Kelet-Magyarország, 1989. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
1989. február 4. ^jjj| L ÁT O G AT ÓBAN Újabb népfőiskola Nyíregyházán Margócsy József nyugalmazott főigazgatónál Nehezen hihető, hogy Margócsy József, Jocó bácsi néhány hét múlva hetvenéves. Mintha csak nemrég ünnepelte volna hatvanadik születésnapját, búcsúztatták nyugdíjba vonulásakor. A Magyar Irodalmi Lexikon adatai szerint nevezetes időben, 1919-ben született; a 60. születésnap alkalmából megjelent megemlékezések, újságcikkek papírja egy kicsit megsárgult már. Tíz évvel ezelőtt egy riportban így nyilatkozott: „Sosem féltem a nyugdíjtól, hiszen semmi tragikus nincs abban, hogy az ember hatvanéves. Legalább húsz évnyi tervem van.” Ütközben a lakása felé arra gondolok, hogy a tervek valóra váltásáról, talán az utóbbi tíz évben végzett munkájáról faggatom majd. Persze aztán a beszélgetés nem egészen úgy alakul, a számonkérés is illetlen dolog lenne, már csak azért is, mivel több, az utóbbi időben megjelent könyvét nemcsak hogy megvásároltam, hanem gyakran használtam forrásmunkaként. Két nagysikerű, Nyíregyházáról írt munkájáról van szó. De mást, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola 1968-ban kiadott évkönyvét viszem magammal, amely az utóbbi nyolc-tíz évben megjelent több, mint félszáz publikációját sorolja fel. Jocó bácsi könyvtárszobájában fogad. Megszámlálhatatlanul sok a könyv. Az idegenek számára áttekinthetetlen halmazok feldolgozása valószínűleg több havi munkát adna egy könyvtárosnak. Ám a házigazda beszélgetés közben pillanatok alatt megtalál egy-egy keresett könyvet, kiadványt. Teával kínál. Jázmintea, erős, két kávéval is felér. Gyöngyi néni, a felesége a beszélgetés elején csendesen visszavonul, a fényképek elkészítése után fotós kollégám is elmegy. Kiderül, hogy a Nyíregyházáról szóló könyvek szerzőjének néhány évvel ezelőtt olyan műve is napvilágot látott, amelyikről talán keveset tudunk. A tankönyvkiadó gondozásában jelent meg öt évvel ezelőtt A pedagógus és az élet című könyv, amely a Gondolatok a pedagógushivatásról alcímet viseli. A könyv apropót ad arra is — minthogy a Nyíregyházáról szóló munkákban viszonylag kevés szó esik a szerző családjáról —, hogy az indíttatásról beszélgessünk. — Olyan családban születtem negyedik gyermekként, ahol születésemkor a legidősebb testvérem már tanárjelölt volt. Tanítónő édesanyám az első elemiben magántanulóként foglalkozott velem, édesapám matematika-fizika szakos tanár volt. Az ő édesapja, nagyapja, dédapja is mind pedagógusként, falusi tanítóként, vagy polgári iskolai tanárként dolgozott. Az tehát, hogy pedagógus legyek, természetesnek tűnt. Édesapám hallatlanul agilis ember volt, rengeteget tanultam tőle. A család 1918-ban került Debrecenből Nyíregyházára, ahol az apám a felső kereskedelmi iskolát szervezte meg, amelyiknek igazgatója is lett. A régi nyíregyháziak talán még emlékeznek rá, hogy ez az épület az Eötvös és a Csillag utca sarkán állt. Apám igényes ember volt, aki azt vallotta, hogy „ki kell menni a piacra”, össze kell mérni a tudásunkat más iskolákkal, hogy ne legyünk „vidékiek”, ne legyen az iskolánk „falusi”. így aztán rendszeresen részt vettek a diákok az országos tanulmányi versenyeken, s ebben az iskolában szerveztek először csoportos nyelvtanulást. Modernebbül tanítottak itt, mint sok gimnáziumban. — Édesapja matematika szakos tanár volt, fiának viszont mégis irodalom lett az érdeklődési köre ... — Ez két, igen jó tanáromnak köszönhető. Az egyiket Kovács Máténak hívták, a másik pedig egy fiatal tanár volt, Sziklay László. Magukkal