Kelet-Magyarország, 1988. december (45. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-31 / 311. szám
'észterkor rt azt tartják róla, di a barmokat, és őrárt. szter és újév a sze- jóslások ideje. De *e ilyenkor, hanem ipján és karácsonykor altatták a lányok: mennek-e, s ha igen, A sokféle szerelmi egyik legismertebb a gombóc- vagy deres. Tizenhárom gom- zül tizenkettőbe férfi- éj tettek, s amikor éjmegfőzték őket, kirn várták, melyiket fel legelőször a víz, z rejtegette a jöven- nevét. A várva várt ly mesterségét ólomul tudhatták meg. A lom alakja szerszá- . tárgyakra hasonlított ha nem, akkor is mi nt lehet beleképzelni mdarabkákba! Ha sze- mbra álltak és a kutast fülelték, azt is dták, merről jön a vő- ', s kit merre visznek z. Dunántúlon és Erdélyben — ma már kicsit kegyetlennek tűnő — szilveszteri szokás volt a vénlánycsú- folás és a szűzgulyaterelés. A legények „itt a törzsök, húzzad!” — felkiáltással tüsköt húztak el a férjhez nem ment lány háza előtt. Mulatságuk gyakran hangos, zajos vonulássá vált; az előcsalogatott vénlányokhoz kötözték a tüsköt, azok pedig húzták-vonszolták végig a falun. Előfordult, hogy lakodalomparódia keretében gúnyolták a férjhez nem ment lányokat, akiknek még azt is el kellett viselniük, hogy csúf tárgyakat dobáltak a kertjükbe. Néha ennél is kegyetlenebb módon bántak el a vénlányokkal: gulyába terelték őket, s ostorpattog- tatás közben gúnyolódtak velük. Nem csoda, ha minden lány igyekezett a következő szilveszterig férjhez menni. Az ilyen óévbúcsúztató, újévváró szokások — köszöntők, vidámságok — többsége régi, változatlan formában ma már kevés helyen él. Él viszont szilvesztert és újévet ünneplő kedvünk, s ha azt mondjuk egymásnak: „boldog új évet!”, a kapolyi gyerekeknél ugyan rövidebben, de semmivel sem „szegényebben” köszöntjük egymást — ha azt komolyan is gondoljuk. Cs. M. Az utolsó esély Ki szeresse a gyermekeket? Micsoda kérdés, gondolhatják most sokan, s már mondják is- a választ: természetesen a szülei. Az anyja, aki a világra hozta, az apja, akinek ez kötelessége. Csakhogy a dolog — mint általában — e téren sem ilyen egyszerű, hiszen napról napra több az állami gondozott „édes” szülője által eldobott gyermek. Szerencsére ma is vannak még emberek, akik sajátjaik mellett a mások gyermekeit is szeretettel, törődéssel nevelik, ők a nevelőszülők, akik közül néhányan hivatásnak választották a gyermeknevelést. A Nyírteleken élő Berényi lstvánék ilyen emberek. Egy regge négyszáz forint A takaros fiatalasszony két sajátja mellett még hét állami gondozott gyermeket is nevel. Nem esik terhére, nem tartja ezt fárasztó, nehéz munkának, pedig dolga, gondja is bőven akad. — Én mindig több gyermeket szerettem volna, de mindkettőt császárral szültem és az orvos javaslatára le kellett mondanom a további szülésről. Most aztán nincs ilyen problémám, vagyunk elegen, és ez nekem nagy öröm! Reggel fél 6-kor van nálunk ébresztő, utána ágyazás, mosdás következik. Amíg a szoba nincs rendben, addig nincs le- jövetel az emeletről. Eleinte minden szobát végignéztem, ma már nincs erre szükség. Tudják a dolgukat. Eleinte tényleg nehezebb volt, hiszen aki 11 évig mást lát maga körül, annak nehéz átállnia. Utána a reggeli, majd indulás az iskolába. Nem szoktam számolgatni, de ha már rákérdezett, megmondom, egy reggeli körülbelül négyszáz forint. Ebben a családban jut mindenre elegendő. Éva, a mama, a GYIVI-től kapja a hivatásos nevelőszülőknek járó fizetését. Férje a gumigyár dolgozója, szépen keres, túlóráznia mégis rendszeresen kell, ha azt szeretnék, hogy mint ebben az évben, jövőre is kirándulhasson, üdülhessen a család. Berényiéknél szinte folyamatosan jár a mosógép. A gyönyörű ház alagsorában hatalmas helyiség. — Játékterem lesz belőle — világosít fel Éva. Mít 9XÓI a környezőt? Nyírszőlősön frissen mosott ruhák száradnak Jávor Istvá- nék