Kelet-Magyarország, 1989. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
Visszaadni az építészet rangját Beszélgetés Vincze István megyei főépítésszel A társadalmi-gazdasági reformok korát éljük. Mi foglalkoztatja ilyen időben legjobban a megye főépítészét? — Nem tartom provokatívnak a kérdést, de azt hiszem, ugyanezt — kihagyva belőle a beosztásomat — másoknak is fel lehetne tenni. Mint sokan, én is igyekszem figyelemmel kísérni a változásokat, és próbálom megtalálni a számomra elfogadható magyarázatokat. Az elindított reform a mai helyzetben már elkerülhetetlen. De kérdés, hogy erre miért csak most került sor, valamint az, hogy az óriási állami gépezet az elmúlt negyven év alatt idáig juttatta az ország gazdaságát, hogy a tervezett reform végrehajtása vagy a nemzet fennmaradása a választási lehetőség. Nem értem, erre hogyan kerülhetett sor, mint ahogyan azt sem, miért nincsenek felelősök, csak a kollektív társadalmi felelősség. A demokrácia csecsemőkorában már lehetett dolgokat érzékelni, mások számára talán ennél korábban is. Mi tarthatta vissza a politikát, a gazdaságot attól, hogy időben változtasson? Nos, ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatnak. Tudna példát hozni saját szakmájából is? — Természetesen. A területrendezési tervezés elindítója hazánkban az 1937. évi VI. törvénycikk. Meghatározásaiban, sőt tartalmában egyaránt hasonló szabályozásokkal ezt követően csaknem fél évszázaddal később, 1982-ben találkozhatunk. Ilyen többek között a tanácsi, helyi tervezés intézményesítése, a fejlesztési célok jelentősége, a területrendezési tervellátás fontossága stb. A közbeeső időszakban a rendeletek, törvények tengere mutatható ki. Egy másik példa: 1971-ben meghatározták a települések hálózati fejlődésének tendenciáit. Nagyon sok időnek kellett eltelni ahhoz, hogy a merev rendszert feloldjuk, mérlegeljük annak hibáit és próbáljunk meg más településpolitikai irányelvek szerint dolgozni. Azt lehetne erre válaszolni, hogy egy rendszer működési zavarainak felszínre kerüléséhez időre van szükség. Véleményem szerint azonban korántsem ennyi időre; amennyiben a tudományos eredményekre alapozunk, figyeljük azokat a trendeket, amelyek a világban máshol létrejöttek, esetleg orientáljuk a kutatást a helyes út megválasztásához. A példákat tovább tudnám sorolni. A kormány kibontakozási programja együtt jár a minisztériumok átszervezésével. Ennek része volt, hogy megszűnt az építésügyi, a közlekedési minisztérium és a hírközléssel együtt új minisztérium jött létre. A megyei főépítészek szakmai irányítását közvetlenül az ÉVM látta el. Milyennek látja az átszervezés utáni lehetőségeket? — Ügy érzem, hogy a kérdés jellegéből adódóan inkább a magánvéleményemet mondhatom el. Nem örültem ennek az átszervezésnek, de logikailag sem tudok magyarázatot találni arra, hogy mi indokolta a többszörös összevonást. A korszerűsítés, illetve a létszámcsökkentés sokkal kisebb horderejű kérdés annál, amit ma a szakmai irányítás a szükségszerűség oldaláról napirendre tűzhet. Bár a termelő és nem termelő infrastruktúrák fejlesztése hazai viszonylatban valóban kiemelt feladat, figyelembe véve a korszerűtlen hálózati és műszaki paramétereket, én mégsem teremtettem volna olyan helyzetet, hogy az építésügyi és az infrastrukturális fejlesztés az esetleg gyakrabban változó prioritások mellett egymás rovására történhessen. Ügy gondolom, ahogyan ez sok fejlett nyugati országban is így van, az építésügy, a településfejlesztés, a területrendezés, az építészet kiemelt jelentőségű, akár az ágazati, akár a helyi irányítások szintjéről nézem, mert a műszaki-fizikai környezetek alakításában az infrastrukturális tényezők mindig is kiszolgáló és nem meghatározó jelentőségűek voltak. Ezzel nem kívánom lebecsülni a közlekedés vagy hírközlés fontosságát, azonban ezek elsősorban technikai kérdések, míg az építészet, az építésügy az emberi környezet domináns alkotórészeinek alakításában perdöntőek. Vannak országok, ahol az állami irányításban az infrastruktúrák fejlesztése központi kérdés, de ettől az építészet, építésügy minisztériumi rendszere megmarad. — Én