Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-21 / 18. szám

Munkanélküliség a művészetben?

Közismert, hogy pénzszűkös világunkban kevesebb pénz jut a kultúrára, egyes művészeti ágak vegetálnak, sokan úgy érzik, a művelődés mostohagyermekké vált. Ennek a korántsem kívánatos folyamatnak elsősorban az alkotóművészek a szenvedő alanyai. Csökken a megrendelések száma, a tanácsok igyekezete ellenére kevés a megbízás, az üzemek, vállalatok saját gondjaik miatt mecénás szerepet nem vállaihatnak. A műértők is ritkán vásárolnak. Hallani, hogy a képzőművészeti és iparművészeti szakmában munkanélküliség van, a művészek egzisztwttiá- lis lehetőségei egy-két kivétellel a minimálisra csökkentek. Hogyan látják helyzetüket, lehetőségeiket a megyében élő művészek és mit gondol erről a tanács? Erről kértünk véleményt — egy kerekasztal-be- szélgetés során — néhány alkotóművésztől, és a Nyíregyházi Városi Tanács elnökhelyettesétől.

Huszár István: — Azt hiszem, amikor Rakamazon laktam, többen kerestek meg. Mostanában, akiknek kötelességük lenne, hogy megnézzék' mit csinálunk, még ők sem igen nyitják rám az ajtót. Állami megbízást legutóbb tíz éve kaptam, s a múltkorában volt egy kiállításom, ott csupán egy kis képet vásároltak meg tőlem. Sajnos a művész rászorul arra, hogy olyan megbízásokat is elvállaljon, amelyek nem mindig a kedvére valók. A Művészeti Alap munkát ritkán ad, ha fel is kér minket öt pesti művésszel egyetemben valamire, előre kiszámítható, hogy végül azok kapják a megbízást, akik közelebb ülnek a tűzhöz.

A megye képzőművészeti élete sem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Évente ha egyszer találkozunk, a lehetséges munkákról, pályázatokról információt alig kapunk. Ügy látom, a művésztanárok talán jobb helyzetben vannak, több tájékoztatás jut el hozzájuk.

Horváth János: — A tanárok sem kapnak rendszeresen információt, több munkát. De legalább a létfenntartáshoz szükséges pénzt megkeresik, ha minimálisan is. Mindenesetre mivel fizetést kapok, művészi elveimből nem kell engedni. A tanárság másra is kötelez, bármilyen munkát nem vállalhatok el, hiszen hogy állnék akkor a diákjaim elé. A múltkorában egy gmk-ból is kiléptem, mert piacszemléletük miatt nem vállalhattam közösséget velük, öt éve a megye közéleti tevékenységében sem veszek részit, mert közösségi munkámra nem volt igény. Ügy éreztem, a hivatal nem akart kapcsolatot tartani velem, a várostól húsz év alatt egy megbízást sem kaptam. Igaz, a múlt évben feleségemmel együtt megyei kezdeményezésre a Képcsarnok felkért egy rézkarcsorozat készítésére.

A megye, a város képzőművészeti életében valóban az a gond, hogy rendszeresen nem találkozhatunk. Nincs a megye- székhelyen egy olyan hely, ahol az alkotók és a művészeti élet irányítói időről-időre leülhetnének beszélgetni, ha egyáltalán a megye, a város vezetőinek van ilyen igénye.

Balogh Géza: — Szabolcs- Szatmár megyében most 27—28 alaptag van. Soha nem volt annyi képzőművész nálunk, mint most. Igaz szakmai megoszlásunk lehetne kedvezőbb is — sok a festő, kevés az iparművész, grafikus — ám a képzőművészek mostani gárdája jobban meg tud felelni egy igényes, országos megbízatásnak is, mint korábban. Csakhogy most kevesebb a pályázat, a megbízás. A megyében sokáig gondot okozott, hogy csak a szövetségi tagokat tartották kvalitásos művészeknek és az állami mecenatúrából inkább ők részesültek. Az utóbbi években viszont egyre inkább az a gyakorlat, hogy nem csak az ismertebb nevű kollégákat kérik

fel. Persze a színvonalból nem lehet engedni.

