Kelet-Magyarország, 1989. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
1989. február 18. Léner Péternél <1 Hét és fél év telt el azóta, hogy megnyitotta kapuit a ■ Móricz Zsigmond Színház. Ez az idő elég volt arra, hogy kiváló társulat jöjjön létre, emlékezetes produkciók szülessenek, s hogy a közönség ■ megbecsülésén túl a szakma I is felfigyeljen az előadások- I ra. Így nyerték el a nyíregyháziak tavaly „Az évad színháza” címet, s bemutatóikkal sikert arattak már Budapesten éppúgy, mint Ungváron, vagy akár a Magyar Televízióban. Mérlegkészítésre kértük Léner Pétert, a színház igazgatóját. — 1984 őszén a Kelet-Ma- gyarországnak adott interjújában ön úgy fogalmazott: a Móricz Zsigmond Színház európai, magyar és szabolcsi akar lenni egyidejűleg. Érvényesnek érzi-e ezt a kijelentését ma, 1989 februárjában? — A kérdésről Zsukov önéletrajzi könyve jut eszembe. Ebben írja azt a szerző, hogy csatát akkor lehet tervezni, ha azt a csatát át tudja élni az ember. Nos, színházat csinálni annyi, mint átélni a pillanatot, lehetőleg minél teljesebben, hogy a valóságunkat tudjuk megragadni, ezáltal segítsük az embereket önmaguk megértéséhez. A jelen pillanat nem kis feladat az a benne élők számára. Ma mindannyian azzal foglalkozunk, hogy megértsük, miben élünk. Világtörténelmi méretekben arról van szó, hogy egy évszázadnak vége van: a diktatúrák kora lejárt. Az új kor, reméljük, az emberi jogoknak, a népek önrendelkezési jogainak tiszteletben tartására, a demokráciára fog épülni. Ezek a kérdések ma még persze túl „nagy feladatok” a nemzetek, a politikusok számára. Én viszont nagy léptékekben gondolkodva optimista vagyok: hiszek abban, hogy a gyermekeim, s a színház fiatal tagjai már egy jobb világban folytathatják életüket ... Most a színházban egyetlen feladatunk lehet: meg kell őriznünk az elkövetkező nehezebb periódusban is azt a minőségi értéket, amit létrehoztunk. — Körvonalazná pontosabban, mire gondol? — A színházcsinálók feladata — noha a társadalmi figyelem is egyre inkább a politika színterére fog összpontosítani (ahol várhatóan sokkal nagyobb drámák zajlanak majd le, mint Thália otthonában) —, hogy fenntartsa és megtartsa az értékeket. Bár tudjuk, a színház nem tud olyan aktuális lenni, mint a tévé, a rádió. Mi nagyobb léptékekben, erőteljesebb sűrűsödési pontokban gondolkodunk. Tény, hogy sikert fog elérni manapság az a darab, amely tartalmaz ak- tuálpolitikai vonatkozásokat, pikantériát; az emberek kíváncsiak az igazságokra. Mégsem hiszem, hogy a színház folyamatosságát ezek a művek adják majd. Ennyi a művészethez kevés lesz. — Ma egyre többet hallani a kultúra csökkenő állami támogatásáról, magyarul a pénzhiányról. Ebben a szituációban hogyan tud megélni a Móricz Zsigmond Színház? — Ez valóban divatos téma. Én viszont erről nem szeretek beszélni; szemérmes vagyok. Nehezen mondom ki a Twist Olivérből ismerős mondatot. „Kérek még, uram!”. Valójában a színházak „éhesek”; a kultúra tényleg kevesebbet kap, mint például a nyugat-európai államokban. Eddig hiába hangoztattuk bajainkat — az állam nem adott többet. Am szerintem előbb-utóbb ez a helyzet meg fog változni. A nagypolitikának meg kell értenie: a műveltség, a kultúra, az oktatás közvetlenül kapcsolódik mindenhez. A műveltség funkciója óriási. A mi helyzetünk Nyíregyházán e pillanatban megfelelőnek tűnik. Idáig sikerült elképzeléseinket megvalósítani. De hogy mi lesz 1989-ben? Nem tudjuk. — E rendkívül gyorsan változó világban a színház művészileg képes-e folyamatos megújulásra? — Erről jobb lenne az évad végén beszélgetnünk. Most, a félidőben annyit mondhatok, hogy a színházcsinálás: folyamat. Megállni nem szabad. Mindennap célt kell kijelölni — mindennap összegezni kell. Minden bemutató után. Mikor Brechtet egyszer megkérdezték, hogy mire készül, azt felelte: „A következő tévedésemre”. A színház is téved — szükségszerűen, de kétszer nem szabad egymás után ugyanazt tévedni. Voltak bizonyos dolgok, amiket jól gondoltunk — az idő néha igazolt minket, néha nem. Most olyan periódusban vagyunk, hogy arra kell