Kelet-Magyarország, 1988. december (45. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-03 / 288. szám
1988. deccnber 3. £ (lVALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN} N ocsak, gondolom magamban, kinnfelejtették a kiságyakat. Pedig nyakunkon a tél, biztos nincs már rájuk szükség. Tévedek. Mondja a főorvosasszony, hogy mivel ilyenkor is le- vegőzniük kell a gyerekeknek, bebugyolálják őket a jó meleg pehelyzsákba, és kiteszik a kiságyakba, ott alszanak naponta egy órát. Hadd szellőzködjenek. Szükségük van a friss levegőre. Télen is, ősszel is. Ennyi csecsemőt pedig bajos lenne egyenként, kocsiban tologatni, ahogyan az édesanyák teszik. Nyugodt környéken, szép, nagy kertben, azaz inkább parkban található Sóstón a csecsemőotthon. A 140 személyes intézetnek most 110 kis lakója van. Dr. Pethő Ágnes igazgató-főorvossal járunk helyiségről helyiségre. Kora délelőtt van, fürdetés, etetés, pelenkázás ideje. Nagy sírás-rívásra számítok, hiszen ahol nyolctíz kisgyerek van egy családban, mint itt egy csoportban, ott ez másképp aligha mehet. Újra melléfogok. Míg a gondozónő minden figyelme, gyöngédsége és türelme annak a gyereknek jut, akivel éppen foglalkozik, addig a többiek alszanak, vagy békésen várnak sorukra. Mindig ugyanabban a sorrendben fürösztik, etetik őket, és legfeljebb csak akkor kezdenek türelmetlenkedni, ha már ők következnek . . . Ez idő alatt a nagyobbak játszanak — játék is, hely is van hozzá bőven. Nem csüggenek a gondozónőn, tudják, neki most dolga van, szeretetét, figyelmét meg kell osztania. A látogatót kíváncsian nézegetik, barátságos mosollyal nyugtázzák érdeklő- - dését: Nyörria sincs annak a sóvárgásnak, amellyel bölcsődékben, óvodákban kapaszkodik a vendég nyakába, szoknyájába némely gyerek. És nem is félnek, nem húzódnak el. Láthatóan biztonságban érzik magukat. Az országban összesen 4400 gyerek számára van hely a csecsemőotthonokban. Ebből 420 hely a szabolcsi intézetekben — Sóstón, Nyírbátorban és Mária- pócson — található. — Amikor én kezdtem, a hetvenes évek közepén évente még tizenkétezer gyerek született a megyében. Ma már csak nyolc és fél ezer — mondja dr. Pethő Ágnes. — A születésszám csökkenésével magyarázható, hogy míg korábban a kilencven, sőt, száz százalékot is elérte intézeteink kihasználtsága, az utóbbi két-három évben már csak nyolcvan százalék körül van. De ez az arány még mindig jóval nagyobb, mint másutt az országban, ahol csak 40—50 százalék. Emiatt sok helyen meg is akarják szüntetni a csecsemőotthonokat. Megyénkben ez valószínűleg még sokáig nem fog bekövetkezni: évente 300 gyereket vesznek fel csecsemőotthonba, ami azt jelenti, hogy ennek a korosztálynak, tehát a három évnél nem idősebbeknek 3—4 százaléka hosszabb-rövi- debb időt intézetben tölt. Életünknek erre a szakaszára ugyan később nem emlékszünk, mégis sorsdöntő ez a három esztendő: az emberpalánta ekkor tanul meg kötődni valakihez, kapcsolatot teremteni és fenntartani valakivel. Ha mindezt van kitől megtanulnia. Az első „leckét” akkor kellene kapnia, amikor még világra sem jött. Az anyák egy része azonban már a fogantatás előtt vétkezik leendő gyermeke ellen — életmódjával. A baba megszületése után aztán nagyon nehéz választás elé kerül a csecsemő sorsáért hivatalból felelős orvos, védőnő, gyámügyes. Vagy vállalja a kockázatot, és hagyja az anyánál újszülöttjét, vagy pedig csecsemőotthonba utalja a gyereket, akár a szülő tiltakozása ellenére — noha végső soron az ő elemi jogait sértve. De — sarkítva — úgy is fel lehet tenni a kérdést: melyik fontosabb, az anya joga gyermekéhez, vagy a gyermek joga — az élethez? Persze meg lehetne kerülni a csapdát: ha magát a családot segítenénk abban, hogy tudja és akarja is nevelni a gyerekket. De nincs elég lakás és munkahely. Nem tudunk úrrá lenni a devianciákon, az alkoholizmuson és az önpusztítás egyéb formáin. Vágyálom, hogy három-négy rászoruló családra jusson egy szakképzett, elhivatott szociális gondozó. Gyakran egész nemzedékeken át hiányoz.