék fiaiból. A Rákóczi fejede­lemről elnevezett csapatot Monostorpályiban alakította meg, s innen Nagyváradra vonult, ahol Teleki Blanka (kinek pesti leánynevelő intézetében 1846—48 között Vasvári is tanított) vörös zászlót adományozott a csa­patnak, melyre az alábbi jel­mondatokat hímezte: „Ha­zádnak rendületlenül!”, „Óh, ha te élnél Rákóczi!”. Vas­vári Pál e zászlóval a kezé­ben esett el 1849. július 6-án Mariséinál, a román felke­lőkkel vívott harcban. A kiállításon a Vasvári Pálról készült portrék mellett e zászló festett re­konstrukciója is látható. Színes rajz mutatja be a Rá- kóczi-csapat katonáinak és Vasvári Pál őrnagynak ru­háját. Ezeket egészítik ki a szabadságharc fegyverei: kardok, szuronyok, nemzet­őrlándzsák, kiegyenesített kasza stb. A Vasvári Pál Múzeum ki­állítását október elejéig te­kinthetik meg a látogatók. Bene János lést nem lehet megfordíta­ni. A mások sorsába való beleélés, a segítőkészség csak aikkor következik be, ha tu­dom, hogy mit veszíthetek én is, ha hasonló helyzetbe Ikerülök. Azért sem ítélkezhetünk, mert saját szakállára — még ha tudta is, hogy na­gyon fontos lenne — nem tehette azt a pedagógus élet­helyzete (állása, bére, jutal­ma) kockáztatása nélkül. De egyet mégis fel kell róni né- hánvuknak, azt, hogy még a Himnuszt sem tanították meg osztályaikkal! A haza- szeretet ügyében ennek az egyetlen versnek az elemzé­sével is messzire lehetett jutni. És vajon mennyire patrióta az igazgató, aki a tanévnyitón-zárón így szó­lítja fel a diákságot és ün­neplő szüleit, hogy „Hall­gassuk meg a Himnuszt!” az „Énekeljük el közösen a Himnuszt!” helyett. S köz­ben a passzivitásra szorított gyerek végigrendetlenkedi azt. De senki felett nem tör­hetünk pálcát, mert nem tudható, hogy az „általunk” képzett — negyven év alatt felnőtté váló — pedagógus- társaim érezték-e egyáltalán ennek fontosságát? A közgazdászok kinyilat­koztatták, hogy a tulajdo­nosi tudat igen fontos moti­váló erő a gazdasági élet­ben. És a hazával kapcsolat­ban?? Szabad-e birtokolnunk végre helyesen és mélyen a hazánkat, a zászlónkat, a cí­merünket, nemzettudatunkat és példaképeinket már kicsi kortól kezdve? Március 15-e méltó meg ünneplésére hívja fel fi­gyelmünket egy cikk. Bi­zony idejében kell hozzáfog­ni a felkészüléshez, hogy ne csak külsőségekkel, hanem főleg belsőleg és hathatósan ünnepeljünk. Nemcsak egy­napos hazafiságra, hanem tartós elkötelezettségre. Ta­lán még nincs nagyon későn szülőknek, nevelőknek, ön- képzőköröíknek sem, hogy a gyerekeket ismeretekben, lelkiekben, azaz érzelmekben és gondolkodásban felkészít­sék e nagy nemzeti ünnep értésére. Helyesen formálni magyarságtudatukat, tisztá­ba tenni a haza fogalmát, az érte fontos teendőket és zászlónk tiszteletét. Sajnos, nagyon nehéz az óvodások és kisiskolások ré­szére megfelelő verseket, da­lokat keresni. Selejtezési jó szokásunk gondoskodott ró­la, hogy kutatva is alig talál­hatók, pedig nagyon kellene egy-egy szép ünnepély — itartoalmas és nem hamis han­gú — megrendezéséhez. Hi­ánycikk a gyermekek számá­ra írt hazafias líra. A re­formkori költők versei szá­mukra nagyon komolyak és kevésbé érthetőek, az a fia­talok és felnőttek irodalma. A kortárs költők pedig még nem írtak, vagy asztal- fiókban tartják ilyen művei­ket. Harcsa Tiborné

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents