Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-21 / 18. szám
Hiszem, hogy ezen a megyén sem átok fii Beszélgetés Gazda Lászlé megyei párttitkárral • Hogyan lesz egy építészmérnökből politikus, a párt-, tanácsi és a tőmegszervezeti ügyekkel foglalkozó megyei titkár? — Valahogy úgy, hogy mindig visszasírja a mérnöki mimikát. Azzal együtt, hogy világ- életemiben nagyon érdekelt a közélet. Nálam jól megfért együtt a tanulás és az ifjúsági mozgalomban ténykedés. És ha az embert egyszer megfogja a politika, nem engedi el könnyen. Amikor városépítéssel kezdtem behatóan foglalkozni és 11 évet dolgoztam a megyei tanácson, már nem is tehettem volna közéleti érdeklődés nélkül. Mégsem nevezném magam politikusnak. Nem vagyak politikus alkat, nem /érek be abba a politikus- képbe, ami az utóbbi évtizedekben bennem is kialakult. Képtelen vagyok az általánosság szintjén és kellő rejtelmességgel beszélni, sokfajta kiigazítást elviselni. Amiben szerintem csak most kezdődik fordulat. És hogy önmagámmal is tisztázzam: annak, aki politikai pályára szegődött, mindenhonnan és időben fel kell tudni állnia. Hogy konkrétabban fogalmazzak: ha itt a dolgok nem mennek úgy, ahogy nekem megfelel, ahogy hirdetem, akkor itthagyom ezt az íróasztalt ... • Csakhogy ez ma még nem időszerű, hiszen mielőtt felállna. még sok a tennivalója. Mindössze másfél hónapja kezdte el ezt a munkát ... — Én sem így gondoltam, csupán elmondtam, ami foglalkoztat. Hogy például zavar: fennáll egyrészt a visszarendeződés, másrészt a túlságosan gyors ütemből könnyen következő anarchia veszélye. Én túlságosan nyílt vagyok, az egyenes beszéd híve. Csakhogy ez az egyenes beszéd a pártban sem volt mindig szokás. De a dolgokat nevén akarjuk nevezni, s itt kell elkezdeni. A nyilvánossággal, a pártdemokrácia megteremtésével. Nem hiszek a vallási alapokon szervezett pártok sikerében, sőt biztos vagyak abban, hogy az ilyen pártok a XXL századot nem iá fogják megélni. • Ars poeticának sem rossz, amit mondott, de gondolom, hogy egy megyei titkár manapság konkrétabban is megfogalmazza az önmaga elé kitűzött célokat.. • — Marosán György egyik könyve címéül azt adta: Az úton végig kell menni. Azon a bizonyos december 3-i megyei pártértekezle- iten estére már elfáradtak a küldöttek és a hosszú programokra nem voltak „vevők”. Ezért én ott csak annyit mondtam, hogy az egyidejű gazdasági, politikai és kulturális reformok híve vagyok. Ezen az úton akarok végigmenni. Természetesen a magam nem túlságosan terjedelmes lehetőségeivel és eszközeivel. • Van valami olyan alap, úgynevezett kapaszkodó. amely e rövid idő alatt is okot adhat Gazda László optimizmusára? — Feltétlenül az, hogy egyre többen akarják minálunk ugyanezt. Mindinkább tudatosul: nem fordulhatunk vissza a sztálini modellhez. Nem tagadom, hogy olyan is van, ami elkeserít. A nemzedékem — amelyről nem túl régen a Kelet-Magyarországban azt olvastam: bolti tojáson nőtt fel — a reform szót a bajokkal, az áremeléssel, az inflációval, a társadalmi devienciával azonosítja. És ha a cselekvésre leginkább alkalmasak hada így ítél, nagyon nehéz jobbítani. • Ez valós gond, ám az elkeseredésre minden bizonnyal a párton belül is lehet okunk ... — Sajnos, nagy a tehetetlenségi erő, amely a legjobb célokat is megtorpedózza. Túlságosan általánossá vált, hogy értekezünk, hogy meghallgatjuk az embereket, sőt még döntünk