Bíró Lajos: — Két évvel ezelőtt végeztem a Képzőművészeti Főiskolán, és amikor hívtak, örömmel jöttem Mátészalkára, hiszen a vidékiség nem lehet negatív művészi mérce, bárhol lehet jól alkotni. Rendszeresen dolgozunk a feleségemmel, de inkább csak magunknak. Két év alatt két megbízást kaptam, az egyik Mátészalka villamosításának 100. évfordulójára, a másik egy dombormű, amelyet Tyúkod község kérésére alkottam félig- meddig társadalmi munkában.

Mindemellett azt vallom, hogy jelen kell lenni a képző- művészeti életben. Országos pályázatokon kell részt venni. Lássák, hogy vagyunk, dolgozunk. Nyáron például nemzetközi alkotótábort szerveztünk Mátészalkán, és ennek is látszanak már bizonyos eredményei. Sajnos a legtöbb pályázatról valóban alig tudunk, jó lenne, ha a Kelet-Magyaror- szág is. többet informálna ilyesmiről. Mináomm'tre a próbálkozásaim eredményének látom, hogy talán egy újabb megbízást kapok, igaz nem a megyétől, és a szövetség is szeretné megtekinteni néhány munkámat. Ügy gondolom, hogy hasznos, ha a művész ott él, ahol művei láthatók. Így bizonyára igényesebben alkot majd, hisz ha rossz munkát készít, hogy néz az emberek szemébe.. ?

Sirpa lhanus, finn származású szobrászművész: — Bíró Lajos, a férjem révén kerültem Mátészalkára. Nemigen ismerem még a megye, az ország képzőművészeti életét, de azt látom, hogy Finnországban a művészeknek talán kevesebb a gondjuk, mint Magyarországon. Rengeteg a különböző kis- és nagypályázat. Nagyon sok jó ösztöndíj van, amelyek a művészek számára lehetővé teszik egy bizonyos ideig a gondtalan alkotó munkát. Ezt Magyarországon nagyon hiányolom. Egyébként, a művészeknek Finnországban is nagyon aktívnak kell lenniük, állandóan jelen kell lenniük a művészeti életben.

Baja Ferenc: — Sajnos az állami .mecenatúrának bejáratott hagyományai vannak. A hajdani szép időkben, amikor a város vezetői eldöntötték, hogy valamelyik téren szükség lenne egy szoborra, tájékozódtak, felkértek egy művészt, és vagy elfogadták az alkotását, vagy nem. Most, akárcsak az ötvenes években, ötéves képzőművészeti tervet készít minden tanács, és a lektorátus által felkért szakértői bizottság jelöli ki azt a személyt, aki a munkát elvégzi. Az ő elképzeléseik sokszor nem találkoznak a miénkkel. A szabályozás a kívánatos gyakorlattól távol áll, jó lenne ezen változtatni. A helyi tanács részvétele tulajdonképpen közvetítő szerepre korlátozódik. Szerencse, hogy a lektorátus területi referense felkészült, intelligens szakértő, akinek a segítségével ezt a merevséget bizonyos fokig oldani tudjuk.

A városi tanács mindemellett nélkülözhetelennek tartja az alkotóművészek jelenlétét, színvonalas képzőművészeti alkotások születését. Sokat is költ

A beszélgetés résztvevői (jobbról balra): Sirpa Ikarus szobrászművész, Bíró Lajos szobrászművész, Huszár István festőművész, Baja Berenc a Nyíregyházi Városi Tanács elnökhelyettese, Bodnár István újságíró.

erre a célra. Az éremművészeti tábor fenntartása, a felújított Bagolyvár képtárrá való átalakítása mellett három művészla- kástt is épített tavaly, és ne feledkezzünk meg a Művészeti Szakközépiskola megnyitásáról sem, amely további művészeket vonzott a megyébe. A különböző tárlatokon átadott díjak is a támogatás bizonyos formáját jelentik. Az utóbi öt évben ezenkívül tizenhét szobor, tíz utcanévtábla és hat cégér elkészítésére adtunk megbízást, és mind az öt itt élő szobrász kapott munkát.