az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumot nem szüntettem volna meg, éppen ellenkezőleg. Megerősítettem volna, talán azon külön is gondolkodva, hogy a vonalas infrastruktúrák fejlesztése hogyan kaphatott volna nagyobb hangsúlyt a jövőben, akár az ilyen jellegű fejlesztések irányításának összevonásával, amennyiben ez indokolt. Ma sem látom kivitelezhetetlennek, hogy a tisztán szakmai irányítás elkerüljön az új minisztériumtól akár Állami Építészeti Hivatal, akár más formában, de semmiképpen sem alárendelve szakági, ágazati érdekeknek. A területrendezés és településfejlesztés, az építés egész ügye elvitat - hatatlanul az állami irányítás fontos része, még ha pillanatnyilag az infrastrukturális elmaradottságainkon is kell alapvetően változtatni. Amiket hiányol, az EVM sem oldotta meg, pedig kizárólagos „gazda” volt ___ Vincze István (balról) és Balogh József újságíró — Az építésügyi tárca hosszú idő után eljutott odáig, hogy az építészet ügyét rangjának megfelelően előtérbe helyezze. Létrehozott olyan intézményeket, mint a főépítészeti hálózat, a helyi tervezés intézménye, felismerve ennek rendkívüli jelentőségéi. Sajnos, objektív okokból ma sem tartunk ott, hogy a tervezett hálózat az alacsonyabb szinteken is létrejöhessen, ez a szakember- hiányra és a bérezési problémákra, feszültségekre vezethető vissza. De pillanatnyilag akadályozó tényező az igazgatás horizontális, homogén szerkezete is, hiszen nem teszi lehetővé a térségi irányítást, például több település együttes fejlődését és az ennek megfelelő hálózatok létrehozását. Franciaországban, bár a mi korábbi minisztériumunknál kisebb apparátussal, de városépítési és lakásügyi minisztérium működik, ahol város- és tájrendezési, építésügyi és építészeti főosztályok foglalkoznak központi irányítási feladatokkal. Ugyanakkor a francia horizontális decentralizáció biztosítja a helyi döntésekhez szükséges jogi és pénzügyi feltételeket. Hasonlóan fontos kérdés az építészet az NSZK-ban, Ausztriában, de más európai országokban egyaránt. ^ Ez a jól érzékelhető pesszimizmus valóban megalapozott, vagy csak intuíciókon alapszik? — Azt, hogy mennyire megalapozott, jelenleg nem könnyű megmondani, de az eddigiekből is érzékelhető, hogy a fejlődés jelenlegi tendenciái nem segítik elő a szakmai kibontakozást, mert vélhetően ennek lehetőségei is korlátozottabbak lesznek. Nyilván sok függ azért attól, hogy mennyit ismerünk fel a felvetett problémákból és a hangsúlyok hová kerülnek. Én az elmúlt Ország- gyűlésen a két érintett miniszter mondataiból is arra következtettem, hogy aggályaim jogosak, hiszen a két tárca vezetője féltette saját területének jövőbeni sorsát, nyilván nem megalapozatlanul, ismerve azok minden eddigi gondját, problémáját. Messze egyetértek azzal, hogy az államigazgatási vonalon — ideértve a tanácsi szervezeteket is — a korszerűsítés nélkülözhetetlen. Ezek mögött azonban az a kényszer húzódik, amit például vállalati keretek között az üzem- szervezéssel célszerű megoldani, felszámolva a döntési mechanizmusok bürokratikus rendszerét, a bújtatott munkanélküliséget és az áldemokratikus intézményeket. Világos dolog azonban, hogy például tanácsi szférákban ez utóbbival sokáig nehéz lesz a helyzet, hiszen a jogi szabályozások kötelező tartalma még hosszú ideig végrehajtásokat fog jelenteni, amiben a demokratikus oldal pl. a közösségi érdek még nehezebben fejezhető ki. Sajnos a térségi és helyi önszerveződések modelljei nehezen alakulnak, amennyiben az intézményi háttér és központi irányítás ezt nem mozdítja elő. A helyi önállóság nem azonos az önszerveződési képességgel és a magasabb fokú összefüggések felismerésével. ^ Miben látja a kibontakozás garanciáit? — Ezekre részben már válaszoltam. Fontosnak tartanám a tanácsok további szakmai erősítését. Rendezni kellene a főépítészek jog- és hatásköri problémáit. Ahol erre reális lehetőség van, segíteni kellene a főépítészi hivatalok létrejöttét a megfelelő tervezési jogosultságok biztosításával. Ügy érzem azonban, hogy ennek ma a jelenlegi helyzetben kevés a realitása. Bár én tévednék! Kívánom, hogy az új minisztérium értékelje rangjának megfelelően ezeket a kérdéseket még