portáján. A papa tereget, szakértelme egyértelmű, szemmel látható. — A feleségem kórházban van — hárítja el a dicséretet — kénytelen vagyok én csinálni. Igaz, nem esik nehezemre, akkor is megteszem, ha ő itthon van. A barátságos lakásba invitál, ahol plafonig érő könyvespolcokon mai és régi könyvek tömege sorakozik. A tv mellett HIFl-torony, video áll. — Három saját gyerekünk van, a legnagyobb a Bánkiba jár, a legkisebb pedig nyolcéves — kezdi a bemutatkozást a házigazda. Mindannyian szeretjük a gyermekeket, így a család megbeszélte, szeretnénk állami gondozottakat nevelni. A feleségem is afféle otthon ülő típus, született, ragyogó pedagógus, összeült hát a családi tanács, így szeptember óta tizenegyen vagyunk. — ő a legkisebb gyermekünk — emeli ki a járókából az éppen frissen ébredt másfél év körüli csöppséget, s miközben szeretettel tartja karjaiban, magyarázza: — Mikor kihoztuk az intézetből, még kúszni sem tudott. Most meg nevet, ügyesen mozog. — Mit szól ennyi gyermekhez a környezet? Na látja, most a lényegre tapintott — sóhajt először Jávor István. — Nem mindenki érti, miért tesz- szük ezt. Olyan is volt, aki előre megmondta: cigányt nehogy hozzatok az utcába! Tudja, én a saját gyermekeimet is munkára nevelem. Az új gyerekeinkkel kicsit óvatosabb vagyok, sőoktatás ? Elképzelések és realitások zés helyzetét és a tovább- :s lehetőségeit?- Induljunk ki abból, hogy ú intézményünk viszonylag s képződmény, jók az épü- ink. Mostanáig a tárgyi ételek is jók voltak. Ma iont már szűkösek a labo- , a tanszéki könyvtárak és cözponti könyvtár is. Ezek esztése tetemes költségveté- gondokat vet fel. A hallga- tiltakozások nagy része is kkel kapcsolatos. Miközben skolánk elérte a legjobb ta- 'képzők színvonalát, a to- ibfejlesztés korlátokba üt- zik. Ugyanakkor tudjuk, %y a társadalom szempontjói óriási jelentőségű a szelni tőke bevonása a gazdaság modernizálásába. Igaz, létrejött a felsőoktatási alap, a kormány azonban hatásos forrásokat nem tudott előteremteni. A költségvetés visszaszorítása beszabályozta a mi lehetőségeinket is. Az oktatói bérek hihetetlenül alacsonyak. Az ösztöndíjak nem ösztönöznek jobb tanulásra. Ám a meglévő eszközökkel sem tudunk kellően differenciálni. A tudományos tevékenység elismerése sincs megoldva. Az ösztöndíj szerkezete is elavult: az összeg kétharmad része a szociális, egyharmada a tanulmányi ösztöndíj. Aszociális ösztöndíj egy tanácsi papíron múlik: sok hallgató képtelenül alacsony családi jövedelmekről hoz igazolást. — Mi a megoldás? — Az oktatói bérek radikális emelése, az ösztöndíjrendszer átalakítása, amely a teljesítményeket határozottabban juttatja érvényre. — Az egyetemeken három kérdés állt a középpontban: az anyagi támogatás, az autonómia^ és a tanszabadság. Hogyan vélekedtek e problémákról a tanárképző főiskolán? — A mieink sajátosan foglaltak állást, egyetértve a szegediekkel és a pestiekkel, ugyanakkor figyelembe vették a helyi sajátosságokat is. Ténykérdés, hogy a mai költlözelítések :al hordunk bizonyos sebelet. Többféleképpen. Ügy is nint magánemberek, de úgy s mint a hazában, tájban, zmberi közösségekben élők is. A hatalomnak mindig minden tévedés joga megadatott, a népnek a közbeszólás joga? Most talán közelítünk ehhez, közelíteni látszunk a felnőtt társadalom képletéhez, de amit a szerencsésebb népek évtizedeiken, századokon át gyakorolhattak, tanulhattak, azt nekünk nagyon rövid időn belül kell megtanulnunk és gyakorolnunk. Nem a karácsonyi csomagok kisebbedését fájlalom, de ha közösen kell megélnünk egy társadalmi élményt, akkor újságíróként nem az a fontos, amit én esetleg gondolok. Kényelmetlen módon túljutottunk azon, hogy tetszetős elméletek, tézisek, vagy akár koncepciók kioldani tudjanak közös félelmeket, szerencsésebb esetekben aggodalmakat. Nekem volt, neked volt, neki volt. Valamivel mindig több, mint egy évvel