is, de utána nem történik semmi. Csoda-e, ha az emberekben — az MSZMP tagjaiban is természetesen! — az az érzet kerekedik felül, hogy a dolgok rajtunk kívül alakulnak, nem vagyunk a helyzet urai, mi nem tehetünk semmit. Ez nagyon nagy gazdasági, de talán még nagyobb politikai kár. • Ki tud ebből a „csávából” Jutni egy megye? Tehetünk azért az országnak ezen a végén, hogy a helyzet e tekintetben is változzék? — Soha nem éltem csigaházban. Az első nagy gondot abban látom, hogy ez a megye nem csak tőkében, szellemiekben is szegény. Megbántani senkit nem akarok, de úgy tapasztaltam: igen régen rossz nálunk a káderpolitika. Mire alapozok? Olyan emberek mentek el innen sértődötten, akiknek pedig nagyon is itt lenne a helyük. Elengedtük, nem ritkán el is üldöztük őket. Nem használtuk fel az itt maradt szellemi energiát, ugyanakkor szellemileg le is fejeződtünk! És — valamiféle büszkeségből, rátartiságból ? — a szívük mélyén ma is szabolcsinak, szatmárinak vallók segítségét sem igen igényeltük. A legelső feladat tehát adott: mindenki a megfelelő helyre kerüljön. Vegyük igénybe az itteni energiákat, vegyük nyakunkba az országot, s kérjük, segítsen, aki erre kész. Az ország csak akkor fog rajtunk segíteni, ha pontosan tudjuk, mihez is „Következetesek leszünk abban, hogy eljárást kezdeményezünk olyan esetekben, amelyek idegenek a párt elveitől, céljaitól...” kérünk támogatást, ha abból országos előny is származik. ^ Meg lehetne ezt pontosabban fogalmazni? — Sokáig foglalkoztam területfejlesztéssel és intenzívebben néztem a megye társadalmi struktúrájának alakulását. Mai sorsúnkat egyrészt az ötvenes évek eleje határozta meg, amikor az ország nehéziparosodott, nekünk viszont csupán egy alulfejlett mező- gazdaság maradt. Ugyanakkor a felszabadulást követő 20 évben számos lehetőséget sem használtunk ki. Ami 1965 és 75 között történt, nagyon elismerésre méltó, ezt követően viszont megtorpantunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy nem volt bennünk elég erő egy kritikus és tudományos anyagot az ország elé tenni. Fokozatos visszaesésünk oka szerintem egyfajta pontos elemzéseken-szá- mításokon alapuló felelősségérzet, kiállás hiánya és indokolhatatlan vezetői óvatosság. Mintha féltenénk a székünket, amikor a véleményünket nyilvánítjuk... • Nem inkább a felkészültség, a fejlődéshez nélkülözhetetlen tudás hiányzott? — Bizonyosan az is, ezt nem tudom megítélni. Az igazsághoz tartozik, hogy nekem az elmúlt évtizedekben nagyon jól felkészült vezetőim is voltak. A Térjünk vissza az ön reform-clkötelezettsége- re. Hogyan képzeli gyorsítani a folyamatokat, javítani a helyzetet? — Hiszem, hogy a gazdaságnak kell elsősorban a holtpontról elmozdulni, mert ha ez nem sikerül, a politikai intézményrendszer változásai igen hamar leértékelődnek. Ez fordítva is igaz. Politikai mozgások nélkül nincs gazdasági kibontakozás! — Egyetértek. • Beszélhetünk akkor szűkebb munkaterületéről, a tervezett politikai mozgásirányokról megyénkben? — A párton belül a legfontosabb egy permanens és alkotó vitában születő egység. Nem hiszek abban, hogy eredményire vezet az „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére...” — álláspont. Rakowski lengyel miniszterelnök mondta, hogy a LEMP-nek nem a társadalommal, hanem saját tagjaival vain a legnagyobb problémája. Ügy vélem, ez nálunk is igaz, azzal együtt, hogy a