ragadó egyéniségek neveltek. A Kossuth gimnáziumba jártam, és Sziklay a felsőben vette át a tanítást. Az ő óráin tanultam meg, hogy az irodalom nemcsak tananyag, hanem izgalmas művészet. Később az Eötvös kollégiumban egy másik tanártól, Keresztury Dezsőtől azt leshettem el, hogy az irodalom nem tekinthető különálló művészetnek, tanítás, olvasás közben mindig kapcsolatot kell keresni a zenével, a színházzal és a festészettel. — Ügy tűnik, régebben több volt a színes, kiváló tanáregyéniség, mint mostanában. Hogy látja ezt egy közel ötven éve oktató tanár, akinek a főiskolával most sem szakadt meg a kapcsolata, aki hosszú időn át a pedagógusok százainak képzéséért volt felelős a főiskola főigazgatójaként? — Nem hiszem, hogy régebben több tanáregyéniség lett volna, de az ember a rossz tanáraira nemigen emlékszik. Régebben kevesebb tanár oktatott, ma jóval több tanár van, akik között szintén sok jó nevelő akad. Én például nyolc évig tanultam a nyíregyházi Kossuth gimnáziumban. Persze hogy más volt a tanár-diák kapcsolat, hisz mindenki ismert nyolc évig mindenkit. A Kossuthba hatvan évvel ezelőtt kerültem. Nagy szeretettel tanítottak és hagyták az embert kibontakozni. Öröm végiggondolni, hogy mennyiféle lehetőség állt rendelkezésre: szakkörök, nyelvtanfolyamok, sőt még az asztalos szakma fogásait is el lehetett sajátítani. Az önállóságra és felelősségre tanító cserkészetnek is sokat köszönhetek. Régebben egy középiskolai tanárnak nem voltak anyagi gondjai, úriember volt, a feleségének sem kellett tanítani. — Köztudomású, hogy Jocó bácsi a feleségében is kiváló társra talált ... — Hallatlanul nagy dolog, hogy egész életünk közös. Emléktárunk is azonos. Már hetedikes korunkban elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Persze erre csak később került sor, de addig is együtt tanultunk, segítettük egymást. Gyöngyi életem főnyereménye. Életem értelmét is meghatározza. Társadalmi igazságtalanság, hogy inkább én, a férfi kerültem reflektorfénybe, amelyből neki kevesebb jutott. Pedig ő jobban élt a tanítványai között, mint én. Margócsy József életútja bizonyára nemcsak egykori tanítványai, hanem a megye tanártársadalma előtt is ismert. Előbb a Kossuth gimnáziumban tanított, majd 1962-től az új tanárképző főiskolára került, ahol előbb docensként, majd főigazgatóhelyettesként, aztán 1970-től 80-ig, nyugdíjazásáig főigazgatóként tevékenykedett. Erről most hadd álljon itt egy korábbi rövid nyilatkozata. „A főiskolán töltött 17 éven át is arra törekedtem, hogy a hallgatók számára megadassák a gondolkodás szabadsága, hogy gondolkodó atmoszférában nőjenek fel, hogy képesek legyenek később az új jelenségek mögött is felfedezni a valóságot és szükségességet.” Nyugdíjazása óta elsősorban várostörténészként ismerhettük meg, mint egy élő lexikont. Rengeteget tud a városról, a megyéről, polgárairól. Szinte hozzátartozik a városképhez, amint valamelyik utcasarkon beszélget valakivel, vagy éppen a levéltár felé tart. Egyike a legismertebb nyíregyházi személyiségeknek. Mint ismeretes, az Utcák, terek, emléktáblák című kötete a rádió helytörténeti sorozatában született. A két kötet értékeléséről hadd álljon itt a Magyar Nemzet kritikusától néhány szó. „Kincseskönyv ez. Fontos és fontosnak nem tűnő adatok egyszerre alkothatnak nagyon lényeges történeti mozaikot, amit ily módon egyszerre ismerünk és szeretünk meg.” — Családi munka volt ez is. A feleségem családi ismeretségei révén, hisz ők szinte mindenkit ismertek, és így sok adattal hozzájárultak ehhez. Talán a könyveknek köszönhető, hogy olykor valaki telefonál