Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-14 / 12. szám
A korzó szépe Szépen megújult a nyíregyházi Zrínyi Ilona utca 7. számú háza. Belül hivatalos helyiségek vannak: az anyakönyvi hivatal és a házasságkötő terem, az utcai részen a családi ünnepségeket szervező iroda és egy forgalmas férfi-női fodrászat. A város sétálóutcájának sürgőforgó tömege szívesen látja, hogy a szecessziós stílusú épület megfiatalodott. Nemcsak falait újították fel, hanem a két üzlethelyiség portálját is szebbé, nemesebbé varázsolták, s — mint erről lapunk régebben külön is beszámolt —, a szobrászati díszítéseket is teljesen felfrissítették, kijavították. Már csak azt sajnálja mindenki, hogy nem sikerült teljesen eltüntetni a gázkonvektorok szellőzőit. Pedig, talán, itt is meg lehetett volna úgy oldani ezt a kérdést, mint a Luther Ház esetében, ©tt belső kazánok beállításával tették fölöslegessé a szépnek nem mondható dróthálókat. Most tehát újra gyönyörködhetünk a háromnegyed évszázaddal ezelőtt épített házban: a város második kétemeletes épületében. Az első a Tanácsköztársaság téri Royal-Bristol-Béke szálló, a harmadik pedig a Nagytakarék, — aztán már nem is kell számon tartani a többit (bár nem volt belőlük túlságosan sok). A régi Szarvas utca, a múlt század Végéig ezt, a korzószakaszt is magába foglalta, egészen a Kossuth térig. Az 1900. évi népszámlálás előkészítésekor nevezték el Városház utcának. A kuruckor nagyjainak megbecsüléseként, hamvaik hazahozatala idején született a városi tanács 1906. dec. 23-i határozata, hogy a két tér közötti útszakasz Zrínyi Ilona nevét viselje. Ez az utca a millenniumig egylátalában nem emlékeztet a mai forgalmára: száz évvel ezelőtt ezen a részen egyetlen üzlet sem található. A piaci, kereskedelmi forgalom kizárólag a (mai) Kossuth és Tanácsköztársaság téren zajlik le, további üzletek a (mai) Dózsa György és Felszabadulás utca elején találhatók. Jó érzékkel látta meg azonban a jövőt Friedmann Zélig fakereskedő, — akinek neve a régebbi nyíregyháziaknak a Ságvári telep régi neveként ismerős —, mert az utca nyugati oldalán megvette az 5—7—9. számú telkeket, házakat. Itt, a középsőben bérelt helyiséget 1904 tavaszán a Nyíregyházi Általános Hitelintézeti Rt., és elkezdte banktevékenységét Geiger Béla ügyvezető igazgató irányításával. Hétévi működés biztató eredményeként megvették a telket a „házbelsőséggel”, s 1911-ben pályázatot írtak ki a banképület felépítésére. Az I. díjat a Pap p Gyula—Szabolcs B’e- renc tervezőpárosnak ítélték oda. A mérnökök budapesti irodája ebben az időben lendült fel: egy évvel később ők nyerték a szomszédos Nyírvízpalota tervpályázatát is — 46 pályázó Között. És ugyanők tervezték a nyírbátori takarékpénztárt és városházát is, meg a sokak számára ismerős ungvári Filharmónia díszes otthonát, amelyik eredetileg zsinagógának épült. Valamennyin a szecesszió stílusjegyei uralkodnak, így a két nyíregyházi alkotásukon is, mint ahogy ez Koroknay Gyula művészettörténetében részletesen olvasható. 1912 nyarára készült el ez az új bankház, amelyet Király Sándor és Adorján János épített fel. Földszintjén a nagy pénztárterem, ahol az ügyfélfogadás zajlik (itt történnek manapság a házasságkötések), az első emeleten az igazgatósági helyiségek. Feljebb és az udvari részen „modern” lakások: abban az időben a fürdőszoba, központi fűtés igen ritka Nyíregyházán. Aki emlékszik még erre a pénzintézetre, úgy emlegeti mint Geiger bankot. Az első ügyvezető-igazgató emlékét őrzi ez az elnevezés. Maga G. Béla Debrecenből jött ide s Baruch Arnold magánbankjában dolgozott. 1904- ben, 33 évesen szervezi ezt az Rt.-ot. majd nem sokkal később a bank terménykereskedelmi vállalatát, a Gabonaforgalmit, és idetartozott a Providentia biztosítási intézet is. Geiger aktív részt vett a város sportéletében is pl. a Nyíregyházi Torna- és Vívóegyletben, abban a bizonyos Nyírében. 1933 nyarán halt meg, hatalmas tömeg kísérte utolsó útján. Akkor még „háztól” temettek, ebben az esetben az izr. elemitől, ahol felravatalozták, s vonult a menet a temetőig. A híres rabbi, Bernstein Béla gyászbeszéde után Ge- duly Henrik búcsúzott a bank igazgatósága és a barátok nevében. S ha tudjuk, hogy Geduly nemcsak helybeli evangélikus lelkész, hanem akkor már a tiszai egyházkerület püspöke is, fogalmat alkothatunk a jó ötven évvel ezelőtti Liberális, egy- házilag-társadalmilag türelmes „békeidőkről” éppúgy, mint Geiger társadalmi súlyáról is. A vidéki pénzintézetek az első háború után kerestek országos érdekeltségeket is, de azért éltek bizonyos önállósággal is. Geiger utódja Székely Béla lett, az utolsó igazgatója pedig, az államosításig Homolay Géza. A szép épületben szépek az üzletek is. Az első háború végétől itt működik a Központi Drogéria. Vezetői: előbb Pollák Miksa, majd Balázs Mihály fényes kirakatukkal is felhívták a figyelmet áruikra. A húszas-harmincas években rendezett gyakori kirakatversenyen nem egyszer ezek az üzletek kapják az első díjakat. A másik helyiségben, a ■ mi diákkorunkban Faragó Pál divatüzlete kínálta az irigylésre méltó hemyóselyem nyakkendőket, a Gyukits-ka- lapokat, az úri-férfi divat drága kellékeit. Az akkori lapelődünk ilyen elismeréseket ír Faragó üzletéről: „Váci utcai eleganciája a legelőkelőbb pesti cégekkel teszi egyenragúvá”, „exkluzív vevőkörének ízlését tükrözi kirakata is”, — ami ma azt jelentené, hogy a Vörösmarty téri Luxus Áruház színvonala itt is a mérce, hogy folytassam a felsőfokok emlegetését. A házban ügyvédek is szívesen béreltek helyiséget e forgalmassá vált helyen. Minden bizonnyal a sport közös szeretete, szolgálata vonzotta ide már az első háború idején Krómy Károly irodáját. (Szép háza az Eötvös utca innenső sarkán ma az evang. szeretetház.) Krómy sok parcellát vásárolt a Bujtoson, ezekkel tudta támogatni a Nytvében sportolók labdarúgópályájának felállítását. Itt diákkorunk csodálatát vívta ki a nagyszerűnek tartott fedett lelátó (mi akkor tribünnek neveztük). Ide, természetesen csak ingyenes tornavizsgákon jöhettünk, mert a lépcsőzetes padokra drága jegyeket adtak ki; mi a túlsó oldalon, állóhelyekről néztük a meccseket, a „sorsdöntő” találkozókat, amelyeknek tétje Kelet-Magyarország labdarúgó bajnoki címe. A Belső körút szélén húzódó bányagödrökből is Krómy vállakozókedve teremtette meg a gondozott bujtosi strandot, amelyik a harmincas években még akkor is működött, amikor már megnyílt a sóstói hidegstrand, kétségtelenül sokkal kulturáltabb körülmények között. És itt, ebben a házban fogadta ügyfeleit sasi Szabó László a város két világháború közötti életének jellegzetes alakja, szónoka, mértékkel politizáló, minden szép, kulturális kezdeményezés buzgó pártolója, aki a húszas években hosszú időn át a Nyírvidék főszerkesztője — a Széchenyi utcai, most tatarozásra kerülő 9. számú házban, a Jóba nyomdával egy fedél alatt. Már nem veri fel az utca csendjét a hajdan nagyokat sípoló kisvonati mozdony, a villamos csengője; gépkocsik motorja sem szennyezi a levegőt a forgalmas sétáié ut*. cában: a megfiatalodott ház azonban szívesen vall a régi Nyíregyháza életéről... Margócsy József Váratlan adalékok egy levélben Aki az aranypecsétet megmentette Az idei karácsonynak engem könnyekig megható, váratlan ajándéka volt a két. Bereg vármegye aranypecsétjével foglalkozó cikk. melyeket számomra a keresztlányom karácsonyi ajándékcsomagjának a tetejére helyezett. ö is sejtette, mekkora örömet okoz vele nekem. Az ereklyét megillető őszinte tisztelet és szeretet hangja okozta megrendülésemet. A családi hagyomány alapján is hallottam már és olvastam róla, közléseik igen érdekesek és hézagpótlóak számomra. Már évekkel ezelőtt, amikor szerét ejthettem, két ízben is felkerestem, meglátogattam a Nemzeti Múzeumban a peesétnyomót. Talán nem érdektelen, ha közlöm önökkel, amit róla tudok. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy hiteles, szavahihető emlék van nálam a pecsét sorsáról. Anyai nagybátyám, dr. Horváth Dezső, egykori vármegyei főjegyző vetette papírra emlékezései között. Megörökítette 5 anyai családjának történetét is. ameny- nyire csak vissza tudott emlékezni. De ismételten hangsúlyozza írásai során, hogy sajnos, akkori elszigetelt falusi magányában semmi írásbeli támpontra, segédeszközre nem támaszkodhatott emlékei és a politikai események leírásánál, csupán saját emlékezetére. Hát azt a kis botlást a pecsét jelmondatánál (értelmét nem is változtatja meg), s az évszámok hozzávetőleges megbecsülését, azt hiszem, megbocsáthatjuk neki. Anyai családjának férfitagjai hatodíziglen felmenőén Bereg vármegyét szolgálták. Az említendő Jobszty Gyula a nagyanyjának volt a testvérbátyja és 1867-től állt megyei szolgálatban. 1882-től huszonnégy éven át a megye alispánja. Egy olyan korszakban élvezte a megye közönségének bizalmát nyugdíjba vonulásáig. amikor a vármegyei tisztségviselők Hatévenként általános tisztújító választásoknak voltak alávetve. Írásaiban megelevenedik az egész megyei közélet szervezete, munkája s a történelem. A pecsétre vonatkozó idézeteket kimásolva mellékelem. f1 „Jobszty Gyula bátyám 1905. évnek a tavaszán ment nyugalomba. Utóda Gulácsy István nagybátyám volt. Ö meg tizenkilenc éven át volt a vármegye alispánja.” A vármegye 1905. évi tavaszi közgyűlésén történt meg ez a változás. Akkor Gyula bátyám a közgyűlés színe előtt átadta Pista bátyámnak a vármegye elefántcsont nyélbe foglalt, színaranyból készített s egy díszes kivitelezésű réz- dobozban elhelyezett pecsétnyomóját. Annak jeligéje az volt: „Tiszta kezekbe juttass!”. A rézdobozra kívül fel volt vésve annak a XIX. század eleji megyei tisztikarnak a névsora, akik az arany pecsétnyomót a vármegyének adományozták. A bori Horváth családról szóló emlékezéseiben olvassuk: „1944. évnek az őszén, a második világháború utolsó zavaros napjaiban, Pestre történt feljövetelemkor első dolgom volt a Nemzeti Múzeumba menni és ott Bereg vármegye magammal hozott értékes, régi nagy arany pecsétnyomóját letétként elhelyezni, hogy az biztonságban legyen. Az erről kapott hivatalos elismervényt viszont az ostrom és a hazajövetelem után Mátészalkán az akkor illetékes szatmár-beregi alispánnak jegyzőkönyv mellett átadtam. Ez a régi vármegyei pecsétnyomó aranyból készült, a vármegye címerével. Lenyomata nagyobb volt, mint mondjuk egy Ferenc József korabeli ezüst ötkoronás. Igen szép, elefántcsontból kifaragott fogója volt. Vörösrézből készült dobozán a pecsétnyomót ajándékozó akkori vármegyei tisztikar névsora volt megörökítve — ha jól emlékszem, 1820-as vagy 30-as években, de még 1848 előtt.” Dezső bátyám szelíd, joviális tisztviselőember volt. Nem írta le, de mi, közeli hozzátartozói kiéreztük szavaiból, amikor erről beszélt, Beregszásztól Budapestig megtett keserves útjában a csa- patszállitások. légiriadók forgatagában, menekülők tömegében, mikor lét- és személybiztonság nem volt, átérezve a hatalmas felelősség súlyát, valóságos rettegésben élt addig a percig, míg csak a megye becses pecsétnyomóját aránylag biztonságos helyen el nem helyezte. Id. Takács Istvánná nyugdíjas Szarvas Megállítható az erózió? Esélyegyenlőséget az iskolásoknak Az elmúlt 20—25 évben aligha született határozat, állásfoglalás, feladatterv, amely ne próbálta volna .markánsan megfogalmazni, hogy az iskolarendszer továbbfejlesztésével, tartalmi pedagógiai reformjával növelni kell a tanulóifjúság iskolai esélyeinek egyenlőségét. Más szóval: azt kívánták leírni, hogy minden magyar állampolgár gyermeke — éljen tanyán, városban, kisközségben vagy éppen Budapesten — az iskolában megközelítően azonos színvonalú nevelésben részesüljön. A művelődésirányítás hosszú évtizedeken át abban a tévhitben élt, hogy ez viszonylag könnyen és gyorsan elérhető. Ez az illúzió különösen a 70-es években erősödött fel, motiválta az iskolarendszer struktúráját erősen átrendező i'Skola-körzetesítése- ket, iskola-felszámolásokat, összevonásokat, profiltisztításokat stb. De ide sorolhatnám ennék az időszaknak a műveltség tar talonig ról, tananyag-csökkentésekről és átrendezésekről folytatott vitáit, és végül a már akkor is sok kritikával illetett új tantervek megjelentetését is. A pedagógiai közélet vitái részben azért is erősödtek fel, mert már akkor is látszott, hogy a hőn óhajtott — a politika és az irányítás rés2!éről még mindig makacsul védelmezett — nivellációs folyamatok, és az ettől remélt esélyegyenlőség iskolai megjelenése késik. Sőt, a statisztikák ennek ellentétét regisztrálják, vagyis azt, hogy évtizedünk közepére tovább nőttek az iskolák közötti különbségek. Az elmúlt években az iskolarendszerben végbement változások nyomán már azt is tudomásul kellett vennünk, hogy a valós társadalmi mozgások és .szükségletek az oktatással szemben is érvényesítik hatásukat. Részben a tehetősebb és befolyásosabb néprétegek nyomására, részben a tehetséggondozással szembeni irányítási felelősség — szándéka és akarata ellenére is — egyre jobban differenciálja az iskolarendszert. Szinte minden jelentősebb településen kialakulnak a divatos iskolák, ahol előbb tagozatos osztályokban, később a fakultációk és egyéb lehetőségeit kihasználva kialakulnak az elitek iskolái. Vele párhuzamosan megjelenik egy másik oktatási forma is, az un. háttéroktatás, amely a vagyoni különbségekre épül. Ma az iskolái esélyegyenlőségről beszélni pontosan olyan naivnak