- nak a családokban az utódok által követhető és a társadalom számára is kívánatos, de legalábbis elfogadható életminták. Az egészségügy túlterheltsége pedig közismert. A megyében a gyerekeknek csak egyharmadát gondozza szakorvos. Két-három falu is jut egy védőnőre, nem lehet mindig az anya sarkában. Ezért mindenkinek nyugodtabb a lelkiismerete, ha a veszélyeztetett gyerek csecsemőotthonba kerül, vagy rögtön születése után, vagy néhány hónappal később, rendszerint azt követően, hogy egy-két kórházi ápolás már figyelmeztetett a környezet alkalmatlanságára. — Pályám elején sokkal több szülő tiltakozott. Azóta „leneveltük” őket erről, ma már könnyebben meg- győzhetők, hogy jobb lenne a gyereknek csecsemő- otthonban — folytatja a főorvosasszony. — De így is csak minden ötödik gyerekünkről mondhatom, hogy amikor hozzánk kerül, az anya, az apa vagy a nagyszülő teszi le az öléből. Minden második gyerek az egészségügy közreműködésével kerül hozzánk. A csecsemőotthonban lévő gyerekek nyolcvan százaléka cigány. Vannak családok, ahonnan rendszeresen itt kötnek ki a gyerekek. Előfordul, hogy már a tizedik (!) testvért fogadják. Nem egy olyan gyerek van az intézetben, akinek már az édesanyja is itt töltött hosszabb- rövidebb időt. Meséli a főorvosasszony, hogy egyszer fiatal leányanya hozta be újszülöttjét. Megpróbálták. rábeszélni, szoptassa a kicsit, legalább néhány hónapot töltsön gyermekével. Hiába. Olyan közönnyel írta alá a lemondónyilatkozatot, hogy az igazgató-főorvos megkérdezte: és ha annak idején vele is ezt tette volna az édesanyja? A fiatal nő erre közölte — éppen ezt tette, engem sem szeretett senki, majd felnő ez a gyerek is, mint én, intézetben ... Az élmény hatására az első években a főorvosasz- szony felkeresett negyven olyan családot, ahonnan négy vagy annál is több gyerek került már intézetbe. Megdöbbentő tapasztalatokra tett szert. A családok nyolcvan-kilencven százalékában már a nagyszülők is riasztó példát mutattak gyerekeiknek, a leendő szülőknek, akik így maguk sem tudhatták — mert soha nem volt részük benne —, mit jelent a szeretettel- jes kapcsolat anya, apa és gyermek között. Tudatlanság, a gyermek sorsa iránti közöny, a felelősségérzés teljes hiánya, emberhez méltatlan körülmények, épp csak a létfeltételek — ezt a súlyos örökséget hagyja egyik generáció a másikra. Az ő gyerekeik lesznek azok, akik nem sírnak, amikor pár hónapos korukban otthagyják őket a csecsemőotthonban. Addigra túlvannak a tiltakozáson, láthatóan nincs mit elveszíteniük. A társadalom pedig elkezdi maga előtt görgetni a gondot... Az intézet gondozónőire hárul az óriási feladat: utat találni ezekhez a gyerekekhez, megtanítani őket szeretni és szeretetet viszonozni; mindarra, amit életünk első három évében kell elsajátítanunk. Milyen gyönyörű munka lehet! — mondom én, és mondja velem bizonyára sok más nő is. — És micsoda lelki próbatétel! — teszi hozzá dr. Pethő Ágnes, maga is anyaként és elhivatott szakemberként. — A gondozónőnek ugyanis úgy kell szeretetteljes kapcsolatot tartania minden egyes gyerekkel, hogy közben nem szabad felvállalnia az anya szerepét, önmaga és gondozottja érdeke egyaránt ezt kívánja, hiszen ez a kapcsolat ideiglenes, bármikor megszakadhat, és akkor tudni kell elengedni a gyereket... Minderre csak az a nő képes, akinek stabil családi háttere van. Sajnos, sokan éppen azzal a szándékkal jönnek, hogy itt pótolják az életükből hiányzó anya—gyermek