olyan áron is, ha ismételt szervezeti átalakításokat igényelnének a feladatok sorolásai, újraértékelve a teendőket, a fontossági sorrendeket, a szakmai prioritásokat és így tovább. Ennyi negatívum után valami jót is: egyszerűbb lesz-e a minisztériumok összevonása után az irányítási rendszer? — Végiggondoltam azt is, hogy a jövőben ez a szakma hány helyen lesz fellelhető a különböző minisztériumokban. Rá kellett jönnöm, hogy az egyszerűsítések ebből a szempontból a bonyolultabb kivitel irányába hatnak. Sokkal több ágazat egyidejű érdekegyeztetésére lesz szükség, ami nehezíteni fogja az alsóbb szintű irányítás helyzetét. Az Építésügyi Városfejlesztési Minisztérium helyett ezután á Belügyminisztériummal, az új minisztériummal, az Ipari Minisztériummal, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériummal kell egyeztetni, amennyiben egy-egy területfejlesztési kérdésben előbbre kívánunk jutni. Azt gondolom, hogy ez sem szerencsés dolog, hiszen a feladatok összefogása nehezebbé válik. Véleménye szerint, milyen megyénk tár- sadalmi-gazdasági helyzete, hogyan lehetne elmaradottságunkon változtatni? — Erről a kérdésről órákig lehetne beszélgetni, visszaindulva időben a kezdetekig. Azt gondolom, hogy Szabolcs-Szatmár megye helyzete a legutóbbi időkig hátrányos és elhanyagolt volt. Jelentős erőfeszítések árán jutott el ez az országrész ahhoz, hogy az első kezdeti lépéseket megtehesse, de még csak nem is a ma ismert kibontakozás útján, hanem a felzárkózásén. A korábbi évtizedek ipari fejlesztése háttérszerű volt, a mezőgazdaság nem tudott kiugró teljesítményeket produkálni annak ellenére, hogy ezt a területet is kikiáltották mezőgazdasági termelő területnek, ahol a potenciális lehetőségeket szinte kizárólag a parasztság tehetségében látták. A megye infrastrukturális hálózati elemei korszerűtlenek, fejletlenek voltak, annak ellenére, hogy regionális és nemzetközi vezetékrendszerek (energia) hálózzák be e területet. Az ipari fejlesztések a szakképzetlen, kis keresetű rétegekre építettek, nem voltak érdekeltek a munkaerők képzésében, kvalifiká- lásában. A települések demográfiai összetétele jelentős területen hátrányos és így tovább. Ennek ellenére hiszek abban, hogy a fejlődés megállíthatatlanná válik. Hogyan? — Nálunk a minőségi fejlesztést még együtt kell kezelni a mennyiségivel, megoldva a foglalkoztatási problémákat, olyan konstrukciókban, hogy messze a helyi adottságokra, erőforrásokra építve kihasználva a létező helyi lehetőségeket. Ha település születhetett utak találkozásánál, akkor a megye is kibontakozhat abból eredően, hogy az ország kelet—nyugati gazdasági és idegenforgalmi kapcsolatainak bázisa legyen. Ehhez adottságaink nem rosszak, de népgazdasági szinten is fel kell ismerni a lehetőségeket. Jó lehetőség a fejlesztésnek indult polgári repülés, ami a későbbiekben a személyi és áruforgalom terén nemzetközi jelentőségűvé válhat, aminek realitása van a népgazdasági haszon oldaláról is. Milyen segítséget ad ehhez, illetve milyen terheket vesz a vállára az ön szakmája, az építészet? — Elindult a települések arányosabb fejlődése. A városhiányos térségek a három új város révén bekapcsolódtak a magasabb fokú ellátás szervezésébe. Ezen a téren még további teendőink vannak. Hasznosítani kell építészeti és természeti értékeinket, településtörténeti, helytörténeti, vallástörténeti örökségeinket, feltárva és bemutatva minden olyan lehetőséget, ami a hazai és nemzetközi turizmus célpontja lehet. Az üdülés és idegenforgalmi infrastruktúrák terén gyorsan és sürgősen kell fejleszteni, hasznosítva az eltérő pénzforrások mobili- zálási lehetőségeit. A Felső-Tisza-vidék területein fejlesztési csomópontokat jelöltünk ki, figyelembe véve a helyi elképzeléseket, érdekeket és a szakmai szempontokat. Ezek fejlesztését csak kiemelt feladatként tudom elképzelni, amihez szükség lenne a központi források és elképzelhető támogatás hasznosítására is. Bármilyen furcsa és sokat vitatott kérdés, de a kibontakozás egyik sarkalatos kérdésének tartom a regionális tényezők figyelembe vételét, s ha előrelátóak akarunk lenni, akkor nem kerülve a megye és országhatárokat sem, kezdeményezve