gondolnunk elsősorban: a színház élő legyen! — Az utóbbi időben több társulat járt vendégként Nyíregyházán (Ungvár, Újvidék, tavaly az egriek), s alakulóban a kapcsolat Kro- battal és Alain Tímárral is. Tudatos építkezésről van szó? — Igen. A színház mozgékony műfaj. Szellemi nyitottság kell hozzá. Utazni kell. Ivó Krobot jövőre — az Őfensége pincére voltam átütő sikere után — valószínűleg ismét rendez nálunk: talán Csehovtól az lvanovot állítja színpadra. Az avigno- ni Alain Tímár minden bizonnyal ősszel jön hozzánk, ő két drámát, egy Ionescot vagy egy Adamovot ajánlott. Augusztus elején társulatunk a Hrabal-darabbal részt vesz az avignoni színházi fesztiválon. Vendégünk lesz Mojsze- jev is Ungvárról. De most két „törzstagunk” is rendez: Mensáros László Wildertől A mi kis városunkat, Gaál Erzsébet pedig Nádas Pétertől a Temetést. — Ebben az évadban — ha Aiszkhüloszra, Nádasra, En- quistre gondolok — sok az igényes, de talán nehéz szín- játék^Fölmerül a kérdés: kinek játszik a színház? A szakmának vagy a közönségnek? — Elsősorban a közönségnek. Tisztázni kell a funkciót, a célt. A Móricz Zsigmond Színház feladata az, hogy Nyíregyházát és Sza- bolcs-Szatmár megyét megismertesse a színházkultúrával, ezen keresztül az embereket ráébressze az önmagukkal, identitásukkal történő szembenézés kötelességére. Most egyébként a bérlőinknek mintegy ezer darab kérdőívet küldtünk szét, hogy közvetlenebbül észleljük: mit várnak tőlünk a nézők. A darabválasztáskor pedig meg kell találni az arányokat. Bármelyik műfajt preferálnánk, hibát követnénk el. Egyensúlyt kell teremteni. Az Ármány és szerelem ugyanakkora siker volt, mint a Diákszerelem, vagy a Fösvény. Másfelől nem szabad fetisizálni azt, hogy min.den este telt ház kell — viszont az sem igaz, hogy mindegy, mennyien ülnek a nézőtéren. Szükség van a Galíciára, a Galileire, A bolondra, de a Fekete Péterre, meg a Szapphóra is. — Milyen bemutatókat tervez még ebben az évadban a színház? — A már említett Thor- thon Wilder- és Nádas-drámákon kívül Ödön von Hor- váthtól a Mesél a bécsi erdő és Etienne Reytől A hűtlenség iskolája című bohózat kerül színre. — Ma, 1989 februárjában, ön, Léner Péter mint értelmiségi, mint igazgató-rendező, mint ember, elégedett? — Elégedett? Nos, én már visszafordíthatatlanul felnőtt lettem — felnőtté tett a világ. Túl vagyok azon, hogy az érzéseimmel foglalkozzam. Az életem lényege a munka. Szeretem a közösségemet, a munkámat, a kollégáimat. Szerettem volna olyan világban élni, ahol biztosabban derül ki, mi az érték, s amely jobban biztosítja az ember útját önmagához. Én rendező lettem. Mert szeretem a rendet. A humánus rendet. Igazgató azért lettem, mert ezt a rendet nem találtam. Es megkíséreltem megteremteni önmagámnak és másoknak. Ez néha sikerült, néha nem. Egyébként nehéz velem élni, ugyanis a magánéletemben meglehetősen rendetlen vagyok ... — Kimondható-e az, hogy ön a saját „képére és hasonlatosságára teremtette” meg ezt a színházat? — Tulajdonképpen igen. Itt egyszemélyi döntés van. A döntéseket nekem kell meghoznom, nekem kell a felelősséget vállalnom. Van művészeti tanács, amely évente háromszor-négyszer összeül. Ilyenkor a vezető művészek elmondják javaslataikat. Ennek roppant nagy a jelentősége. Nekem ez igen fontos — bár határoznom nekem kell. Az igazgatóság mindent elkövet, hogy a színész magáénak tekintse a színházat. Legyen lehetősége értelmezni a világot. A társadalmi-politikai ellentmondások, a különféle információk nemcsak inspirálják, dezorganizálják is az embereket. A színész sem él ezen a világon kívül. Karádi Zsolt Falusi templom — Petkes József akvarellje. — ............— ” " Irodalmihírlevél az Amerikában működő Bessenyei Körről „Ki szereti jobban hazáját? Az-é, aki ahhoz vonzó hív- ségétől elragadtatván, érte minden szempillantásban halni akar, vagy az, ki annak javára érzelemből dolgozik.