Kelet-Magyarország, 1989. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-25 / 48. szám

„Semmi ágyúlövés...” A kalapos király Szabolcs vármegyében ABC-bolt vagy plaietáriim ? Avagy: miből lehet viccet csinálni? A Helytartó Tanács 1770. lácius 23-án értesítette Sza- olcs vármegyét, hogy ő csá- zári felesége április 23-án el- kíuI Becsből a katonai tábo- ok meglátogatására. Mária 'erézia legidősebb fia ekkor rár öt éve német-római csá- zár és anyjának társuralikodó- i, — Lacy tábornaggyal — az dvari reformpárt feje, a had- gyeket azonban kizárólag ő ítézte. A Helytartó Tanács közölte két hónapos út pontos útirá- yát és személyesen a várme- ye rendes alispánjára, törté- etesen Ibrányi Miklósra bíz- i az utasítások végrehajtását, letve az esetleges módosító­nkat. Az utasítások világosak s határozottak formailag, tar- ú mi lag pedig nagyon jel- ?mzőek a nagy egyéniségű ralkodóna. Szabolcs vármegyén kétszer tazik keresztül a magyar ónörökös császár. Tokajból lunkácsra menet Rakamaz, .eresztút (Kótaj), Karász, íajd Beregben Namény az út gyes állomásai, Nogyvárad- laklár szakaszon pedig Deb- ecen után a Hortobágyi híd, sege, majd Borsodban Csát. . fenti öt állomásra rendel a ielytartó Tanács váltásonként 4 lovat. Igen figyelemreméltó asszusok vannak a rendelet­én. „ö szent császári felsége egyesen azt akiarja ..., hogy z említett út alkalmával a ármegyék, városok, vagy a elységek, melyeken keresztül szent császári felségének át ell haladnia, személyének ne tervezzenek semilyen nyilvá- os istenhoztát és azért semmi uskalövésekkel vagy ágyúlö- ésekkel, vagy császári felsé- e iránti hódolat egyéb jelei­éi ne fogadják, és az utak gyéb, mint a közönséges já- ás-kelés miatt kijavítását em kívánja. Ami pedig az út- oz szükséges lovakat illeti, zeket a mellékelt feljegyzés­en lévő számban állítsák, ogy ahol postaállomások nem annének, oda minden két lérföldenkint ne más lovak endeltessenek, mint a vidék obbágyainak rendes lovai.” Végül elég szokatlanul — gyám is mintha állami tisztvi- elő volna, — arra utasítja az lispánt, hogy rögtön, minden ésedelem nélkül, a közgyűlés összehívása nélkül személye­sen intézkedjen. Ez utóbbi körülmény aligha nyerte meg Ibrányi Miklós tetszését. Lehet ugyan, hogy tett valamit az ügyben, de négy hétre az utasítás keltétől számítva és négy nappal a bé­csi indulás előtt összehívott egy részleges közgyűlést, és ezen javasolják a császár út­vonalának a módosítását. „A Tisza kitörő árvizei, az esős időjárás olyan jeléket mutat, melyekből előre látni, hogy az állomások közt némely helyen az utak nagyon sárosak és ép­pen nehezen járhatóak, ezért biztosabbnak, kényelmesebb­nek és jobbnak ítélik” a kö­vetkező útvonalat: Rakamaz, Királytelék, Nyíregyháza, Téti malom, Karász, s innen liken át Naményba. Közülük Király­telek és a Téti malom nem ál­lomás. Szokatlan megjelölés az út­vonalon a Téti malom. Ma már talán azonosítani se tudnánk a helyét, ha Kiss Lajos nem írt volna róla: „Nyírtéten az egyik, az ún. Szigeti malom a Nyírtúra-Ibronyi vicinális.” úton a kőhidtól délre 100 mé­terre, a megye árkán volt. Helye nem messze az említett hídtól, ma is felismerhető. A mostani Apagy-Székely közti aszfaltút ugyancsak ezen a hídon megy keresztül, ahol keresztezi az említett földutat. „Szabolcs megye térképe” így itt nem pontos. A malom he­lye a Kiss Lajos által