korábban, ehhez is szoktunk, de ebben a megszokásban elveszni látszott, hogy miliós vagyonok gyűltek, holott egy munkás keresetéből egymilliót félretenni lehetetlenség, hogy 'sokmilliós vagyonok is gyűltek, és vannak, amiknek az eredetét a közvélemény nem érti meg, különösen most nem, amikor a ninccsel is számolni kell. Paradoxon, de igaz: a hiány szólíthat indulatokat, de az indulatok is erősíthetik a hiány érzetét, azt a bizonyos félelmet, amivel elkezdjük a következő évet, talán nem is egy. hanem több évet. Tudom, hogy van programunk. Mindig is volt, de a programok annyit .értek, amennyit belőlük a magam életén érezhettem. Mindig azt mondtuk, hogy ez nagyon jó, hogy ez az igazi, hogy minden gondunk ettől múlik el. Nem múlt, máig se múlt. Nem is múlhatott. Hátunkon hordtuk, mint csiga a házát, de ezekbe a házakba beleköltözték azok is, akiket sohasem akartunk, azok is, akiket mondhatnék akár élös- dieknek is. Amit én gondoltam, azt nem mindig mertem leírni, amit mások gondoltak, azt magyarból magyarra fordítva nem fogadta volna el a tegnapelötti állampolgári fegyelem. Mi van most akkor? Hogyan legyek tisztességes? Nem az államhoz, az becsapott, amikor létbiztonságomért kérte a munkát, amikor gyerekeim jövőjét megígérte. Jómagam még a „Fényes Szelek” nemzedékéhez tartozom, de történt valami olyan körülöttünk, amit nem mi átlag állampolgárok csináltunk. Történt valami körülöttünk, amihez nem volt sok közünk, nem is lehetett, de nem is veszekedtünk a beleszólás jogáért, mert mi azért boldogultunk, ha úgy tetszik, gazdagodtunk. Indulókkal volt tele körülöttünk minden ünnep és még az értelmesebb emberek részérzése is bűnnek számított. Akárhogyan gondolom, történelmet gyalogoltunk, és botlottunk vele. amikor a történelem is botladozott. Hogy mi tettük ezt, vagy tették, tetették velünk, az más dolog. Sem ártatlanok, sem hibásak nem vagyunk, de szorongunk és reménykedünk 1989. küszöbén. Bartha Gábor ségvetés nem elegendő a színvonalas gazdálkodáshoz. Jövőre. igaz, 3,5 milliárd forinttal nő a felsőoktatásra fordítandó összeg, a pénzeket azonban nagyrészt pályázat útján lehet elnyerni. Jelenleg több mint húsz pályázat- van főiskolánkon. Oktatóink színvonalasan dolgoznak, és mernek vállalkozni. — Hogyan értelmezték a tanszabadság fogalmát? — A minisztérium nagykorúnak tekinti a felsőoktatási intézményeket: csak tantervi irányokat ad meg — a tanterveket a tanszékek állítják ösz- sze. A leghevesebb vita mindenütt az úgynevezett „általános tárgyak” körül zajlott. Itt is jelentős a változás: az intézmények sajátságaiknak megfelelően egy tárgyat kell, hogy válasszanak. A mi marxizmus—íeninizmus intézetünk kezdeményező volt ebben a struktúrában, a tantervek kimunkálásában. A társadalomtudományi tárgyakkal kapcsolatban az a célunk, hogy a marxizmus mellett más irányokkal is megismerkedhessen a hallgató. 1992-től a kötelező nyelv is választható lesz. — Az egyetemisták között fölmerült a szabad tanárválasztás kérdése... — Nálunk sajnos kevés az oktató. 2300 nappali hallgatónk van. Képtelenek vagyunk arra. hogy például ugyanazt a tárgyat több tanár kínálja. Egyébként a tanszabadság a tárgy sajátosságainak függvényében valósítható meg, és nem merülhet ki abban, hogy kell-e az órákat látogatni. (Az oktatási törvény szerint egyébként az előadásokon való részvétel nem kötelező.) — És a heti óraszám? — A nyolc félév átlagában a heti órák száma 27. Kivétel az ének-zene és a tanítói szak, itt mindig is több volt. — A szegediek síkraszáil- tak a szakképzés és a pedagógiai képzés szétválasztásáért. Hogyan vélekednek erről önöknél ? — Alapjaiban mi is egyetértünk az egyetemistákkal. A mi hallgatóink is javasolták a tanárképzés 5 évre, a tanító- képzés 4 évre történő felemelését, ugyanis jelenleg nincs elegendő idő a gyakorlatra. Igaz, hogy már 1981 óta szó van az egységes tanárképzésről, azonban a szükséges anyagi, személyi, tárgyi feltételek ehhez ma nincsenek meg. A tanárképző főiskolák ma elérték teljesítőképességük felső határát. A minisztérium a felsőoktatás minőségi fejlesztési programjában 3 év alatt meg akarja duplázni az egyetemekre. főiskolákra fordított költségeket. Ami viszont a tanárképzést illeti: a pedagógiának is meg kell újulni. A hallgatóinkat meg kell tanítani a tanári mesterségre, hogy az iskoláinkban szuverén egyéniségek .dolgozzanak. — Mi a véleménye az egyszakos képzésről? — Főiskolánk kidolgozta és fokozatosan bevezeti az énekzene, a rajz és a testnevélés szakon az egyszakosságot. Ének szakon már 1989 szeptemberétől. — Végezetül kérem, tegye mérlegre a két nap eredményeit ! — Alapvetően pozitívnak ítélem meg. Főiskolánk vezetése reális: tudja, mi az, amit nem lehet megvalósítani. Végül a hallgatók és az oktatók közösen fogalmaztak meg egy határozatot, a legfőbb elképzelésekről. Ennek ismeretében is mondhatom, hogy a felső- oktatás addig nem tud megváltozni, amíg a körülötte lé- ső társadalom nem mozdul. A társadalom pedig felsőoktatás nélkül nem tud megújulni. A felsőfokú oktatás sem maradhat porosz szellemű. Megindult itt is a demokratizálódás: növekedett például a tanszéki értekezlet szerepe. Régebben a főiskolai tanács a főigazgató tanácsadó testületé volt. Az oktatási törvény életbe lépése óta a főiskolát a főiskolai tanács és a főigazgató irányítja, önállóak leszünk a külügyi kapcsolatok alakításában is. Azt hiszem, a demokráciához föl kell nőnie a hallgatónak és az oktatónak egyaránt. Hiszen a demokrácia felelősség, és intézményünk megújulási törekvéseit ez a felelősség vezérli. Karádi Zsolt s épp a falu szája miatt. Nagy a kert, akad munka bőven, mégis ügyelni kell arra, nehogy azt mondhassák, dolgozni hoztam őket. Én csak sajnálom azokat a gyerekeket, akiket a szüleik eldobták maguktól. És persze azokat az anyákat, apákat is, akik ezt meg tudják tenni. ifLócit megszerettük" Barátfalvi' Lászlóék 1982 óta laknak új otthonukban Sóstóhegyen. A tágas, napfényes ház nemcsak jómódról, ízlésről, sok munkáról is tanúskodik. BaHátfalvi Lászlóné agrármérnök. Szép arcú, ősz hajú asszony, aki beszélgetés közben gyakran elérzékenyül. — Saját három gyermekem nem bírta a közösséget, így korán itthon maradtam. Mivel a pénz kellett, csirkézni kezd-: tünk. Ez munkát is, megélhetést is ad. Csakhogy az ember megméretésre vágyik. A gazdálkodás erre nem elég. Akkor kezdődött, amikor a tv-ben egy doktornő arról beszélt: tudja, hogy halálos beteg, s mielőtt végleg elmegy, szeretne gyermekeinek nevelőszülőket találni. Küldtem az uramat a GYIVI-be, ahol megmondták, azok a gyerekek nincsenek Nyíregyházán, de ha akarok, nevelhetek állami gondozott gyermekeket, adjuk be a pályázatot. Aztán belevághattunk. Lórit nagyon megszerettük — mondja, s szinte elcsuklik a hangja. Soha nem fogorh elfelejteni, amikor örökbe fogadták, s elvitték Hollandiába. Bújt a szekrénybe, az ágy mogé, kapaszkodott a nyakamba és sírva mondta: „nem akarlak itthagyni benneteket”. A mostani gyermekeim nagyon nehéz körülmények között éltek, öt édestestvér, akik szinte csak a zsíros kenveret ismerték, amikor idejöttek. Tudja, elmentem és megnéztem, hol éltek előtte. Mondhatom, szörnyű volt, s azóta sok mindent megértek. Azt is, hogy kezdetben szinte csak ordítva tudtak megszólalni, hogy a mosdásra úgy kell őket rábeszélni, hogy nem tudják becsülni a dolgokat, ha úgy hozza kedvük, törnek, zúznak .. . — Volt olyan is, amikor azt mondtam: nem tovább. Aztán rájöttem, ez az utolsó esélyük, hogy emberek maradjanak. Ha én is lemondok róluk, végérvényesen elvesznek. Tudja, sokszor a legváratlanabb pillanatban kinyílnak, s akkor úgy érzem, megéri... Olyankor szinte fáj a tudat, hogyan éltek ezek a gyerekek korábban ... Kovács Éva VARGA KATALIN: „LEBEGÉS” festett zománc Hivatásuk: gysrmeknevslés
