Kelet-Magyarország, 1989. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
1989. február 4. ( VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN) Állok a boltban, türelmetlenül, előttem topog egy nénike. Észre sem veszem, de elvész belőlem a korunkra jellemző türelmetlenség. Az öregasszony beszélget. Pillanatokon belül megtudom, hogy sóskafőzeléket főz egy kis krumplival, a sóskát ehhez annak idején maga szedte, de ahhoz is kell a tejfel. Igazából úgy lett volna jó az ebéd, amiből jut vacsorára is, ha valamilyen feltét is kerül a főzelékre, de 13 forint a tejfel, ebből eddig kijött volna valamilyen kicsi feltét is. Ha más nem, szalámivég, szeletnyi parizer vagy bármi más. A néni nyugdíjas, méltatlankodását megértem, még ő nyugtat meg, iga/, hogy nem nekem mondja; jó lesz az kedveském, úgy is... ★ Nem szeretek most boltba járni. Különösképpen nem délelőttönként, amikor a nyugdíjasok vásárolnak. Gyerekkorom egyik örömünnepe volt, ha anyánk vásárolni vitt el minket. Csoda volt az üzlet, a pult, a kereskedő, aki ismerte anyámat, csuda volt a pénztárcából kiszámolt fillér még akkor is. ha az a kor sem volt a háború után gazdagabb, mint a mienk. Szorongattuk a kezünkben az élelmiszerjegyeket és nagyon emlékszem, hogy a hosszan kígyózó sor valamilyen közös és igazságos indulattal meglökött egy, minden sorbaállót megelőző asszonyt. Az beleesett fejjel a zsírba, jegyre volt a zsír is, és kihúzta a fejét, zsírrá őszült egy pillanat alatt, prüszkölt, szidott minket, mi pedig nevettünk, pedig bizonyos volt. hogy nekünk nem jut abból a zsírból. Nem történt semmi, csak valaki teljesen igazságtalanul meg akart előzni minket, és ezt még a maga kárán sem tűrte el akkoriban a társadalmi tisztesség. Az a bizonyod nénike a maga egy pohár tejfelével fiatal- asszony lehetett akkor, még az is elképzelhető, hogy ott nevetett velünk a sorban. A nevetés olyan tudomány, ami az emberből és a holnap hitéből való. Kik előzték meg őt? Abban a bizonyos sorban hányadik most. ha négy vagy hat gyereket nevelt, ha tízéveket dolgozott? Milyen lehetősége van arra, hogy meglóduljon a sor, és milyen esélye van a nevetéshez? Ha sokan megelőzték, milyen reménye van ahhoz, hogy a többiek együtt éreznek vele? Topogtam mögötte a sor- han, és nem bántam, hogy várok. Bérből és fizetésből élő emberként tudom, hogy a zsebeim tartalma szerint most, 1989-ben valahol hátul kellene kullognom ebben a sorban. És nincs olyan tisztesség, ami megcsúfolni képes a szabálytalanul előzőket. ★ Nem tudom, hogyan csinálják a különféle háztartási statisztikákat, többféle módja van ennek, és kiszámítható, hogy mennyi tejet iszik egy ember, mennyi húst, kenyeret, lisztet, tejterméket fogyaszt. Egy család képletében ez 1989- ben is lehet igaz. Ahol négy ember eszik, ott kevesebbet vesznek egy liternyi tejjel. Emlékszem, hogy a háborúban, ha valamihez hozzájutottunk akkor azt anyám addig osztotta, mindig négyfelé, amíg mi ketten gyerekek megettük az egészet. Egy fél liter tejből egy egyedül élő ember osztogatni sem tud. A maga mennyiségű kenyeréből sem. A nagyon kevés az már oszthatatlan. Készülhet még tejfellel az a sóskamártás, de ehhez a mártáshoz feltétet is ígért, becsülettel megszolgált évekért a társadalom. Á magam szakállára kezdtem el készíteni háztartási statisztikákat, nem kicsit azért, mert az egyik miniszterünk a hangulatos rádióműsorban azt találta mondani, hogy ő otthon minden családi szándékot megszavaz, mert fogalma sincs, hogy mennyibe kerül egy háztartás. Boldog ember, de aligha áll egy szatyorral a pult előtt, aligha vásárol be a családnak, és ha azt se tudja, hogy a maga háztartása mennyibe kerül, akkor azt se tudja, hogy milyen az a nénike, és hogy milyen szomorú arcú tud lenni a gond. Csak a közeli évekből emlékszem arra, hogy minisztériumi íróasztalokon rajzoltak településfejlesztési koncepciókat, hogy ugyanott gyártottak, közlekedési koncepciókat, fel- tépvén minden lehető kes- kenyvágású vasutat, hogy rendelettel kötelezték az iskolákat; törjék szét a cserépkályhákat, dobják ki a régi Kalorokat, mert a modern fűtés az olaj. Rendeletek születtek iskolák megszüntetéséről, tanácsok