jelzett helyen kissé magasabb, a fo­lyóvíz másik ágának a helye is kivehető és a hely neve ma is Malomrét. Az nem világos, hogy a Téti malomig melyik úton haladt a császár és kísérete, Túra felé vagy Napkorról Tétre, de út­juk folytatása ma a legszebb, leghangulatosabb és legkevés­bé ismert nyírségi utak közé tartozik. Laskodig, ahogy a ka­nyargó, hullámzó úton a mély- árnyékú akácok közt kitekint­hetünk, állandóan más és más arcát mutatja a táj, ráte­lepedő mély nyíri csendjével Krúdy legihletettebb sorainak hangulatát idézi fel. Persze akácsorok csak ek­kortájt kezdték szegélyezni az utakat, II. József és kíséreté­nek hintajai legfeljebb gala­gonya, kökény, papsapka sor­fala között döcögött, melye­ket itt-ott tagolt csak egy-egy fűz, nyír, vagy tölgy. Tavaszi útitársnak éppen nem voltak kellemetlenek, más gondjaik közt talán észrevették őket. Az orosz cárnő két éve szét­verte a lengyel konföderáció hadait, Lengyelország felosztá­sa a levegőben lóg, s Katalin két éve hadban áll a törökök­kel, a két Moldovát akarja tő­lük elvenni. Mivel a Kárpátokon kívül háború dúl, a határon innen is figyelni kell. Ezért is men­nek Munkácsra hadgyakorlat­ra, vagy ahogy akkor mond­ták castrametatióra, táborozás­ra. De vajon mit érnék azok az ezredek, melyek itt táboroz­nak? Sok a szökevény és sok a panasz. Lassgallner tábor­nok két éve a következőképp panaszkodott a modenai her­ceg ezredének szabolcsi elhe­lyezésére: „Ami a modenai dragonyos regementet illeti... kevés, de talán egy vármegyé­ben sem lehet katonának és tisztnek alábbvaló lakása. A tábornok súlyos szavú pa­naszában azért voltak túlzá­sok. Így Rakamazon, Nyíregy­házán (a régi V. sz. Általános Iskola helyén), Nyírkárászon, (a műemléki topográfia ezt té­veszti össze egy a vármegyei közgyűlések helyével) ebben az időben már készein álltak a kvártélyos házak, de ezt lát­hatta a császár s a kísérete is: Albert főherceg a locum- tenens, Magyarország helytar­tója, később Belgium helytar­tója, Mária Krisztina férje, kinek Canova által készített síremlékét a bécsi ágostonren- diek templomában minden lá­togató megcsodálja; Lacy tá­bornagy, a haditanács elnöke, Belgrád későbbi visszafoglaló- ja, a császár legbelsőbb híve; Laudon tábornagy, egy másik bizalmi ember, ki a hétéves háborúban tüntette ki magát és mások. Azon azonban ők se tudtak változtatni, hogy pl. a modenai ezred egy százada Szabolcsban ne 72 helyen legyen elszállá­solva. Egyektől Mándokig s Panyoláig, a vármegye rom­lott állapota miatt. (A Szabolcs-Szatmár megyei Levéltár adatai alapján.) Koroknay Gyula Nemrégiben áttekintettem 43 esztendő humoros sajtó­jának anyagát (Pesti Izé, Szabad Száj, Ludas Matyi): vajon milyen kép alakult ki benne a magyar kultúrá­ról, művelődésről, művé­szetről? Az eredmény — ko­rántsem váratlanul, de még­is — lehangoló. Nem a tény, hogy „viccet csináltak” a felszabadulás utáni évtize­dekben mindezzel kapcso­latban, hiszen épp ez a hu­morista dolga. A szemlélet, az értékrend, az ízlésnorma riasztó. Aminek a nevében, képviseletében a humorista ítélkezik. Hetvenes éveinkben, a közművelődési párthatáro­zat, törvény megszületésének időszakában jelent meg a Ludas Matyi címlapján egy rajz, melynek szövege a frissen átadott budapesti planetárium miatt dohogott: hogy bezzeg ABC-boltot nem kapott a környék. Sült de­magógia fejeződött ki eb­ben: mintha a világegye­tem titkait szemlélete­sen bemutató közművelődé­si intézmény (mely azóta rendkívül népszerűvé vált, és lézertechnikája a művé­szet, szórakoztatás sajátos műhelyévé tette) szembeállít­ható volna a lakossági szol­gáltatás egészen más fajtá­ival, igényeivel. Mintha szellemi és testi-fizikai szük­ségleteink csak egymás rová­sára volnának kielégíthetők, mintha ezek között érték­rendet lehetne és kellene állítani! Mintha nem az lett volna az értelmes megközelí­tés, hogy a civilizált társa­dalomnak kell planetárium is, meg kell ABC-bolt is. A példák szaporíthatok. Karikatúra gúnyolta ki egy időben a köztéri szobrászat újszerű, szokatlan terméke­it. (Magam láttam a hatva­nas években egy kivágott Ludas-karikatúrát, az egyik érintett szobor talapzatára fölragasztva: nyilván, a „bí­rálattal” való egyetértés je­léül.) Egy 1965-ös rajz sze­replője ezt kérdezi a társától: „Ez most modern zene, vagy rossz a rádiód?” 1963-as Lu- das-címlaprajzon kétértel­mű szöveg utal a paraszt- | súgnak a televízió segítségé­vel gyarapodó műveltségére, egy tévédráma sugárzása után: „A konfliktus még csak fájimtos volt, de hun a fenébe maradt a katharzis?” Göre Gáboréi hanghordozás ez, sértő nemcsak a paraszt­ságra, hanem mindenekelőtt művelődési céljainkra, esz­ményeinkre. De „kikap" ugyanilyen sommásan a színház: tehet­ségtelen, „lila" rendezők bo- lyonganak a színpad körül, melyen meztelen nők fejezik ki a korszerűséget. Nem ússza meg az a magyar filmművészet sem, amely világszerte rangos elismeré­sek sorát szerezte, s szerzi hazánknak. Sőt: éppen ez vált gyanússá egyes humo­ristáink számára, kétségbe vonták a külföld ítéletét (akár nyugaton, akár kele­ten született ez), másrészt megvádolták a magyar fil­meseket, hogy pusztán a feszti válsikerékre ácsingóz­nak. A művészfilm megjelö­lés sértő minősítéssé vált: érthetetlen, unalmas, dilet­táns munkát jelölt; a filmes alkotó pedig közpénzek, mil­liók eltékozlásának, a para­zita életmódnak, a belterjes sógorság-komaságnak a meg­testesítője lett a vicclap­ban. Rádióban, televízióban Janosó Miklósnak már a ne­ve is falrengető hahotát tá- maszott; meztelen nők miatt csipdeste az az orgánum, mely a pucér bájak népsze­rűsítése dolgában Oscar-dí- jat érdemelne. Szó sincs persze arról, hogy a humor, a tömeghu­mor számára a kultúrát, a művelődést, a művészetet érinthetelemné, tabuvá kel­lene tenni. Ám a sommás véleményektől óvakodhatná­nak a humoristák is. És le­hetnének konkrétabbak adott esetben: amikor valamilyen jelenség, műalkotás valóban megérdemli, hogy a humor, a nevetés „büntetésével” sújt­sák. (Vannak, voltak ugyan konkrét támadások a humoros sajtóban: ezek túlnyomó többsége azonban bizonyít­hatóan téves, szakmailag hi­teltelen, sértő; nem ritkán valamely hibás művelődéspo­litikai döntés szándékos, vagy önkéntelen „igazolása”.) Manapság, amikor a kul­túra, a közművelődés, mű­vészet anyagi bázisa ijesztő módon megroppant, amikor a legkülönfélébb kulturális, vagy annak látszó termék­kel meg lehet jelenni a pi­acon, s eladásából meg is le­het gazdagodni, ügyelni kel­lene a humor értéksugalló hatására. Mert a kizárólag szórakozta­tó, azonnal és könnyen be­fogadható, fogyasztható kul­túra, művészet támogatása a humor eszközeivel (karika­túra, karcolat, kabaréjelenet) megerősíti az emberek egy részének — iskolázatlan­ságból, türelmetlenségből