kapcsolatot. A mai fiatal nők egyébként sem olyan kiegyensúlyozottak, ezért kevésbé alkalmasak ilyen lelki teher viselésére. Sokan el is hagyják a pályát, ami különben az alacsony fizetés miatt sem vonzó. Bárki, bármely okból távozik is, megviseli a gyereket. Dr. Pethő Ágnes egyik tanulmányában olvasom, hogy a pár hónapos csecsemő is észreveszi ágyszomszédja eltűnését. Ugyanez az egy-két évest tartósan nyugtalanítja. A két-három évest pedig megzavarja: hová ment? én mikor megyek? most mit csinál? kivel játszik? hol alszik? — kérdi, mert izgatja saját jövője, amely hirtelen bizonytalan lesz. A gyerekek fele végül visszakerül vérszerinti szüleihez, saját családjába, ahol az eltelt idő (egy-két év) ugyan nem hozott gyökeres fordulatot, de az intézeti gondoskodásnak köszönhetően a gyerek jobban elviseli a megpróbáltatásokat. Mert nagyon nehéz a beilleszkedés, hiszen nem ismerik egymást. A szülő „leszokott” gyermekéről. Nem ismeri, s ha megismeri sem fogadja el szokásait („majd adok én neked urizálni!”). Nem tudja, hogy viselkedjen, azt hiszi, elég, ha ő jót akar („a vér joga”). A család nem építi tovább azt, aminek alapját a csecsemőotthonban megvetették. Esetleg egyenesen kiközösítik a gyereket, ami szélsőséges esetben tragikus következményekkel járhat — nemrég előfordult, hogy halaira vertek egy gyereket... Ha kudarccal fenyeget a beilleszkedés, és még időben észreveszik, visszakerül a gyerek az intézetbe, majd elindul az állami gondozottak keserves útján. Akit már korábban álla-' mi gondozásba vettek, azok vagy nevelőszülőkhöz kerülnek, vagy örökbe fogadják őket. Idetartozik a gyerekek egynegyede. Ezen belül az előbbi a nagyobb csoport. Sajnos, az ő sorsuk is bizonytalan, hiszen vérszerinti szüleiknek lehetőségük van rá, hogy „visszavegyék” gyereküket (mivel nem mondtak le végleg gyermekükről, és bírósági úton sem fosztották meg őket jogaiktól). — A közelmúltban egy négyéves gyerek nevelőszülei jártak itt — említ egy példát a főorvosasz- szony. — Elmondták, hogy két éve, mióta a gyerek náluk van, egyre az ajtót lesik. Attól rettegnek, hogy csenget a postás a hivatalos értesítéssel, hogy vissza kell adniuk neveltjüket, vagy hogy megjelennek a vérszerinti szülők. A félelem nem alaptalan. Elgondolható, milyen következményei vannak, ha a gyerek körül újra és újra elbizonytalanodik a világ. A többször kifosztott kapcsolatok — a főorvosasz- szony szép megfogalmazása — egész életre szóló bizalmatlanság, vagy ellenkezőleg, kritikátlan „tapadás” alapjai lesznek. Bűnt követ el az a szülő, aki gyermekét nem hajlandó, vagy valamely oknál fogva nem képes nevelni, mégsem mond le róla, és így megfosztja minden esélyétől, hogy családban nőhessen fel. Viszonylag friss példát említ a fiatalasszony: — Egészséges gyermeket szült egy hatodikos kislány. Még a tizenhármat sem töltötte be, az apa sem volt sokkal több. Tehát még mindketten gyerekek, hogyan lennének képesek egy csecsemő gondozására, nevelésére? A szülés után az anya egyébként is visszament az iskolába, hiszen neki még valóban ott lenne a helye. A szülők, illetve most már nagyszülők viszont nem akarták, talán valóban nem is tudták vállalni a babát, aki így idekerült a csecsemőotthonba. Ök is, mi is rimánkodtunk a mamának, mondjon le a kicsiről, és akkor örökbeadhatjuk a gyereket. Nem' sikerült. Azt mondta, ő ragaszkodik hozzá. Ennek ellenére a nagy nyári vakációban csak kétszer látogatta meg. Kicsi a valószínűsége, hogy ő is azokhoz a leányanyákhoz tartozik majd, akik családjuk elsd döbbenetének elmúltával magukhoz veszik gyermeküket. Ha a szülő nem mond le úgynevezett felügyeleti jogáról, akkor ettől csák a bíróság foszthatja meg, ami bizony hosszadalmas procedúra. Ez azért baj, mert