megfogalmazás kemény és szokatlan. Hiszem, hogy az alkotó vitában kialakuló egység azon az úton teremthető meg, ha a párt ügyintéző pártból politizáló, mozgalmi szervezetté alakul. Ez a párt úgy teremthető meg, ha alulról építkezik, ha a tagjai, s különösen a tisztségviselői progresszívek, a folyamatok élére tudnak állni. Mert az, hogy valaki jó elvtárs, ma már kevés! A változásokhoz szükséges igazítani a szervezeti szabályzatot és a párt választási rendszerének is egy megfelelőbb nyilvánosságot, pártde- mókráciát kell szolgálnia. Megújítani a pártot, legyűrni a fásultságot, a közönyt a pártban — következésképp a társadalomban — nem képzelhető el a nyíltság, az őszinteség, az erkölcsi értékek jogaikba visszahelyezése nélkül. E tekintetben sem szabad szégyellnünk bárkitől tanulni. • Egy megye mozgástere — milyen sokszor leírták, elmondták már! — behatárolt. De azért nem is jelentéktelen. A pártélet, a pártmunka alakításában rengeteg lehetőséget nem hasznosítunk ... — A mi szerepünket meghatározza, hogy az MSZMP két nagy pólusa a Központi Bizottság és az alapszervezet. Ez jelöli meg a tennivalóinkat. Például, hogy a negyedévenként ülésező megyei pártbizottságból egy folyamatosan együtt dolgozó testületté alakuljunk. Ami viszont feltételezi, hogy a jártbizottság minden tagja folyamatosan és alaposan ismerje a pártélet szintjeit — hatást csak így képies rá gyakorolni. A központi elképzeléseket az alapiszervezetekkel — és helyben — szükséges megismertetnünk, vitatnunk, az ott elhangzottakat pedig .visszajelezni, az illetékes szervek tudomására hozni. Ezeket január 23-án, hétfőn próbáljuk rendszerbe foglalni. A pártbizottságunkba közvetlenül delegált tagok érezzenek napi felelősséget azért a területért, amely a testületbe küldte őket. De nem csupán ők! A testület minden tagjának feladata részt venni az alapiszervezetek gyűlésein, a párttagság, a lakosság között politizálni. És ez csupán az első és bátortalan próbálkozás a megújulás követelményeinek széles skáláján. A folyamatos kintlét által szerzett alapos ismeret a feltétele, hogy a testület tagja véleményt mondjon, vitaképes legyen, megfeleljen küldői elvárásainak. A mindennapi munka, a gondok miatt ez sem könnyen teljesíthető, csak nagyfökú elkötelezettséggel lehet végezni. A sókat — s nem ritkán méltatlanul — szidott megyei apparátust ezért is kell a feladatokhoz igazítani. Segítse-kiszolgál ja a testületeket; legyen kép>es megfelelni a követelményeknek. Hogyan gondolja alkalmasabbá tenni az appa- rátust? — Mindenképp szükséges a szervezeti korszerűsítés. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ez egy átmeneti korszak. A régi szervezettel és módszerekkel nem lehet új feladatokat ellátni. Minőségi változást olyan emberekkel célozhatunk meg, akik alkalmasaik a váltásra. Van, aki ennek megfelel, de természetesen új emberekre is szüksége van a pártnak. A 37 munkatárs nem kevés, de nem is sok. Különösen, ha figyelembe vesz- szük, hogy munkánk jelentősen megnövekszik, hogy a jövőben sok feladatot átveszünk a városoktól. A A végrehajtó bizottság legutóbb áttekintette a ^ hatáskörébe tartozó káderek alkalmasságát, s velük kapcsolatban a pártbizottsághoz konkrét javaslatokkal él. Mondana eyröl közelebbit? — Hetvenöt különböző vezető poszt tartozik ma a megyei pártbizottság hatáskörébe. Harminc esetben látta úgy a testület, hogy a szűkebb