Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-21 / 18. szám
A börtönrácson Diákok a foglyok között Az idén már harmadik éve, hogy a nyíregyházi tanárképző főiskola népművelés tanszéke és a nyíregyházi büntetésvégrehajtási intézet együttműködik. Ennek keretében heti egy alkalommal főiskolások tartanak foglalkozásokat az elítéltek számára. A két intézmény kapcsolatáról dr. Mankó Máriával (M. M.) a népművelési tanszék vezetőjével, a parancsnok Csóti Andrással (Cs. A.) bv. őrnaggyal és Bessenyei Gyula (B. GY.) Az síitáit szemével „Felfoghatatlannak tűnt számomra, hogy civilek, főiskolások bejönnek hozzánk, az elítéltekhez a börtönbe, és a mi részünkre műsort adnak. Az pedig egyenesen leírhatatlan érzéseket szerzett bennem, hogy NŐKET, fiatal főiskolás lányokat engednek be hozzánk. Már magában ez is elég lett volna ahhoz, hogy tiszteletet ébresszen bennem a kezdeményezés, szervezés iránt. Kitüntetésnek éreztem, hogy részt vehetek az együttműködésben. És egy esetleges fegyelmezetlenséggel igencsak visszaélnék a bizalommal. Bár ezek a szempontok a foglalkozások kezdetekor feszélyeztek, fokozatosan feloldódtam. Egyes foglalkozásokat nagyon alacsony színvonalúnak találtam, de eltérő értelmi szint volt jelen a csoportomban. Az utána elhangzott vélemények között pedig szép számmal volt mindig helyeslő is. Az összes foglalkozás alatt rengeteg kedvességet, em- berszeretetet kaptunk a műsort adó diákoktól és tanároktól egyaránt. Számomra ez nagyon felemelő érzés volt, hiszen a saját bőrömön tapasztalhattam azt, hogy ők nem tartanak bennünket valamiféle szörnynek, primitívnek, és brutálisnak, hanem szeretettel, bizalommal és nagyon közvetlenül beszélnek magukról, vagy velünk, és civilizált embernek néznek minket, mint ahogy azok is vagyunk. A civil életben még nagyon sok emberben megvan az, hogy elfogultan elzárkózik a börtönviselt embertől, és ez a társadalomba való beilleszkedésben rengeteg gondot jelent. Itt ez teljesen hiányzott. Ezért a későbbiek során a jobb együttműködés érdekében javasolnám az értelmi szint szerinti nagyobb kategorizálást, amihez a műsort adó diákok is jobban tudnak alkalmazkodni, valamint azt, hogy az egyéniségre, az egyénre kifejezőbbek legyenek a foglalkozások. Szerintem az ember csak akkor képes változtatni önmagán, ha azt saját magától nem találja kielégítőnek. És erre rá lehet vezetni mindenkit, de csak nagyon finom módszerekkel, hogy ne hasson bántóan, és akkor az senkiből nem vált ki agresszivitást.. bv. századossal, a nevelési szolgálat vezetőjével beszélgettünk. B. GY.: — 1986 szeptemberében az országos parancsnokság kezdeményezte, hogy teremtsük meg az együttműködést a nevelési munka területén a főiskolával. Megkerestük a főigazgatót, majd az ő javaslatára Mankó tanárnőt, a népművelés tanszék vezetőjét. M. M.: — Rögtön igent mondtunk a javaslatra. Szabadidős foglalkozásként fogtuk fel szakmailag, ami jól illeszkedik a módszertani tárgyhoz. Kötelezővé nem tettük diákjaink körében a feladat speciális jellege és a helyszín miatt. Kiválasztottunk tizenkét hallgatót az empátiás készségükről alkotott oktatói véleményünk alapján, és megkérdeztük tőlük: vállalják-e a munkát? Aki akart, az kimaradhatott és más feladatot kapott. — Milyen jellegű foglalkozásokat tartottak az elítéltek számára? M. M.: — Az első és második fél évben ismeretbővítő és szórakoztató szabadidős programokkal jelentkeztünk. A harmadik fél évtől kezdtünk azon gondolkodni, hogy hosszabb távon kellene törődnünk az elítéltekkel. Ezért alkalmaztunk úgynevezett szituációs játékokat, amelyek segítségével az elítéltek problémamegoldási készségét fejlesztettük. Igyekeztünk mintát adni például arra, hogy a családi konfliktusok megoldásának nemcsak egyféle módja van, ők ugyanis mindent egyféleképpen, többnyire agresszív módon oldottak volna meg. Ezentúl a szabad életre való felkészítést tűztük magunk elé célul. A társadalmi közeg ugyanis rengeteget változik az idő alatt, amíg ők a büntetésüket töltik. Azt szerettük volna megértetni velük, hogy