Ez a beszélgetés rávilágított arra, hogy a festők, grafikusok gondjairól keveset tudunk. A mostani aránytalanságra valóban jobban oda kell figyelnünk, hogy a festők se érezzék magukat mellőzötteknek. Az ösztöndíjakról is gondolkodni,.

kell. Persze ha a képzőművészek egységesen lépnének fel, ők is több eredményt tudnának felmutatni. Az előrelépés egyik útja lehet, hogy az itt élő képzőművészek önszervező-érdekvédő közösséggé alakulva maguk is — intézményesítve — többet tegyenek saját maguk és az általuk készített értékek elfogadtatásáért. így jobban bekapcsolódhatnának a város társadalmi életébe is. Igaz az is, erőteljesebben kell törekednünk a személyes és a szakmai kapcsolattartásra is. A tanács a művészetek támogatására a jövőben is az eddigiekhez hasonló összeget szeretne költeni, hacsak más kényszerítő körülmények nem indokolják, hogy erről a területről is pénzt vonjunk el.

Bodnár Jstváfi

A kilencven

Az Oscar-diias rém

9 hegyen nemzeti ki

Az utóbbi hetekben több fórumon is hangot adott nézeteinek a hazai televíziózás közeli jövőjéről Szabó István Kossuth- és OsCar-díjas filmrendezőnk. Egyik vitaindító előadónak kérték fel a november közepén megrendezett 28. miskolci tévéfesz- tivól Kihívások és televíziózás a 90-es években témájú szakmai tanácskozására. Ugyancsak ebben a tárgykörben felszólalt a Hazafias Népfront Országos Tanácsának legutóbbi ülésén is. Az egész ország tévénéző táborát érintő és érdeklő gondolatairól ültünk le beszélgetni Szabó Istvánnal.

nek veszendőbe vagy mara> nak kihasználatlanul. A r televíziónk nem számíth arra, hogy a hatalmas men; nyiségű műholdas műsort nálattal úgy állja a versen) hogy minőségileg felülmúl mindazt, amit azok nyújt nak. Erre képtelen lenn Nem is ez a dolga. Ann mindenünk van, oly na* szellemi tulajdonunk, ami a televíziónk alapozói hogy a fordulat magától k n átkozik.

— Hogy milyen lesz a televíziózás a 90-es években, már korántsem a jövő, hanem a jelen problémája. Nem vagyunk lépéshátrányban a kérdésfeltevéseinkhez képest?

— Ma már egyáltalán nem szükséges látnoki képesség ahhoz, hogy tisztán lássuk a helyzetet. Már most, a 80-as években megjelentek a légtérben, és egyre több ember számára nálunk is foghatók a külföldi műholdas adósok. Ha nem akarjuk, hogy ez a műsorórádat elsodorja a szemünk elől a mi nemzeti televíziónk adásait, szemléletet kell váltanunk. S ez nem megy, csakis koncentrált szellemi ráfordítással.-v Mi mostanában mindent inkább az anyagi ráfordítások függvényében vizsgálunk.

— És közben megfeledkezünk, milyen értékek men— A fordulat?

— Igen, mert a magyi televízió mindeddig, pazar módon, nem nyúlt ki ezé a vagyonért, parlagon heve tette. S most már a kihívi oly mértékű, hogy a fordul nem halogatható tovább. 90-es évek hazai televízió igényeinek az felel meg, 1 mind valóságos, mind á vitt értelemben — a' saji nyelvünkön beszélünk. El hez pedig a magyar kultún nak a mainál színvonalasat és céltudatosabb jelenlé szükséges a magyar televíz óban.

— Ezt ma mi akadályozi meg?