** (Bessenyei György — 1777) Ez a Bessenyei-idézet olvasható azokon a magyar nyelvű meghívókon, műsorfüzeteken, amelyeken az USA New Jersey államában, New Brunswickben működő Magyar öregdiák Szövetség Bessenyei György Köre adja hírül programjait. Ezt a kört 1960-ban alakították az amerikai Rutgers egyetemen dolgozó magyar származású értelmiségiek, írók, szociológusok és tudósok, akik az új tartózkodási helyükön is ápolni kívánták magyarságtudatukat és anyanyelvűket. Szövetségüknek mintegy 60— 70 állandó tagja van. Nem kisebb célt tűztek maguk elé — ahogy ez a fennállásuk 25. évfordulójára, vagyis 1986-ban kiadott emléklapjukból kitűnik —, mint „a magyar nyelv és kultúra külföldi gondozását, a világ tizenhat milliónyi magyarsága sors- kérdéseinek elemzését és ismertetését”. A kör saját, magyar nyelvű iskolát működtet, amelyben az elmúlt évek során több mint ezer amerikai (magyar származású) gyermek és felnőtt ismerkedett meg a magyar nyelv, irodalom, történelem és népművészetek alapelemeivel. A fenti 25 év alatt számos konferenciát, kiállítást, tudományos ülésszakot rendeztek, amelyekre több mint száz magyarországi írót, tudóst, művészt is meghívtak. A terjedelmes névsorból csak néhány reprezentatív nevet emelnék ki: Benda Kálmán történész, Béres Ferenc előadó- művész, Czine Mihály irodalomtörténész, Galgóczi Erzsébet író, Illyés Gyula, Király István irodalomtörténész, Kosa Ferenc filmrendező, Lőrincze Lajos nyelvész, Sinkovits Imre színművész, Sütő András író, Weöres Sándor. A hazai magyar kulturális élet vezető személyiségei mellett kapcsolatot tartanak a nyugati világban működő magyar egyesületekkel. Néhány ezek közül: Bornemissza Péter Társaság (Bécs), Irodalmi Újság (Párizs), Mikes Kelemen Kör (Hollandia), Magyar Műhely (Párizs), Szepsi Csombor Kör (London), Széchenyi Magyar Iskola (New Brunswick), Szivárvány (Chicago), Európai Magyar Protestáns Egyetem (Bern) stb. Előadásaikon, rendezvényeiken — sajátos módon — nem belépődíjat, hanem „költséghozzájárulást” kérnek a résztvevőktől. A kör igen szoros kapcsolatot tart a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemmel, ahol — az olvasóink előtt is ismeretes — 1970-ben rendezték meg első ízben — a Magyar Írószövetséggel együtt — az ún. anyanyelvi konferenciát. Ennek előkészítésében a hazaiak közül Kodály Zoltánnak és a nyíregyházi VáK ___________________________ ci Mihálynak is jelentős szerepe volt. Az első konferencián Bárczi Géza nyelvész- professzor — elnöki zárszavában — így foglalta össze az ülésszak célját: „Az egyetemes magyarság életében fontos folyamat indult meg, új út nyílt, s ezen tesszük meg az első elhatározó lépést. Habozó kísérletek után íme az anyaország kinyújtotta kezét külföldön élő fiai felé, hogy megkísérelje az egész világon szétszóródott magyarság összefogását. Vannak magyar és magyar között véleménykülönbségek, lényeges ellentétek, de mi nem azt keressük, ami elválaszt bennünket, hanem ami összeköt.” Ez a munka azóta is folyamatos. A most már csaknem két évtizedes tevékenység során nemcsak konferenciákat rendeztek, hanem tankönyveket, oktatási segédanyagokat jelentettek meg, egyetemi ösztöndíjat alapítottak, pedagógustovábbképző tanfolyamokát, néptánckurzusokat és nyelvtanuló gyermeknyaraltatási programokat rendeztek. A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság megalakítását is az anyanyelvi konferencia javasolta. Az amerikai Bessenyei Kör tagjai úgy érzik tehát, hogy „a külföldön élő magyarság éppoly része a magyar közösségnek, mint az itthoniak”. Az idézet Kodály Zoltánnak egy 1965- ben írott leveléből származik. Azóta ez a nézet hivatalos állásponttá emelkedett. Annak érdekében, hogy a nyíregyházi közönség megismerhesse az amerikai Bessenyei György Kör tevékenységét, s tájékoztatást kapjon a világon szétszóródott magyarság irodalmi, kulturális és nyelvápoló munkájáról, az óhazával fenntartott kapcsolatairól, a nyíregyházi Bessenyei Társaság előadást szervez, amelyen e téma egyik legjobb hazai szakértője, a New Jersey-ben is járt PO- MOGÁTS BÉLA irodalom- történész ismerteti a „szigetmagyarság” sajátos életét: Magyar irodalom a nagyvilágban címmel. Mi is azt keressük tehát, ami ösz- szeköt. Dr. Bánszki István _______ J IJJ HÉTVÉG! MELLÉKLET