amit a tévében látnak, a rádióban hallanak — az kemény valóság. — Az elítéltek közül kik vehetnek részt a foglalkozáson? Cs. A.: — A csoportba önkéntesen lehetett bekerülni a nevelőtiszt javaslatával. Az elítéltek tudják, hogy a legkisebb fegyelmezetlenséget oly módon büntetjük: a csoport további munkájában nem vehetnek részt. A három év alatt azonban ilyenre nem volt példa. A börtönben bentlévők alapvetően rettenetesen ragaszkodnak a külső kapcsolatokhoz, Amikor bejönnek a hallgatók, az élmény számukra. Egyébként is nagyra értékelik az irántuk megnyilvánuló civil törődést, és éppen ezért felfokozott izgalommal várják mindig a hétfő délutáni foglalkozásokat. — Jelentett-e valamilyen feszültséget bennük az, hogy a főiskolás csoportban lányok is vannak? Cs. A.: — Egyáltalán nem. Ilyen alapon azokat a tanárnőket sem engedhetnénk be az intézetbe, akik a dolgozók általános iskolája keretében itt tanítanak bent. Alapvető tapasztalatunk, hogy az elítéltek nagyon tisztességesen, rendkívül figyelmesen, nem sértően, tolakodóan működnek együtt a csapat női tagjaival. — Mennyire sikerült a bemutatott műsorokkal, előadásokkal alkalmazkodni az elítéltek ismeretszintjéhez és magatartáskultúrájához? M. M.: — Mi a programjainkat nyolc általánost végzett, többszörösen hátrányos helyzetű, visszaeső elítélteknek szántuk. Egy leendő népművelőnek ennyi szakmai információra tudni kellett alapozni. B. GY.: — Áz első . fél év az ismerkedés jegyében telt el. Igazából ismeretlen volt a főiskolások számára a fogva tartott csoport értelmi szintje. Emiatt nem voltak összhangban, és ez majdnem visszalőtt. Az elítéltek úgy érezték, hogy leértékelik őket. A későbbiekben •azonban már nem volt gond ezzel. — Mennyire kapcsolódik a büntetésvégrehajtási intézet nevelési szolgálatának eredményes munkájához a főiskolások foglalkozássora? B. Gy.: — Szervesen kapcsolódik az elítéltek komplex nevelési programjába. Nagyon jól kiegészítik a többi szabadidős, kulturális programokat. A fogva tartottak rendszeresen nézhetnek mozifilmet, használhatják az ötezer kötetes könyvtárat, szakkörök működnek idebent. Előfizethetnek az országban megjelenő bármelyik újságra. Zártláncú tévé- és rádióhálózatunk van. Az elítéltek körében kulturális bizottság működik, amely rendszeresen vetélkedőket és egyéb kultúrprogramokat szervez. Az intézményben általános iskolai oktatás és szakmunkásképzés folyik. Azt hiszem, a fentiekből is látszik, hogy a nevelési munkánk mennyire szerteágazó. Cs. A.: — Kulturális területen próbálunk közelíteni a kollégiumi rendszerhez. Mielőtt azonban bárki is azt hinné, hogy a fentebb említett dolgok mindenki számára elérhetőek — az óriásit téved. Ezeket ki kell érdemelni jó magaviseletteli munkához Való megfelelő hozzáállással. — Az elítéltek nagyobb része húsz és harminc év közötti az intézetben. Feltehetően tehát sok^iz „első bün- tetéses”. így tehát még nagyobb jelentősége van a két intézmény kapcsolatának. Cs. A.: — A két intézmény kapcsolatának valóban nagy jelentősége van, de a másik megállapításában sajnos téved. — Miben látják a megoldást, hogy minél kevesebb legyen a visszaesők száma? Tácsik János rajzai. M. M.: — Mi az eddigieken túl abban tudnánk segíteni, ha a szabadultakat egy önsegítő csoportba magunk köré gyűjthetnénk, létrehoznánk egy stabil szociális hálót, amely nagy szerepet játszhatna a bűnözéstől való visszatartásban. Figyelnénk a munkavállalásra, a munkahely megtartására, az elítéltek családjára. Cs. A.: — Mi is szívesen részt vállalnánk az elítélteknek a társadalpmba való visszailleszkedése elősegítésében. Amennyiben a társadalmi szervek igénylik, a rendelkezésükre bocsátjuk a szabadult személyiségére vonatkozó információinkat. Ezzel segítünk az esetleges beilleszkedési problémák áthidalásában. — Hogyan tovább? CS. A.: — Remélhetőleg ugyanúgy folytatjuk tovább, mint eddig. Nem tagadjuk, hogy a nevelőmunka szempontjából nagy előnye van, innen és túl hogy a főiskolások bejárnak hozzánk. Hitelessé teszik a dolgainkat, kijelentéseinket. Az