és régi dolgokról érdeklődik a könyvem kapcsán. S annak örülök a legjobban, hogy a fiatalokat is érdekli a régi Nyíregyháza. Talán a két könyv is hozzájárul az újonnan ideköltözött lakók várostudatának kialakításához. Kiderül, hogy elkészült a harmadik kötet is, amely kiadásra vár. Ez a mai Tanács- köztársaság térrel, a megyei tanács épületével, a nagy piactérrel (mai Szabadság tér) és a Bujtossal, valamint régi nyíregyházi családokkal foglalkozik. Jocó bácsi elkészült egy nagyobb kézirattal is, amely a most készülő megyei monográfiában fog megjelenni és a megye irodalmi, művészeti életéről szól. Néhány hete látott napvilágot a fáradhatatlan szerző egy újabb kötete, amely a Czóbel család levelezésének egy részét dolgozza fel, „Egy régi udvarház utolsó gazdái” címmel. A levelek, számlák segítségével tipikus dzsentricsalád képe bontakozik ki a könyvben; megtudhatjuk, hogyan ér el a jólét magas fokára és hogyan kerül kapcsolatba a megye arisztokráciájával, majd hogyan szegényedik el. Jocó bácsi változatlanul tucatnyi bizottságnak, tanácsnak a tagja, elnöke, aktívan részt vesz a város életében. Legutóbb éppen a nyíregyházi városi pártbizottság tanácsadó testületé elnökének választották meg. Hogy az irodalomszeretet kellő nevelői és megfelelő családi légkörrel is párosul, ennek bizonyítéka, hogy mindkét gyermeke az irodalomtanítást választotta élethivatásul. Kívánjuk, hogy a következő években legyen ereje megvalósítani további, hosszú évekre szóló terveit. Bodnár István Azokat várják, akik készek másokon segíteni Manapság már közhelyszámba megy a beismerés: nagyot hibáztunk, amikor éveken, sőt évtizedeken át azzal áltattuk magunkat, hogy amiről nem beszélünk — mármint a nagy nyilvánosság előtt —, az voltaképpen nincs is. Hivatalosan ezért nem létezett nálunk — többek között — cigánykérdés, szegénység, prostitúció, alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás. A bajok természete persze már csak olyan, hogy növekednek, ha takargatni, elfödni próbálják őket. A valóság vaskos tényei tehát minket is rákénysze- rítettek — rákényszerítenek —, hogy felhagyjunk a struccpolitikával. Vannak már hivatásos nevelőszülők, családsegítő központok, alkoholellenes klubok, van lelki- segély-szolgálat, nem tabu többé a kábítószer-fogyasztás. Szóval végre elindultunk az úton, amelyen most újabb lépéssel igyekszik előbbre jutni megyénk: az országban elsőként népfőiskolát szerveznek az úgynevezett „szociális munká”-hoz szükséges ismeretek megszerzésére, gyarapítására. Azokat szeretnék megnyerni az ügynek, akik — akár hivatásszerűen, akár jószándékú, tenniakaró laikusként — segíteni szeretnének a veszélyhelyzetben lévőkön, a bajbajutottakon. Mint ismeretes, a lakosságnak sajnos nem csekély része szorul valamiféle támogatásra; gondoljunk csak a társadalom peremén sodródó fiatalokra, a magányos, kiszolgáltatott öregekre, a még védtelenebb gyerekekre, a szenvedélyüktől, önmaguktól szabadulni képtelen narkósokra, alkoholistákra, de akár a börtönvisei- tekre, vagy újabban a munkanélküliekre is. A társadalmi segítségnyújtásnak az imént már felsorolt formái ugyan bizonyos szempontból, egy bizonyos ideig fogódzót jelentenek ezeknek az embereknek, de az összetett, egyedi problémák, vagy az akut válsághelyzetek megoldására kevéssé alkalmasak. A népfőiskolán viszont éppen az ilyesfajta segítség- nyújtáshoz lehet elsajátítani a szükséges tudnivalókat. A hallgatók között— remélhetően — több szakma is képviselteti majd magát. Az is újdonság, hogy — mint említettük — a bevált, angolszász minta szerint a hivatásosak (tehát a