eredő — gondolkodásmód­ját, hogy hiszen a népszerű humorista szerint sincs szükség „nehéz”, „érthetet­len”, „komoly”, következés­képp „színvonaltalan”, „si­lány” művekre. Negatív köz­hangulatot erősít ez minden­fajta igényesség, művészi kí­sérletezés, útkeresés ellen. Miben reménykedhetünk? A humorista sokáig az igazi Okok helyett is foglalkozott a kultúra, művészet „védte­lenebb” jelenségeivel, pro- dulkitumaival. Mostanában, a hazai „glasznyoszty” kibon­takozása folytán ez a hely­zet is változóban van: a gaz­dasági élet milliárdos pazar­lásai, tévedései helyett nem szükséges okvetlenül a film­rendező, vagy a szobrász milliós nagyságrendű tévedé­sét emlegetni (bár foglalkoz­zék csak ezzel is a humoris­ta, ha vannak érvei, ha görbe tükrében „igaz” vonásokat mutat a „torzkép”). Sőt, mostanában jöhet el a Kána­án a humorisa számára, amikor is az értékteremtés állami és egyéb előjogainak fölszámolásával a kultúrában, művelődésben, művészetben is jócskán adódik feladat mindenfajta — így a humo­ros, szatirikus, szarkasztikus — eligazításmódnak. Ehhez persze tárgyismeret, szakmai tudás, és — bátorság, etikai szilárdság kívántatik. Alpá- riság, demagógia, olcsó tet- széshajhászás nélkül. Kőhóti Zsolt művész hazatért mint Kondor Béláéi a hat­vanas években. Örök témája az ember / volt, az ember küzdelme a sors elilen, önmaga ellen. A fekete-fehér grafikára spe­cializálta magát, annak egész eszköztárát mesterfokon mű­veli. Kifejező eszköze a toll és a tus. Monumentális kom­pozícióira legjellemzőbbek a szélsőséges, bravúros rövidü­lésekben ábrázolt expresszív figurák, amelyek már hely­zetükkel is kifejezik a mon­danivaló drámaiságát, ritkán szemérmes líráját. Egész életében szigorú eti­kával csak olyan feladatot vállalt, mellyel azonosítani tudta magát, csak szabad grafikát készít, ami lehető­ségeit nagymértékben beha­tárolta mindenütt. A nélkü­lözés és küzdelem fiatal kora óta sorstársa lett. A hír, a külhoni dicsőség sem bol­dogította, ő mindig hazate­kintett, bármerre járt. A II. világháború után Párizsban találjuk, majd vi­szontagságokban bővelkedő útja Argentínába vezetett, ahol 1949-től a tucumani Művészeti Akadémia, 1958- tól pedig a Buenos-Aires-i Képzőművészeti Főiskola ta­nára volt. 1960-ban New- Yorkba költözött. Stílusa már a negyvenes években kiala­kult, az elmúlt évtizedekben ti­ás a­rn rű •se 'ét n­il­IT­;át a­:s­;n. >n, il­5Z­se íl­ak tt­le­el, lár :e­az fő­tte le­ir­ől ­hü­ra- t a tor isú le­tté tették nevét egyebek közt a Villon-kötet, Cervantes: Don Quihote, Dosztojevszkij: Ka­ramazov testvérek című al­kotása. A fiatal titán forra­dalmasította a magyar gra­fikát, munkái oly elemi ha­tással voltak kortársaira. Egy darab a Dózsa-sorozatból Katona csak mondanivalója mélyült el, a kifejezésmód lényege­sen nem változott. Picassón kívül más művész nem is ha­tott rá, hacsak Goyát nem érezzük hasonlónak hozzá a mondanivaló mélységeiben, a rajzókból kiáradó indulatok szlnvedélyességében. Ö kortársainak, leginkább pedig a magyaroknak akart fáklyája lenni. Budapesten csak 1972-ben nyílt fergete­ges sikerű gyűjteményes rajzikiállítása a Magyar Nem­zeti Galériában. Ezt köve­tően adta ki a Magyar Heli­kon Kiadó 1976-ban New Yorkban megjelent fő művét, a Genezist. 1989. február 25. ít Szalay Lajosnak

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents