Kelet-Magyarország, 1989. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Kiállítás a Városi Galériában Áz Erdélyi Helikon írói Nyíregyháza új karakteres épülettel gazdagodott. A Felszabadulás útja mentén, a Nyírfa Áruház szomszédságában felépült az Állami Biztosító új székhaza. (Hja, régebben kultúrházak épültek, ma a pénz és a biztonság templomai...) Az építészetileg nehéz feladathoz fővárosi építész kapott megbízást, az Államidíjas Finta József, aki budapesti szállodáival és középületeivel méltán vívott ki nagy közönségsikert magának. A feladatot a saroktelek beépítése nehezítette, a karakterében annyira eltérő két szomszédos épület. A Nyírfa Áruház hivalkodó kulissza- homlokzatának környezetével feleseim akaró karosszéria modernségét, és a Felszabadulás utcai magastetős, 3 szintes ház hagyományos ablakos fakneződt 60 év építészeti koncepciója választja el egymástól. A szűk telken a tervezési így látja az é Az Állami Biztosító program csák a funkoiók egymásra rétegződésével volt megoldható. A földszinten a közforgalmú tereik, és a lakossági trezor, az első emeleten a rekeszes kisterek, a másodikon nagyteres irodák és a padlástérben szolgálati lakások kaptak helyet. Az eltérő funkciók tériképzési sajátosságai a homlokzaton megjelennek, utalnak másságukra. Az építész a különböző formanyelvű és párkánymagasság ú, sőt eltérő koordinátájú tömegeit látványosan kiemelkedő, baldachinszerűen nyitott tetőidommal fedi le. Ez a mindent leigázó forma összebékíti a disszonáns meket, alatta szépen dúlnak a különböző tör a lépcsőház ikirály-teng« A manzardos tetőidom : a Takarékpalota saroks jártak lefedésével, biz nézőpontból együtt érezni lehet a hagyomá resés szándékát. Az illeszkedés a Fels dulás utcai házhoz síi jobban. A Nyírfa Áruin még idegenebből áll kö zetében mint azelőtt, m hozzá való kapcsolód? még az esélye is elve A lapostetős tömeghez i gastetős Biztosító Sz< sem eresz, sem gerinc' Radnóti-ecloga. — Sebestyén Sándor alkotása. Közép-Európa stációinak emlékezete Az „Őfensége pincére voltam” felújítása Nyíregyházán A térség, amelyet Közép- Európaiként emlegetjük, magán viseli nyomait a Habsburgok 4 évszázados olykor brutális, de gyakran felvilágosult uralmának, akiknek sikerült olyan igazgatást létrehozni, mely a hibák ellenére, a túlduzzadt bürokrácia ellenére működőképes volt. Prágától Brassóig és Galíciától Bosznia-Hercegovináig. Az egységes városiasodó gazdasági térség, a népek olvasztótégelye, vegyesházasságokkal és kölcsönös gyűlölködésekkel, hasonulásokkal elleni védekezéssel sokrétű kultúrát teremtett meg, s olyan emberfajtát, melynek érzékenysége és mentalitása különbözött a nagy nyugati nemzeteiktől. Európa lényege — sok szempontból — nem más, mint Közép-Európa; s Közép-Európa ott kezdődik, ahol az ember beülhet egy kávéházba, megrendelhet egy csésze feketekávét egy pohár vízzel, majd akár egész álló nap olvasgathatja a világsajtót. Bárminemű további fogyasztás nélkül. A légkör jellemző sajátossága a fesztelen kozmopo- litizmus volt, a közvetlen részvétel a „nagyvilág” eseményeiben, de egyszersmind távolságtartás a nagyok mértéktelen ambícióitól. ........ darabon úgy folytatódik, hogy a melankólia egy bizonyos árnyalata járja át.. mondja Hrabal, s Ivó Krobot rendezésében ez a fülledt, nosztalgikus él erősödik fel. A Léner Péter által igazgatott színház régóta kacérkodik a „Közép-európai élmény” értelmezésével, a közös történelmi múlt gordiuszi csomóinak boncolgatásával. A társulat régen látott fényében csillogva járul hozzá ezekhez a törekvéseikhez. Jan Ditye (alkalmasint Johann Diti) egyszerű ember és Zdenyek főpincér, antifasiszta ellenálló eltérő karrierje egyaránt azt sugallja, hogy meg kell tanulnunk egyedül lenni. „Mind máshol vagyunk. 1 önmagunkon.” Pedig mi lehetőségek tűntek fel a gári Csehország köztár gában. A kis pikolófiú ban szembesülni kénysze társadalmasulás, az érv« sülés stációinak rögjein Apokalipszis létező négy savai. A való világra r? benve a Szudéták remet zófusaiként egy vágyat f máz meg: porait a kis mossák bele tengereikbe, halála után is világpolgá hessen. A darab jelenlegi meg sulásában Európa bár színpadán reprezentálhat közép-európaiság keser eszmekörét. Múltunk kér közben elgondolkodtató gódzót jelenthet az öfei ... megtekintése. Ezért is heteden, hogy a színház i állásának legjelentősebb kotását méltatlanul kévé láthatja a nyíregyházi ki ség a mindössze 80 néző' fogadó Krúdy színpado társulat minden tagja r kel. A Petőfi Irodalmi Múzeum jóvoltából egyedülállóan érdekes, kalandos sorsú arcképeket láthatunk a Városi Galériában Nyíregyházán, melyeket Nagy Imre cslkzsögödi művész készített 1937—42 között, Kós Károly és Kovács László felkérésére. Az elveszettnek hitt és sokáig „bujkáló” tusportrékat az MTA-Soros alapítvány támogatásával vásárolta meg a Petőfi Irodalmi Múzeum, mint azt megtudjuk Sümegi László tanulmányából, amely kitűnő adatokkal egészíti ki a kiállítás művészeti élményét. E helyen nem kísérelhetjük meg fölsorolni a közel félszáz írót, költőt, akiket Nagy Imre megörökített, így csak néhá- nyukról szólunk, s talán ezzel is érzékeltetni tudjuk a kiállítás kultúrtörténeti fontosságát. Kós Károly az egyik legismertebb az arcképcsarnokban. Markáns vonásain belső fény süt át, tartása rendíthetetlen- séget, erőt áraszt. Kós az erdélyi szellemiség nagy polihisztora, majd minden művészeti ágban, építészet, irodalom, rajz maradandót alkotott. Lapokat szerkesztett egyéni tipográfiával, köteteket, így az Erdélyi Helikont is és csodás, példaértékű épületeket épített, őrizte az erdélyi kohéziót, a magyar, román, szász, egymást erősítő, tápláló kultúrközösség eszméjét. Talán a legtöbbet rajzolt író Tamási Áron. A portré a gondolataiba mélyedt írót ábrázolja, mintha legismertebb hőse Ábel sorsán töprengene, aki nem tud elszakadni hegyeitől, völgyeitől, a patakoktól, fenyvesektől, a Hargitától — amelyen az egyik regényben földet szerez —, egyszóval a szülőföldtől, akármit mérjen reá a sors. Bánffy Miklós a rajzon egy sakktábla fölé hajol, de a „Darabokra szaggattatol” szerzőjének magas homloka mögött más gondolatok járnak. A regényíró okokat nyomoz, a hogyanokat, miérteket, a századelő történelmi baklövéseit, politikai harcait ágyazza az erdélyi arisztokrácia életének néha megszépítő leírásaiba. S zótlanul evett a család. A férfi a tévét bámulta. A képek némán peregtek, hetek óta rossz volt a készülék. — Nincs benne kolbász! — fintorgott a kisebbik gyerek. — Hallgass! — szólt rá az asszony. — Egyél! A hangszóróban, akár kint, a falu körül, frissen feltámadt szél suhogott. — Utálom a babot. — A kisebbik gyerek eltolta a tányért. — Kolbászt akarok. — Nincs! — A nagyobbik sunyin röhögött. — Nyughassatok! — Az asszony aggódva pillantott az emberére. A férfi moccanatlan arccal kanalazta a híg levest. Negyvenéves múlt, átvennék látszott. Hatodik hete nem dolgozott. Nappal munka után járt, este leült a tévé elé, nézte, mindegy, mi ment. Most éppen a Híradó. Műholdfelvétel. Hidegfront. A kölykök rugdosták egymást az asztal alatt. — Menjetek aludni! Mossatok fogat! — Az asszony leszedte