tűnik, mint például a vagyoni különbségeket kizárólag a tanulással, műveltséggel összekapcsolni. A vagyoni és státushelyzetek hatásáról az oktatás rendszerében sokat tudunk, még többet sejtünk, de talán nem ismerjük eléggé. Legalábbis ezek motiváló erejét még megfelelően nem vettük számításba. Pedig ennek is elérkezett az ideje. Mert már ma is reális valóság, holnap pedig közgondolkodásunk is mind inkább elfogadja, hogy vannak, akik szociális vagy munkanélküli segélyből, netán minimális keresetből a társadalom perifériáira szorulva nevelik gyermekeiket. Míg mások éppen a legitim politika támogatásával és egyetértésével milliomossá küzdik fel magukat. Nagy a veszélye annak, hogy ha az islkoia helyzete tovább romlik, akkor ezeket a folyamatokat az iskola nem mérsékelni, hanem felerősíteni fogja. A gyermeknevelés anyagi terheinek a családokra történő további áthárítása szükségszerűen azzal jár, hogy lesznek, akik az oktatás elit szolgáltatásait és lesznék alkiik a tömegoktatás perifériáinak pedagógiai morzsáiból táplálkozó iskolai ellátást kaphatnak osztályrészül. Mindezekkel — az iskola deklarált céljaival ellentétben is — hosszú távon a mobilitás további le- lassulását, a társadalmi osztályok, rétegek változatlan újratermelődését, a tár- isadalomnak születés szerinti reprodukcióit erősítheti. Ezek előrebocsátásával felelősséggel vethető fel, hogy ha egy társadalom a termelésben, a termelési és elosztási viszonyaiban nem tud esélyegyenlőséget teremteni polgárai számára, alkikor felelőssége, hogy a munkaerő-újratermelésben közreműködő állami intézményében törekedjen azt megoldani. Mert csak ezzel kerülheti el, hogy különböző osztályok és rétegek történelmi és újonnan szerzett monopolhelyzetűket generációról generációra átörökítsék. Ma, amikor szoeializmus- iképünket próbáljuk újrafogalmazni, ideológusaink igen nehéz helyzetben vannak egy a tömegek által is elfogadható jövőkép felvázolásával. Gyakorlati oldalról talán segít, ha olyan oktatáspolitikái jövőképet próbálunk megalkotni, amely garanciát adhat a társadalom fő terheit viselő tömegéknek arra, hogy gyerekeik mindazok többségét (gondozás, oktatás, nevelés, tehetséggondozás stb.) megkapják az ikkolá- tól, amit a szülőd ház — döntően nem a saját hibájából — nem tud biztosítás ni. Változó szocializmuské- pürtknek így egyik, a tömegek számára is elfogadható ígérete lehet, hogy a régi és újkeletű kiváltságok, emberi viszonylatok, generációról generáoióra történő újratermelését egy jól ■funkcionáló oktatási rendszer esélyegyenlítő ereje eredményesen korlátozhassa. Ezek után talán nem hangzik annyira közhelyként, hogy az iskolai esély- egyenlőség megteremtése politikai, sőt: hatalmi kérdés. Éspedig nem holnapi, hanem mai. Azonnali. Újonnan szerveződő politikai intézményrendszerünknek kell kidolgozni és elfogadni egy olyan művelődéspolitikai s benne oktatásfejlesztési koncepciót, amely képes megállítani az iskolát évtizedek óta sújtó eróziós folyamatokat. Illet- . ve: érvényt tud szerezni az állami iskolával szembeni alkotmányos kötelezettségnek, egy hatékony iskolapárti állami, állampolgári magatartás fcial akitásániaik. Mert csak ettől remélhető, hogy az iskolaügy a közélet pereméről annak centrális elemévé emelkedhet. Kuknyó János KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1989. január 14.