a véleményem, hogy a közös munkánk akkor hasznos, ha elsősorban az elítéltek profitálnak belőle azzal, hogy olyan ismereteket, élményeket kapnak, amelyeket a szabad életben fel tudnak használni. Éppen ezért mi mindenképpen tovább szeretnénk folytatni a megkezdett utat, természetesen felhasználva az eddigi tapasztalatainkat. M. M.: — Valószínű, hogy az ilyen jellegű foglalkozásokat egy fél évre szüneteltetni fogjuk, mert a tanszéken nincs rá energiánk. A kapcsolatunk azonban nem szakad meg az intézettel, mert a felnőttoktatási zárógyakorlatok színhelye lesz. Jó lenne azonban ezt a fél évet arra szánni, hogy végre formát találjunk annak, hogy a bent megkezdett munka kint is folytatódjon, komplex teammunkával. Tehát azt szeretnénk elérni, hogy gz elítélt ne mintegy „feldarabolva” létezzen a véle foglalkozó intézmények, hatóságok számára, amelyek csak addig és csak olyan hatáskörrel nyúlnak hozzájuk, amíg az elítéltek problémát jelentenek részükre. Én egy olyan team létrehozásában látom a megoldást, amelyben a bv., a pártfogói felügyelet és még néhány szervezet együttműködne a bűnmegelőzési tanács égisze alatt. Erre már volt konkrét tervünk, sőt megállapodás is, de aki ezt pártfogolta, az elkerült Nyíregyházáról és így minden abbamaradt. Enélkül a komplexitás nélkül az a veszély fenyeget, hogy hiába végzi mindenki a legjobb szándékkal a maga szakterületén a munkáját, a szakmai feladatok annyira nem érintkeznek, hogy az elítélt útja a szabadulás után újra a börtönbe vezet. így látják a főiskolások Helyi érzéstelenítés? Biró Anikó: Teljesen másképp képzeltem el ezt az egészet. Azt hittem leülhetünk velük beszélgetni, és érzelmi oldalról próbálok majd rájuk hatni. Azonban olyan a rend, hogy nem beszélgethetünk, így viszont nem sok érteimét látom. Ók ülnek a terem jobb oldalán, mi pedig a balon. Akikor lenne igazán értelme az egésznek, ha nem mi, hanem olyan előadók tartanák segítségünkkel a foglalkozásokat, akik közéjük valók, értenek a nyelvükön. Azt hiszem, ha sikerül velük megtalálni a közös hangot, akikor bármit szívesen maguktól is megtesznek, hogy visszatérjenek a helyes útra. (A lányok a börtönben soha nem hangsúlyozták ruházatukkal, ékszerükkel, kozmetikumaikkal, hogy ők nők. A természetességükkel nyerték el az elítéltek tiszteletét, bizalmát. Annál nem lehetett volna rosszabb pedagógiai helyzetet elképzelni, mintha odabent ők nem így viselkedtek volna. Erre egyébként a lányok minden különösebb figyelmeztetés nélkül is nagyon vigyáztak.) Kiss József: Nem sok segítséget kaptunk a főiskolán, a tanárok is-csak keresték a megoldást. Minden nagyon nehéz volt. Ráadásul nem lehettünk hozzájuk közvetlenek, mert a házirend kötött bennünket is. Ismeretterjesztő előadásokkal próbáltunk hozzájuk közel férkőzni, felkelteni az érdeklődésüket. Nekem ez azzal sikerült, hogy elmeséltem nékik: amikor erdélyi kerékpártúrámra készültem, egy .olyan kőműves mellett vállaltam segédmunkát, aki cigánytelepen építkezett. Ezzel nagyot nőttem a szemükben, elnyertem bizalmukat. Nagyon fontos, hogy az elítéltek bizalmat érezzenek az előadó iránt. A legrosszabb véleményem szerint az, hogy nem tudjuk mérni az eredményességünket. Nem kapunk visszajelzéseket. Igazából, hogy a csoport munkájának van-e valami haszna — nem tudom. Korom Edit: Soha nem volt különösebb előítéletem a fogva tartottakkal szemben. Az, hogy ki miért van odabent, nem érdekelt, de tulajdonképpen nem is tudhattuk. Arra figyeltem inkább, hogy bármit csinálok, azzal elősegítsem a fejlődésüket. Szerveztünk részükre vetélkedőket, filmvetítéseket, önismereti foglalkozásokat. Akik vállaltuk, hogy bemegyünk közéjük, láthattuk, hogy ezekre a foglalkozásokra szükség van. Szerintem azonban az egész csak úgy ér valamit, ha békapcsolódnánk az_utógondozásba is. Ügy tudom, hogy ezt a jósavárosi művelődési ház fel is vállalná, csak eddig ez valamilyen hivatali útvesztőben elbukott. Enélkül az egész, amit csinálunk csak a helyi érzéstelenítés szintjén mozog. ■I! HÉTVÉGI MELLÉKLET 1989. január 21.