környezet véleményének alaposabb megismerése után a személyre áprilisban visszatérünk, illetve, hogy még idén változás szükséges. A személyi kérdések megoldására —• amelyeket egyébként humánusan akarunk intézni — gyorsan sort kell kérífe- ni. Résziben, mert ezek miatt kapott nagy kritikát a régebbi vezetés, részben, mert — és ez a fontosabb — az élet kényszeríti ki a gyors és következetes megoldásokat. Politikai érettség mércéje is, mennyire képes az érintett együttműködni a megoldásiban. A káderügyek rendezésének nem szabad megyei szinten megrekedni. Nem engedhetjük meg, hogy az e miatti feszültségek tartósan fennmaradjanak. A p>árt megújulásának feltétele is, hogy a megfelelő helyeken megfelelő vezetők dolgozzanak, akikben megbíznak az emberek, akik nem akarnak a gazdasági munkába beleszólni, akik képesek ráhangolódni az új megoldásokra. Ha nem hagyunk fel ósdi kérdéseinkkel, nem változtatunk idejét múlt magatartásunkon, soha néni leszünk politizáló, vezetésre alkalmas piárt. A Ósdi kérdéseket, magatartást említett. Hová te- hetjük a klskirályoskodást. a korrupciót, az elvtelen összefonódást és azok édestesvéreit. — Felelősen kijelentem, hogy az új megyei pártvezetés — ellentétben az Új Tükör egyik decemberi írásának megállapításával — nem iszik, nem vadászik, s nem kártya- parti mellett dönti el az ügyeket. És ez esetben is vizsgálatot kezdeményezett. Hasonlóan fogunk vizsgálni minden, a pártra árnyékot vető bejelentést, így például az úgynevezett varsánygyürei ügyet is. Következetesek leszünk abban, hogy személyre és beosztásra tekintet nélkül eljárást kezdeményezünk olyan esetekben, amelyek idegenek a párt elveitől, céljaitól. • Ezt a becsületes emberek sokasága csak helyeselni tudja. Különösen egy olyan időszakban, mint. a jelenlegi, amikor egyébként is megsokasodtak a túlzó általánosítások, megalapozatlan vádaskodások, amikor sokan gyorsan kimondják, hogy a vezetők rengeteget keresnek, ezzel szemben keveset dolgoznak ... és a többi. Apropó vezetők: amikor vállalta a funkciót. számolt azzal.hogy manapság nem a túlzott sikerek, hanem a napi kudarcok juthatnak osztályrészéül? — Valamiikor az egyenlőséget összekevertük az egyenlősdivei, most pedig a nyilvánosságot tévesztjük össze a nyilváriosdival. Tanuljuk a demokráciát, s az emberek jogosan akarnak mindent tudni a vezetőkről. Természetesen ezt is bekalkuláltam. Azzal együtt, hogy három gyermekem van és ahogy mondani szokták, az én családom is a piacról él, meg hogy éppen azokban a napiakban kínált fel egy budapesti nagyvállalat a mostani jövedelmem háromszorosával járó állást. Hogy mégis itt maradtam? Hiszek benne, hogy képesek vagyunk minden becsületes emberrel együtt változást elérni ebben a megyében, s hogy ebben nagy szerepie van a mi pártunknak. Hiszem, hogy ezen a megyén sem átok ül. Annyi mindent lehet csinálni, ami által jobbra fordul az itt élők sorsa! Köszönöm a válaszait. w Kopka János ... is elkerülhetetlen, hogy szembenézzünk múltunk olyan kérdéseivel, melyek eddig ugyancsak kényesnek minősültek. Nem azért, hogy oktalanul sebeket tépjünk fel, hanem abból az okból: ne legyen alkalom arra, hogy beszélgetéseink, írásaink közben korokat, éveket csak úgy egyszerűen átugorjunk, mintha nem is léteztek volna. Most, amikor már ki merjük mondani, hogy a második világháborúban a pusztulásba kergetett magyarság embervesztesége