— A gondolkodásmód, szemlélet. A struktúra. M ért kell az élő magyar irt dalom, a kortársi zene, mo; gókép, tudomány stb. alkc fásainak egymástól elhati rolva, elidegenítve, sokszc egymást átfedve megszüle niük, és publikumot keren niük? Legkiváltképpen televízió kapuinak kellen kitárva állniuk, hogy az ú izgalmas magyar szélién

A dzsessz megszállottjai

A nepperek Katowiczé- ben szállták meg a vonatot. Elsőbbre csak huszonkét zlotyt akartak adni egy forintért, de akinek volt türelme az alkudozáshoz, percek alatt huszonötre tornázhatta föl az árfolyamot. Zöldhasú bankók kerültek elő a hátizsákok titkos rekeszeiből, a zoknik talpából, legálist!) dollár ás márka tízesek alakultak át zloty tízezrekké.

Már a Báthory-expresszen beindult a Jamboree. Mint sokadszor, most is elszöktünk Varsóba, mi másfélezren, a dzsessz, megszállottjai, rögeszmés dzsemboristák.

A mindig ugyanolyan, lilán didergő, vacogó Varsó egyszerre taszít és fogad be, de vigasztalanságában is szeretetreméltó. Betölthetetlenül ásító, széllel bélelt terek és utcák, huzatos aluljáró-labirintusok, kopottpiros Ikarus-bu- szok, hatvanméteres sorok a cukorka- és húsboltok előtt. És ennek a geometriailag fel- trancsírozott világnak a közepén, mint valami égnek meredő memento, a sztálinista építészet remeke, a Tudomány és Kultúra szürke felhőkarcolója.

A palota oldalában, mint egy odaragasztott kupolás szentély; a Kongresszusi Terem ötezres csarnoka: a dzsessz kelet-európai temploma, legendás Rolling Stones-koncertek színhelye.

Még csak délután három óra van, de a lépcsőket már ellepi a nép, hosszú és reménytelen sorok kígyóznak a pénztár előtt. Csütörtök van, a 1fesztivál első napja, de már sem bérletet, sem jegyet nem lehet kapni. Legalábbis legálisan.

Kétdolláros gines üveg jár kézről kézre, egy fiú fennhangon olvassa a falragaszt: vasárnap gyertek el a varsói magyar nagykövetség elé, vízlépcső ügyben. Mikor lesz még vasárnap! — kurjant nagyot

egy copfos legény, de ha megérjük, ott leszünk.

Tony Scott szelleme kísért ebben a nyirkos cúgban. Állítólag az amerikai klarinétostól származik a szlogen, hogy a dzsessz nem zene, hanem élet, s aki tényleg meg akarja élni, könnyen belehal.

Es valóban: még el sem kezdődött, de többen már üveges szemű, elvarázsolt tetszhalottakAz Itchy Fingers, angol szaxofonkvartett attrakciószámba menő show-ja közben oda nem illő képeket vetít a fel- spanolt képzelet. Egy lengyel filmet, Zanussi llluminációjónak színes ködben lebegő, grafitporként szitáló, kiüresedett világát. Pedig aztán ennek látszólag semmi köze a fiatal britek free-jének humoros szabadságához, a groteszk ötletparádéhoz.

Depresszió és eufória Varsó a neved!

A Remont dzsesszklub előtt a helyzet évek óta változatlan. Tájkép, csata közben. A Gó- lem-szerű beengedőember saját zsebére dolgozik, s órák alatt százezreket kasszíroz. A tömeg olykor nekilódul, hogy megkísérelje a lehetetlent. Ilyenkor a behemót, csépha- daróként használva karját, lesújt. Szemüveg törik, vér folyik. Taglója nyomán egy férfi a földre kerül, kíméletlenül rúgja, tapossa. Élethalálharc egy közepesnél is gyengébb jam sessionért. Odabent a vadkender édeskés illata fojtogat, egy-egy fergeteges dobszóló kó- kadozó fejeket riaszt, emel ki pillanatokra az álom mocsarából.

A hátsó bejáratnál alakult alkalmi banda örömzenéje hitelesebb a profikénál. Szomorú szájherfli nyerít bele a ködös virradatba. Sírva vigad honfitársaink kintrekedt csapata, és bősz szolidaritással egymás iránt utálják a Remon- tot.