gyermek- és ifjúságvédő intézet szociálpe- dagógusai, a nevelőszülő-felügyelők, a hivatásos pártfogók, a családsegítő központok munkatársai, a vöröskeresztes aktivisták, az óvodák, iskolák gyermekvédelmi felügyelői) és a laikusok (bármi legyen is a foglalkozásuk) egyaránt csatlakozhatnak a népfőiskola hallgatóihoz. Ügy tervezik, hogy a résztvevők kétharmada, tehát mintegy negyven hallagtó a nem-hivatásosak köréből jelentkezne. Sőt, az elképzelések szerint ennek a csoportnak a felét a hívő emberek alkotnák. A népfőiskola megszervezésében, munkájában ugyanis jelentős részt vállalt a nyíregyházi Görögkatolikus Hittudományi Főiskola is. (Mint ismeretes, az egyháznak igen komoly hagyományai vannak a rászorulók támogatásában, a hívők egy része ezt önkéntes szolgálatnak tekinti). A nemhivatásosak másik csoportjában szívesen látnának például olyan hallgatókat, akik a Jósa-városban laknak, vagy ott dolgoznak, tehát alaposan ismerik a jellegzetesen lakótelepi problémákat (amelyeknek kialakulását így talán meg lehetne előzni — de legalábbis enyhíteni — a még épülő Örökösföldön ...). A népfőiskola „gazdái” között kell még említenünk a GYIVI-t, a tanárképző főiskola népművelés tanszékét, a megyei tanács több osztályát és a pedagógiai intézetet. Számítanak a Szociális Munkások Országos Egyesületének anyagi támogatására is, amit pályázat útján szeretnének elnyerni. (Tervezik a megyei egyesület megalakítását is.) Havonta egy foglalkozás lesz, mindig hétvégén (pénteken vagy szombaton), a pedagógiai intézetben. A népfőiskola március 4-én kezdi munkáját. A témák köre igen széles, így csak néhányat sorolunk fel, példaképpen: társadalom- és szociálpolitika Magyarországon és külföldön; családszociológia, családjog; fejlődéslélektan, személyiségzavarok ; társadalmi beilleszkedési zavarok, kri- minálszociológia; családgondozás, családterápia; szituációs játékok. Az újonnan induló népfőiskolára az egész megyéből várják a jelentkezőket február 10-ig, a tanárképző népművelés tanszékén, a pedagógiai intézetben vagy a GYIVI-ben. Múmia lett belőlük A macska és az ember A házi macska őse a nú- biai vagy kaffermacska, amely több változatban ma is elterjedt Afrikában. Valószínűleg az V. dinasztia idején, (i.e. 2500 táján) jutott Egyiptomba, itt szelídítették meg, sőt szent állattá lett, és a Mau nevet kapta; Basztot vagy Bubasztiszt, a Hold, a gyönyör és a termékenység istennőjét macskafejjel ábrázolták. A számos szentként tisztelt állat közé bevonult a macska is, templomokban nevelték, sérthetetlenné lett, fülönfüggőt és nyakörvet viselt nemesfémből. A macskák elsősorban mint az egerek és patkányok pusztítói biztosították a gabonatermést, de táplálásukra halastavakat is tartottak fenn, a hal azóta is kedvenc eledelük. Elpusztulásuk után múmiaként bebalzsamozták, Béni Hasszánnál 300 000 macskamúmia temetőjére találtak rá, s mert már a múzeumok is telítve voltak velük, eladták mázsájukat 4 fontért Angliába műtrágyának. Szomorú vég olyan szent állatok számára, melyek megöléséért halál járt, nemcsak a fáraók idején, de még Kleopátra korában is. A legenda szerint egy római kereskedő kocsijával átgázolt egy templomi macskán, mire a tömeg a kereskedőt megölte, szétszaggatta, s ez adott diplomáciai ürügyet Ceasar- nak Egyiptom meghódítására. Az mindenesetre biztos, hogy a macska halálát a szemöldök lenyírásával illett meggyászolni (Hérodotosz), és kivitelük az országból tilos volt. De a katonák, matrózok mégis kicsempészték őket, így jutottak el Görögországba, sőt a Nyugat-Mediterránba is. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