megközelítette a másfél milliót, (ami európai méretekben is hatalmas szám,) tudomásul kell venni: ebben a számban megyénk áldozatai is benne foglaltatnak. Igen. ott vannak azok, akik a frontokon estek el. Azok, akik a fogolytáborokban pusztultak, mégpedig úgy, hogy a hozzátartozók egy sor értesítést sem kaptak az elvittek sorsáról. De ide kell sorolni azokat, akiket azért hurcoltak el, mert svábok voltak, tehát beleestek az egyetemes bűnösség kategóriájába. Nem mehetünk el szó nélkül azok mellett az áldozatok mellett sem, akiket a háború után szedtek össze munkára, hogy aztán valahol a messzi idegenben leljék halálukat. Hozzá kellene látni, hogy fényt derítsünk sorsukra és végre tisztességesen megmondjuk, hogy ók is annak a sztálinizmusnak voltak áldozatai, mely egyformán nem kímélte a szovjet, a magyar és a bolgár, cseh lakosságot akkor, amikor sűrű gyanakvásával üldözte a képletébe bele nem illőkéi. Hiszem, hogy a valóság feltárása már csak azért is szükséges, hogy igazságot szolgáltassunk, haláluk után is, azoknak, akik az igazságtalanság áldozatai lettek. De kell ez a túlélőknek is, akiket évtizedekig kényszeritettünk arra, hogy sehogy, vagy csak suttogva beszéljenek azokról, akik sosem jöttek Vissza. De kell ez a tisztázás a történelemnek is, hogy elváljon a rossz a jótól, hogy a győztesről kialakult kép igazzá váljék. Hogy megtisztuljon attól a rárakódott szennytől, amit egy politikai kurzus rakott rá, teljesen ellentétesen azzal az elvvel, aminek a nevében cselekedett. Vajon változik ettől a világ? Más lesz, ha emlékművet, sírhelyet emelünk azoknak, akik a harcmezén, a táborban pusztultak el? Jobb lesz, ha egyszer kibeszéljük szorongató lelki kínjainkat? Igen. Mert aligha lehetséges nyugodt szívvel és lélekkel hurcolni a fájdalmakat, okosan mérlegelni a mát, ha történelmi szereplők éktelenítik gondolatainkat. A titkok nem hordozzák az ismeretlen romantikáját, de tovább érlelik a bizalmatlanságot, a hitvesztést, a cinkosság érzetét. Az eltitkolt valóság méreg, nemzedékről nemzedékre száll a szóhagyomány útján. Sosem fogom elfeledni, hogy a Tisza partján, egy gyönyörű nyári estén tiszabecsi jó barátom, aki ma jóval az ötven fölött jár, miként mesélte el édesapja keserves történetét, akit 1945 óta sosem látott viszont. Nem kell attól félni, hogy eszmények dőlnek meg. Nem kell tartani attól, hogy fellángolnak eddig szunnyadó indulatok. A másfél millió halott, aki egy esztelenül kirobbantott háború hekatombájá- ban elpusztult, nem a bosszúért, hanem csak a megnyugvásért kísért. Biztos, egy ilyen szembenézés a múlttal keserves, kegyetlen, kínos. Pontosabban az lett volna pár évvel ezelőtt. Ma azonban kötelességünk. Magunknak is tartozunk ezzel. Történelemről, áldozatokról beszéltem. Pontatlanul. Emberekről kellett volna szólni. Mert lehet, így összesen, nevezhetjük őket névtelenül, minősíthet jük személytelen tömegnek. De mindegyik ember volt. Egy-egy ember, testvér, apa, szerető, fiú, anya. Az egyéni tragédiák összegződtek, váltak a história jóvátételére váró ügyévé. Nem igaz az, hogy az idő begyógyít minden sebet. A történelemben a megesett dolgokra sosem borul a feledés fátyo- la. És ez így jó. Ha megtörténhetne, akkor sosem lenne mód arra, hogy tanuljunk belőle. Az áldozatok sikerkeresztjei pedig a bűnök elé állított barrikádot jelentik. Bürget Lajos KM HÉTVÉGI melléklet 1989. január 21.