az együttműködéseket, mert ez az országnak és különösen ennek az országrésznek is az érdeke. Balogh József ... sokakat megdöbbentett a tisza- kécskei tanácselnök öngyilkossága. Magam is sajnálom az embert, a családját. Szerintem, az eset kapcsán, felerősödhet egy olyan hang is, hogy a nyilvánosság, a sajtó okozta — közvetve — a tragédiát, amikor az érdemtelen érdemjegyek érettségi előtti kéréséről cikkezett, s a hatalom lehetőségeit feszegette. Szinte hallom a másik, nem kevésbé indulatos véleményt, miszerint „úgy kell neki” ... Tiszakécske odébb van tőlünk vagy kétszáz kilométerrel. Azonban szűkebb és tágabb hazánkban megannyi kis „Tiszakécskét” találhatunk, egyedi esetekkel, de mégis általános jellemzőkkel, tanulságokkal. Ha valamiről, akkor erről kell beszélnünk őszinte szóval. Bár a legtöbb esetben látványos tragédiába torkolló — s legfeljebb csak az egyén számára megoldást jelentő — végkifejlet kevés akad, azonban talán emlékeztetni lehet Nyíregyházán másfél évtizede a HAFE igazgatójának ön- gyilkosságára, akinek ügyét manapság nem tárgyalnánk másként, mint aki új gazdasági megoldásokat keres a köz érdekében, miközben összeütközhet a még létező, s visszahúzó rendeletekkel. Persze vannak más előjelű, kisebb, csak a közvetlen környezet szemében bukásnak minősített esetek is. Ezeknél rejrénszerűen visszatért egy adott jor- mula: „érdemei elismerése mellett, megromlott egészségügyi állapotára való tekintettel, saját kérésére, korkedvezményes nyugdíjba vonult.” Kisebb, nagyobb hatalmasságok, helyi kiskirályok pályájának befejezését illették ezzel a kifejezéssel. S bizony a közvetlen környezetben sokszor ugyancsak keresni kellett az érdemeket, — jó esetben legalább elmondhatták, hogy ugyan nem értett a dolgokhoz, de jó szándékú ember volt —, s ugyancsak meglepő volt, hogy a megromlott egészségállapot ellenére, (vagy mellett) a magas nyugdíjjal történő pihenés milyen regenerálódást hozott — ugyancsak az egészségi állapotban. Igazából — s nem csak szerintem — az ilyen esetek az önbecsapás, a porhintés mintapéldái is voltak. Ugyanis kialakult nálunk egy olyan, már-már szemérmesnek sem minősíthető káder- politika, amely az alkatmatlanná vált emberekkel nem tudott mit kezdeni. S ilyenkor jött a meggyőzés, a^ „saját kérés” (mert a rendeletek ezt előírták), s mert nem volt másfajta visszavonulási lehetőség sem. Arról már kevesebbet beszélünk, amit a gazdasági életben elmaradt haszonnak neveznek. Mert egy rossz vezető, aki évekkel túlélte leváltását, ha túl sok hibát nem is csinált — mert ahogy említettem, „különben jó ember volt, nótázni is tudott” — már azzal is kárt okozott, hogy a lehetséges gazdasági lépéseket nem tette meg. Ám, ha mindez párosult rosszindulattal — és sajnos ilyet szintén tapasztaltunk termelőszövetkezetektől más beosztásokig — akkor szenvedő alanyokat lehetett találni az üzemben, községben és városban egyaránt. Nekem a mérleg nyelve ekkor kezd ingadozni. A tiszakécskei és más, megyei ügyek kapcsán is. Mert egy adott berendezkedés szerencsére megszűnőben lévő reflexe volt, hogy engedték túlélni a kiégett, alkalmatlan kádereket is, nálunk is kisebb-nagyobb tragédiákat, emberi konfliktusokat okozva, de ezzel párhuzamosan látnom kell azokat a megkeseredett embereket is, akik egy községben ezért fordultak el a párttól, akik emiatt általánosítottak, mert őket, a kisembereket ritkábban védték meg. Szerintem le kell számolnunk egyfajta, jóságos és kikezdhetetlen vezetőtí- pussal, tudomásul kell vennünk, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mások. Azt pedig nekik kell tudniuk, hogy mindig szem előtt vannak, a nyilvánosság fényében erősebben ítéltetnek. Lehetnek köztük áldozatok, akiket a hajbókoló magatartás tesz tönkre, s lehetnek olyanok is, akik felmérik tetteik következményeit. Egyszerű lenne azzal befejezni, hogy természetesen nem szabad túlzottan általánosítanunk egy esetből sem, továbbá arról meditálni, hogy a vezetők többsége becsületes, tevékeny ember. Én ezeket a kritériumokat nyilvánvalónak veszem. Szerintem ezzel kell tisztába jönni minden szinten, s minden fejben. Lányi Botond 1989. február 4. KM HÉTVÉGI melléklet