Ha ez így megy tovább, biztos, hogy nem érem meg a harmincat — dünnyögi Zsolt haverom a második napon. Ronald Shannon Jackson, a zseniális Ornette Coleman egykori dobosa és zenekara a The Decoding Societi eszeveszett tempójával végre visszaadja hitünket. Az már egyenesen megható, ahogy ez a dühös lélek előmerészkedik a dobok mögül, és átszellemült fuvolái !) -improvizációkba kezd.

Mintha már hetek óta ketyegne bennünk a dzsemboris- ta biológiai óra, holott csak(?) szombat van. Becsukott szemmel hallgatom a börsapkás altszaxofonost, az amerikai Phil Woods-t, aki magától értetődő természetességgel műveli a csodát. Ez az a varázslat, amiért megérte hétszáz kilométert vonatozni, eltűrni az immár kizárólag bizniszcentrikus Jam- boree-kufárok atrocitásait. Holnap lesz még egy bizonyos Miles Davis nevű úr is, de tőle függetlenül számomra már a jubileumi, harmincadik fesztiválon Woods a király! Trombitása, Tom Harrell óriási figura, olyan, akár egy alvajáró kínai, s úgy fúj, mint egy Winton Marsalis.

A hideglelős vasárnap reggelen a dzsemboristák halálosan kimerült csapata átalusz- sza a „tüntetést”. A központi pályaudvar, a „Hotel Márvány” hálózsákosai a mai napért élnek hónapok óta. Remélik, hogy a nagy Miles majd elfeledteti velük, hogy meglopták, megverték, megalázták őket, visszaadja hitüket Varsóba, a Jamboreebe, ami ez idáig inkább vesszőfutás volt, mintsem fiesta.

Mileshez rendőrök sorfalán át vezet csak út. Akinek nincs jegye, most hiába küzd, próbálkozik, az eddig megkenhető jegyszedőket árgus szemekkel lesik a rend lengyel őrei. Több száz fős tömeg őrjöng, tapad áhítattal az ajtók üvegéhez. Az üzérek negyvenezer zlotyért vesztegetik a jegyeket.

Pedig hol^van még Davis. Egy valódi hörpe a zongora mögött, aki Játék közben Góliáttá növekszik. Michel Pet- ruccianit, francia származású pianistát ölbe hozza be, s helyezi a zongoraszékre színes bőrű bőgőse. Mindent tud ez a kis ember, amit ebben a szakmában tudni lehet, tudni érdemes. Páratlan atmoszférájú koncertje felidézte bennem az 1985-ben ugyanitt hallott Keith Jarrettet.

Aztán végre, csillogó-villogó szerelésben, fekete napszemüvegben a modern dzsessz talán legnagyobb élő alakja. Miles Davis, akár egy szeánszon megidézett, kelletlen kísértet. Mindent elsöprő elektromos, fúziós zene, a dzsessz-rock kvintesszenciája: két billentyűssel, két ütőssel (az egyikük hölgy, Marilyn Mazur), szólóéi basszusgitárral, szintetizátorokkal. No meg azzal az utánozhatatlan trombitahanggal, amely karmesteri pálcaként vezényli, szervezi renddé vagy éppen rombolja káosszá ezt az elektromos tornádót.-rr ietlen, vigasztalhatatlan bánat telepszik meg a teremben, amikor Miles trombitájába fúj. Az embernek olyan érzése támad, hogM csak megtűrt vendég a gunr nyilvános meditációján. Gőgölf távolságtartással mér végig bennünket, hidegen fúj áí rajtunk. Tüntetőén hátat fordít nekünk, nem szeret minket, terhére vagyunk.

Kint, a Marszalkowska sugárúton szótlanul bandukolunk, fagyos szél vág aj. arcunkba.

Mintha csak Miles trombitájából süvítene elő.

T. J.

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

„Évente egyszer, ha találkozunk..,11