a gyerek érdeke (és természetesen leendő szüleié is) azt kívánná, hogy egyéves kora előtt találjon végleges otthonra olyan gyerek van, akit örökbe lehetne adni. De ők is betegségük miatt nem kerültek eddig családba mert rendszerint — ámbár itt talán nem is egészen helyénvaló a kifejezés — sorban állnak az örökbefogadni szándékozók. — Mint a nevelőszülőkre, mind az örökbefogadókra jellemző, hogy megpróbálják elfelejteni és a gyerekkel is elfelejtetni az előzményeket — tapasztalja nemegyszer dr. Pethő Ágnes. — Sokszor a nyelvem kibeszélem, jöjjenek vissza látogatóba, ne titkolják a gyerek előtt, honnan is jött sőt, mutassák meg, hol választották ki éppen őt, mert aranyos volt, okos volt... Beszéljenek róla, hogy fejlődött, milyen szokásai voltak. A szülő óriási terhet vesz magára, ugyanakkor a természetes megoldási módot is elveszíti, ha ezt nem teszi meg, A gyereknek ismernie kell a múltját, amit ebben az életkorban csak mások tudnak számára megőrizni, majd később feleleveníteni. A sóstói csecsemőotthonban minden gyereknek van egy füzete. Ebben a gondozók rendszeresen feljegyzik, hogyan gyarapodott, fejlődött, rögzítik az apró, de a gyerek életében igen fontos eseményeket — nyugodtan aludt-e, milyen volt az étvágya, mikor fordult először a hasára, volt-e látogatója. . . Fényképeket is készítenek. A füzetet, a képeket, kedvenc játékát vagy ruhadarabját aztán minden gyerek magával viszi, bárhová kerüljön is innen. A gyerekek negyedrésze számára ez sajnos újabb intézetet jelent: miután betöltötték 3. évüket, óvodásotthonba kerülnek Baküalórántházára vagy Balkányba (a fogyatékosok -"egészségügyi gyermekotthonába). Minden tizedik gyerekkel ez történik. Színes fotókat nézegetünk a főorvosasszonnyal. Játék közben, tortás-gyer- tyás születésnapon örökített meg egy-egy pillanatot a fényképezőgép. Aki csak a képet látja, azt gondolja, bármely csdládban készülhetett volnai Lód: Egy hónapig nevelte az édesanyja, aki egykor maga is állami gondozott volt. Aztán behozta a csecsemőotthonba, mert elhagyta az élettársa, és lakása nem lévén, neki visz- sza kellett költöznie a szüleihez. Egyébként már van egy gyereke, őt is az élet- társ szülei nevelik. A nagyon értelmes Lócit hat év alatt háromszor látogatta meg az édes( ?)anyja. Aztán a sors úgy döntött, megpróbálja kárpótolni a kisfiút: egyszer a GYIVI- ben járt egy holland karitatív egyesület, amely aztán elvitt nyaralni tizenöt gyereket, köztük Lócit is. Így ismerte meg őt egy holland házaspár, örökbefogadták. Cigánysága miatt Lócit itthon senki nem akarta örökbefogadni. Ferike: Talán hozzá is kegyes lesz az élet. Most küldték el a jellemzését a már említett holland karitatív egyesületnek. Van egy házaspár, amely közreműködésükkel kifejezetten beteg gyermeket szeretne magához venni. Újszülöttkorában Ferikét vízfejűség miatt műtötték. Viktória és Eleonóra: Szüleik több gyereket is nevelnek otthon. Az ikrek azonban nem a mama férjétől születtek, ezért nem . fogadja be őket a család. A két szőke kislány most másfél éves, valószínűleg örökbe lehet őket adni. Olyan helyesek, kedvesek, hogy szerencsésnek tudhatja magát, aki örökbefogadja őket. Miki: A nevetős gyermekarc nem árulkodik róla, hogy ez a kisfiú süket- némának született. Most már a siketek és nagyothallók debreceni iskolájába jár, de a vakációt — egykori gondozói nagy örömére — itt töltötte. ecsukjuk az albumot. Elköszönök a főorvosasszonytól. Odakinn hűvös őszi szél ci- bálja a kert gyönyörű fáit. A portás bácsi, amikor bezárja mögöttem a kaput, barátságosan kérdi, .ahogyan — gondolom — a gyermeküket meglátogató anyáktól szokta: mikor tetszik újra jönni? KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Si?' Az első három év