összevonásáról, és mindennek a hátterében ott volt még, hogy időről időre csináltunk egy oktatási reformot. Nyilvánvalóan azért, hogy ma jobban éljünk. Nem szeretném, hogy tévedés essék. Nem arrói van szó, hogy nem élünk jobban. mint a háború előtt, közben és után, de azt el kell mondani, hogy a legtöbb ilyen nagy koncepció, melyekért a kitalálók nagy pénzeket, kitüntetéseket kaptak, — megbukott. Hiányzik a keskenyvágányú vasút, drága az olajfűtés, nem jött össze a közös tanácsok rendszere, és nem sikerült még egyetlen iskolareformunk se. Térképeket egy íróasztalon nagyszerűen lehetett rajzolni. Nem kellett hozzá se tudás, se hozzáértés, se tájismeret. Ezekből a koncepciókból is kiveszett a most tejfelt vásárló nénike. Elég volt a vonalzó, a körző és a ceruza, durva dolog, de leírom, elég volt hozzá az, hogy nekem eggyel több titkárnőm, beosztottam lesz, mint másnak. A társadalom egy túl széles, de döntéshozatalban meghatározó része státuszokért verekedett, szebb irodákért, igazgatósági épületekért. magyarán a státuszok különböző szimbólumaiért. Hol és mikor esett ki ebből a képletből a tejfelt vásárló nénike? Nagyon régen. Mindenkit megnyugtattunk arról, talán el is hittük, hogy ez a társadalom mindenkiről gondoskodik. Nem völf ebben rossz szándék, de a nénikék, a régen nyugdíjazottak életének tudása sem. Még azt is elhittük, hogy mi, akik élünk és dolgozunk, örökösei vagyunk a tegnapnak, egy gazdagodó társadalom jussolói vagyunk. Illett hinni annak, amit az elnökségi asztaltól mondtak, és egy egyszerű tej vagy kenyér vagy éppen cukorár-emelkedést csak a társadalom egy része szenvedte meg, mert akinek tízezer forintjából kerül száz forinttal többe az élet, az nem ugyanúgy érzi, mint akinek 3000 forintból kell kifizetnie ezt a bizonyos száz forintot. Egy nagy fizetésnek a lakbér elenyésző töredéke. Egy nyugdíjas vagy kis fizetésű embernek életmódot és boldogulást meghatározó tényező. Ügy tűnik most, hogy mindenki abban gondolkozott, amiben élt. Úgy gondolkodott, ahogyan élt? ★ Különös napokat élünk. Nézem a nénikét, akinek nem jut a főzelékéhez feltét. Ez a társadalom megígérte a gondoskodást. Ezt írtam fentebb, de máig sem tudom, hogy milyen hittel, elszántsággal, vagy tudással ígérte meg ezt. Mennyi társadalomismeret, valós információ volt ezekben az ítéletekben? A nénike, és ragaszkodom ehhez a példához, azt sérelmezi, halk szóval és csendesen, hogy drága a tejfel. Sérelmezhetné azt is. hogy a tejfelhez mérten nagyon olcsó néhány luxuscikk ebben a hazában. Vonaton hallottam, indulatos emberektől, hogy akinek van valamije, az az óvodába is kocsin viszi a gyerekét. A nagyobbat az iskolába, a feleségét a munkahelyére, még akkor is, ha ez a három hely egy öt-hatszáz méternyi távolságra van egymástól. Belerajzolható egy körbe, pedig az üzemanyag devizába kerül. Lehet, hogy ezt a devizát a néni fizeti meg? Ugyanígy: betévedtem a minap egy illatszerboltba. Elegáns bolt volt, fent Budapesten. Kifordultam a boltból. Nem vittem magammal ugyanis szótárakat. Holott az áruk túlnyomó többsége külföldi termék volt. Nos. nem tudom, hogy Magyarország hány asszonya használja ezeket, de az biztos, hogy francia rúzst, parfümöt, aligha vásárolnak a nyugdíjasok és nemigen vásárolhatnak a bérből és fizetésből élők sem. Tegnapünnepeken még talán, de manapság ünnepeken sem, mert a gyerek tejet iszik, kenyeret és húst eszik. Nem a saját véleményemet írom, vagy nemcsak azt, hanem a vonaton megtanult indulatokat. Itt körülöttünk, köztünk sokmilliós vagyonok gyűltek, es már-már az eíviselhetet- lenségig fájni kezdett a nincs. Az az ember, aki most szavaz, dönt, vezet, intézkedik, nem feltétlenül tudia a teifel árát. Volt valamikor, közvetlen a felszabadulás után Debrecenben egy országgyűlés (az ország másik feiében még harcok dúltak), ahová szekerek vitték a honatyákat. Elhiszem róluk, hogy tudták, érezték és tervezték, ennek a hazának a sorsát, a szekerek rázós deszkáin jobban mint a gyorsvonatok elsőosztályú fülkéiben, hogy nem az étkezőkocsiban ettek, hanem a tarisznyájukban hordták egy nemzet, nép, ország ezerféle nyomorúságát. Ebből a nagyon tisztes szándékból, amivel