az asztalt, vizet tett fel a mosogatáshoz. A két gyerek kiviharzott a konyhából, a kisebbik szobában rajcsúroztak tovább. — Igazán rájuk szólhatnál néha — mondta az asszony. — Nem bírok velük magam. A férfi megtörölte a száját, hallgatott. — Valami féreg jár erre megint. Két kiskacsát elpusztított. Kiszívta a vérüket. En nem tudom, mi lesz. Hallod? A férfi gyufaszálat harapott a foga közé. ERDÉLYI HFI IKON 'Zaögödi ivagy Imre *s GRAFIKÁI MÍ'XSÁK KÖZMŰVELŐDÉSI KIADÓ Lesznek sokan, akik ezen a kiállításon találkoznak először Nyíró József nevével, és lesznek, főleg idősebbek, akikben egy megrázóan szép balladahangú olvasmányélmény bukkan föl e név hallatán. Nyíró volt pap, újságíró, „képviselő a soproni nyilas parlamentben”, s azután ismét pap Madridban. E politikai pályáért felszabadulás utáni kultúrpolitikáink száműzték korai műveit is; mint a Kopjafákat, A Jézusfaragó embert és még sok mást. Ezek az írások — függetlenül szerzőjük további életétől —, méltán igényelnek helyet a magyar irodalom leg— Miattuk van az egész — biccentett a kisebbik szoba felé. — Nem kellett volna világra hozni őket. Az asszony megdermedt. — Mit beszélsz? A gyerekek felnevettek odabent. — Te nem vagy eszednél. A férfi makacsul bámulta a képernyőt. Az asszony kikapcsolta a készüléket. El- lobbant a kép, a hangszóró sistergése elnémult, csak az akácok zörögtek tovább az dblak előtt. — Hogy mondhatol ilyet? A férfi felpillantott. — Ha ők nem volnának, eladnám a házat. — Ugyan, kinek? Ki jönne ide, az isten háta mögé? Főleg most, hogy sehol a környéken ... — Azt mondták, talán Kemencén kaphatok kocsit. — Jóságos isten! — Az asszony lezökkent egy székre. — Az nyolcvan kilométer! — Nyolcvanhét. Szálló is van. Csak hét végén jutnék haza. Jófalun volna valami kazán. De ahhoz tanfolyam kell. És a pénz se volvp annyi, mint kocsin. — Ha bírnád az emelést... — De nem bírom! — fakadt ki a férfi. — Nem én tehetek róla, hogy megroppant a derekam. Különben is: sofőr vagyok. Mindenki tudja. Jó sofőr. — Felforrt a vizem. — Az asszony nekilátott a mosogatásnak. A férfi a kredenc- hez lépett, bort töltött magának. A nagyobbik gyerek a szobaajtó üvege mögül leselkedett. A kisebb rángatta. jobbjai között. Félelmetes erővel szólnak ma a Kopjafák c. kötet (1934) bevezetőjében írott szavak: „Régi idők öreg kopjafái alatt alussza álmát az én népem, mohos temetőkben vadvirággal taktart padmalyos sírokban, szép madárszó mellett. Itt járok közöttük, beszélgetek velük, költögetem őket, mert nem igaz, hogy négy szál hitvány deszkával vége van mindennek. A sorsok nem múlnak el. Minden holttest letett ruha, melybe a gyermek öltözik. A temető a soha ki nem alvó élet álarca csak. Fölül, alul egyazon féreg őrit az új élet sarát. A süppedt, néma halmok öreg balladáit lenn a kis falvakban tovább jajgatják. Az eke szarván csak kezet váltottunk. A holddal, a nappal, a csillagokkal, csudás virágokkal ékesített koporsókkal együtt nem temették el a mi nehéz sorsunkat. A nagy székely ravatal árnyékába élünk”. Nagy Imre portréin föltárul egy történelmi korszak gondolkodó szemekbe, markáns vonásokba sűrítetten, az irodalom és képzőművészet ritka együttélésében. A kiállítás képeiből szép reprodukcióválogatás kapható Sümegi László már említett tanulmányával. Zsögödi Nagy Imre rajzai február 26-ig láthatók a Városi Galériában. Papp Tibor Horváth Péter: Front — Hadd nézzem én is! — Iszik — vihogott a nagyobb. — Bort iszik. Vedel. — Bor van — duzzogott a kicsi. — Kolbász nincs! Az asszony végzett a mosogatással, megtörölte