ők szekérre ültek, majdhogynem csodák születtek. Megváltozott körülöttünk az élet, átépült a magyar táj, felismerhetet- lenné változott az egykor volt magyar falu. Nem feltétlenül a mai emeletes (sokszor a feleslegesen emeletes) házakra gondolok, de a fürdőszobákra, a vezetékes vízre, igen. És ugyanígy gondolhatnék arra, hogy ma nyugdíjat kaphat az. aki nyugdíjra sohasem lett volna jogosult . .., de maradt bennem valamennyi kétely. Lehet beszélni szociális gondozásról. új szónoki terminológiával élve szociális hálókról, de azért az a nénike ott áll a pult előtt. Fillérezik. ★ Emlékszem egy volt Budapestre, ahol a romokat takarítottuk. Kaptunk érte egy (tejporból' készült) pohár tejet, szerencsésebb napokon egy szeletke sajtot. Nagyon szeretném elmondani, hogy ez egy csodálatos világ volt. Azzal a biztonsággal. hogy a napi egy pohár tej holnap két pohár lehet, hogy a sajthoz adott kenyérre valameny- nyi margarin kerül. Dán ajándék margarin. Azóta is úgy érzem, hogy jobb. mint a vaj. Amikor véget ért a romeltakarítás és az uzsonna, ami előtt nem volt ebéd, mi boldogan énekeltünk, szajkóztuk az indulókat, és hittünk azokban, akik azokat írták, akikkel íratták azokat. A nénike? Nem kell húsz évet visz- szalapozni a bűnügyi krónikákban, hogy iszonyú tragédiákat olvasson az ember. Istállókba befalazott szülőkről, apósról, anyósról, de még apáról és anyáról is. Öntörvényű kegyetlen világból jöttünk el a máig, és az bolond, aki tagadja ezt. A nyomor, a szegénység és az elesettség manapság nem ugyanazt jelenti, mint jelenthetett húsz-harminc évvel ezelőtt. De legyünk őszinték magunkhoz. Az akkori gazdagság manapság legfeljebb egy koldusbot lehetősége lenne. Itt nem halt mostanában és a közeljövőben sem hal éhen senki. Ezt nem engedi a társadalmi morál, ezen a szinten túllépnünk sikerült. A szegénység viszont állapot, valamihez mindig viszonyítható. A nénike tegnapról való, a máig és holnapig érő szegényedése milliós vagyonokhoz mérhető. Európában 1989-ben már-már elviselhetetlen. ★ Az írás elején elhatároztam, hogy nem próbálok szociográfiai jegyzetet írni. Most már nem titkolt országos adatokból ismert, hogy hányán élnek a létminimum alatt. A statisztikák azt nem írják meg, hogyan lehet a létminimum alatt élni. Nem vigasztal, és nem is vigasztalhat, hogy vannak nálunk szerencsétlenebbül, szegényebben, sőt tragikus szegénységben élő népek a különböző kontinenseken, országokban, még egészen közel is, ahol a nénike nem állhatna előttem a sorban, hanem kint koldulna valahol a járdán, és ha belehalna is ebbe a koldulásba, akkor se figyelne rá senki. Igaz. Ez van, de ha valaki hozzászokott, hozzá szokhatott a jobbhoz, akkor minden nincsnek derekakat roppantó ereje van. Nemcsak annak, aki tűri, még annak is, aki csak látja, és ha meg nem is éri. de megérti valamiképpen. Újságíróból semmiképp se szeretnék a kedvetlenség prédikátora lenni. Ellendrukker sem vagyok, mert eleven közelségből tudom, harminc év sokféle tapasztalatából. hogy egy világ igenis felépült körülöttünk. Mégis: ott áll előttem a nénike és akárhogy számolja az aprót, abból már feltétre semmiképpen sem telik. Átadhatunk mi káprázatos palotákat, márványnyal, freskókkal és mindazzal, ami illik, ha az átadás utáni másnapon a freskókra csurog az eső, ha a rossz ragasztóanyag miatt hullanak a márványlapok. Nem hiszem, hogy elértünk volna idáig, de (és bocsássák meg ezt az új hasonlatot) ha egy gerendavárban egyetlen gerenda hibás, és nem tartja többé a súlyt, akkor összes eresztékében recseg és széthullni látszik ez a vár... Nos. ez az, amiben nem hiszek. Most kell odafigyelnünk arra a „megroppant gerendára” vagy gerendákra, most alájuk állni, és okosan, szükségesen megtámogatni, esetleg kicserélni azokat. Hiszek abban, hogy egykét vagy három év után feltét is juthat a sóskamártás mellé. Ehhez nem kell más. csak az, hogy a társadalmi tisztességtudat újból bővebben kamatozzon, mint a sohasem megszolgált sokmillió forintos betétkönyvek sokasága. Ehhez nem kell más, mint az, hogy tudjuk, ki áll előttünk, és ki áll mögöttünk a sorban. Baráz János rajza IM HÉTVÉGI MELLÉKLET Tabló — Morvái Tibor grafikája.