kivörösödött, töredezett kezét. — Gyere aludni. Megzörgették a bejárati ajtót. — Ki lehet az, ilyenkor? — Talán a szomszéd — vélte az ember. — Azt mondta benéz, ha tud valamit. Bent járt a munkaközvetítő irodán, Csőién. — Ajtót nyitott. — Jó estét kívánok. — Négy vacogó, sötét alak. Egy férfi, egy nő, két tízéves forma, rémült gyerek. Batyuk. A nő karján csecsemő. —A híd alatt jöttünk át a Szamoson. — Odaátról? — Engedd már be őket! Nem látod, hogy csurom vizesek? Még megfagynak ebben a szélben! A férfi kelletlenül húzódott odébb, az idegenek beléptek az ajtón. — Kik jöttek? — tudakolta a szobában a kiselffiik gyerek. — Románok. — A nagyobbik nekinyomta az orrát az ajtó üvegének. A kisebbik lábujjhegyre állt, fülelt. — Magyarul beszélnek! — Olyan magyar románok — magyarázta a nagyobb. — Mostan sokan jönnek. Lövik, őket. — Ügy kell nekik! — Fogd már be a szádat! — Piszkosak! — ágált o. kisebb. — Nekik lehet kolbászt? Nekik ad az anya? A menekültek dideregve ettek, szürcsölték a forró teát. Az asszony száraz ruhát keresett nekik, vizes gönceiket kiteregette a gázspar- helt fölé, nejlonkötélre. — Egyenek csak. Fogyasz- szanak. Álmában felsírt a karon- ülő. — Altatót adtunk szegénynek — magyarázta az anyja. — Eddig hallgatott, pedig órákig álltunk a vízben, vártuk a ködöt. A két férfi már dohányzott. — Beszélik, milyen idő járja most magukra odaát. — Meg kellett próbálni — bólintott a jövevény. Szorongva pillantott körül. — Itt csak jobb lehet. — Szakmája van? — Sofőr vagyok. — Sofőr? — Az ember arca megkeményedett. — Az a világon mindenütt biztos kenyér! — bizakodott az idegen. — Azt mondják, Révtamásin, a parókián segítenek. Lesz munka is. Azt mondják. Az asszony megvetette az ágyakat a tisztaszobában. — Nem akarunk zavarni. Csak megmelegszünk kissé, és... — Megférünk — mondta az asszony. Hiába pillantott az emberére, az hallgatott. — Menjenek csak — fordult a vendégekhez. — Nyugodjanak. — Miért alusznak ezek minálunk? — zörmögött a. kisebbik gyerek. — Miért nem mennek haza? Az asszony újra elmosogatott, letörölte az asztalt, begyújtotta a sütőt, az ajtaját lenyitotta, hogy jobban jöjjön a meleg. Eligazgatta a kötélen száradó ruhákat. — Szerencsétlenek. — Sofőr... — morogta az ember. A tisztaszobában leoltották a villanyt. — Gyere. Aludjunk mi is. — Menj csak. Majd én is megyek. — A férfi bekapcsolta a televíziót, kitöltötte a maradék bort, rágyújtott megint. — Micsoda világ. Az ember még magát is meg kell, hogy utálja. Á z asszony közös ágyba parancsolta a gyerekeket, eloltotta a villanyt, levetkezett. Elsuttogott egy szégyenlős imát a Mária- kép előtt, lefeküdt. A konyhából beszűrődött a tévé vil- lódzó, kékes fénye. — Mit csinál az apa? — A kisebbik gyerek nem kapott választ. Az anyja és a bátyja már álmodott. Szájába gyűrte az öklét, a kolbászra gondolt, amit amazok befaltak. A műsor véget ért a televízióban. A férfi meredten bámulta a vak képernyőt. A hangszóróban, akár kint, a. határ menti falu körül, zúgott a szél, tombolt a front. Az új szereplő — az ide ben elszerződött Magyar helyett — Szalai Kriszta. gyaibb, ugyanakkor esen árja lányt forrnál. A d sikerének szerinte Krol titka. Zizegett a hangú! felújító próbák során is. nagyon kevesen képesek. A szereplők: Földi Le Gados Béla, Horváth L Attila, Juhász György, S Kriszta, Vajda János, M, Tamás, Simon Mari, Mi Erika, Safranek Ká Schlanger András, Varjú ga. Díszlet: Dusán Zdt dramaturg: Petr Oslzly, z Jiri Bulis, jelmez: Alice kává, koreográfia: Zója ft tóvá, rendező: Ivó Krobi prágai CINOHERNI K! tagja. Dobos Lá
