Kelet-Magyarország, 1988. december (45. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-24 / 306. szám

KM KARÁCSONYI MELLÉKLET 1988. december 24. ^ Békés karácsonyt! — olvasható a Kelet Áruház homlokzatán. Évek óta először látható ez a jó­kívánság. Mennyivel más ez. mint a szokványos, ezért közhelyízű „Kelle­mes ünnepeket!". Meny­nyivel szívhez szólóbb. teltebb j el entésta rta lmú, hovatovább időszerűbb a szeretet, a meghittség, az összetartozás régről örök­lött s az időben nem hal­ványuló ünnepén. De'bé­ke wan-e a „jaj-sötét szí­vekben”? Tudunk-e ma ünnepelni teljes szívvel? Ma, amikor minden eddiginél veszélyeztetet­tebb az élet, amikor na­ponta százezrek haláláról tudósít a tévé. a sajtó, a rádió, amikor eladdig tetszetős elméletek kár­tyavárként omlanak ösz- sze, amikor hitek-remé- nyek fosztanak szét, ami­kor egyre erőteljesebben hallani Ady eltévedt lo­vasának vak ügetését, amikor egyre többen ér­zik úgy. hogy valami nincs sehol. Épp ezért fontos a bé­kés karácsony. Az egy­máshoz fordulás őszinte gesztusa, az érzelmi oda­adás mással nem pótol­ható öröme. A feldíszített fenyőfa, a hozzátartozó­ink szemében viliódzó fé­nyek a szépség és érte­lem el pusztíth a tat lansá­gáról vallanak. Lehet, hogy aggaszta­nak á,hírek és rémhírek, az infláció és a demok­rácia megteremthetősé- gének akadályai, a nem­zeti sorskérdések alaku­lásának bizonytalansága fölött érzett szorongás, egyszóval a jövő csöppet sem biztató előjelei. Mégis. a karácsony mindezek ellenére kell. hogy emberarcú legyen. Akinek vallási ünnep, hadd emelje az égbe te­kintetét. (A televízió is közvetíti az éjféli miséit.) Akinek családi hagyo­mány, örüljön az övéi között. A gyerekek moso­lyában a jövő. S'míre nincs ma égetőbb szük­ségünk. mint a szeretet­te, emberségünk elidege­níthetetlen sajátjára? Hi­szen nélküle méltatlanok vagyunk az értelemre. Ahogy Pál apostolt szo­kás idézni: „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mimdenit hiszen, mindent remél, mindent eltűr.” A karácsony a csoda beteljesülésének ideje is. Ma azonban a csodát magunknak kell önma­gunkból létre hívni. Hi­szen valamennyien képe­sek vagyunk rá, mert bennünk van. S ha mindannyian megpróbál­koznánk vele. akkor le­hetne valóban békés ka­rácsonyunk ... (kúrád i) EGY ÉLET CSEREPEI Az örökség között egyetlen darabból faragott ágy A kövesút szé­lén idős asszony tolja kerékpárját. Kérdem, merre van a Kossuth ut­ca. A néni azon­ban tanácstalanul ingatja a fejét.- — Jancsó Ist­vánnét keres­sük .. . — teszem hozzá reményked­ve, és nem is hiá­ba. — Manyi nénit? Jaj, hát miért nem ezzel tetszet­tek kezdeni ?! — örvendezik a néni, hogy mégiscsaik segíthet, és rög­vest útbaigazít. Pár perc múlva már Manyi néni puliformájú, szer­telen jókedvvel ugató, a vendégek után kapkodó ku­tyája mellett pró­bálunk beóvakod­ni a házba. Oda­benn két macska szunyókál a melegben, az egyik a konyhakredenc leg­feljebb tenyérnyi széles pere­mén egyensúlyozva — ké­sőbb, miközben beszélgetünk, le is esik álmában. Attól fog­va aztán a háziasszony ölé­ben doromból. — Ezért is vagyok ilyen itthonülő, sajnálom magukra hagyni az állataimat. Van pár tyúkom, azokat is csak el kell látni — mondja Manyi néni. — Itthon töltöm az ün­nepeket is, egyedül. Próbál­tam rábeszélni a sógornőmet, Köszöntik még így egymást ma is Szekeres-bokorban Hul- vej János bácsi és felesége Erzsiké néni. S hogy tényleg boldogok voltak azok a fiatal­kori karácsonyok, az csak lelkes szavaikból szűrhető le. Ma mindketten túl vannak már a nyolcvanon, tótul már ritkán beszélgetnek, pedig va­lamikor ez volt az „anyanyel­vűk”. Kettesben élnek az újonnan épített házban, de a szomszédban ott van a sza- badkéményes, búbos kemencés régi épület is. Tiszta, világos gondolkodású, jó kedélyű tir­pák emberek, még most is ak­tívan dolgoznak. „Nincs ne­künk se nyugdíjunk, se jára­dékunk. A föld mindig eltar­tott bennünket” — mondják. Itt Jaktak apáik, nagyapáik is. Éppen disznóvágáshoz ké­szülődtek. A kések kifenve, tekenők tisztára mosva. — Amióta az eszem tudom, mindig így karácsony előtt vágtunk disznót. Sokszor már András-napra, — kezdi a be­szélgetést János bácsi. — Sok régi szokás, babona él még ma is ez időről, de valahogy már nem hisz benne az em­ber. A szeretet ünnepe nem csak két napból állt. Négy héttel előtte kezdődött az Ad­vent (Krisztus eljövetelének ideje), december 13-án Luca napja, melyhez sok hagyo­mány kötődött. Például nem szabad varrni, fonni. Az öre­gek karácsony első napjáig figyelték az időjárást, mert azt tartották, mindegyik meg­felel a jövő év egy-egy hó­napjának. Ettől a naptól kezdve nem volt szabad han­gos szóval hívni a baromfi­akat, ha etették. — különleges nap volt a karácsonyt megelőző vilija is — veszi át a szót Erzsi néni. Volt olyan család, amelyik egész nap böjtölt, hogy annál nagyobb étvággyal lásson hozzá a lakodalmi méretű va­csorához. Nagy volt a készü­lődés, a kemence napokig jöjjön el, de neki ott vannak a gyerekei, unokái Leninvá- rosban. Négyen voltunk test­vérek, de már csak én élek, a legfiatalabb .. . Hetvenhe- tedik éves vagyok. Manyi né­ni, született Marsaiké Margit Nyíregyháza első polgármes­terének, Inczédy Gyögynek az utolsó élő dédunokája. Nem könnyű eligazodni a családfa számos ága-boga között. A dédapa, Inczédy György 1780-ban született, és 74 éves korában halt meg. Két lánya neon hűlt ki. ment a slkálás, a takarítás. Este a jószágokat bőségesen megetettük, mert a hagyomány szerint ők melen­gették a kis Jézust. A kutyá­nak megfüstöltünk, jnegzsí- roztunk, jól befokhagymáz- tunk egy nagy darab kenye­ret, hogy harapós legyen és ne kóboroljon el. Majd Já­nos bácsi így folytatta: — E napon keresztet ve­tettünk fokhagymával az is­tállóajtóra, hogy a boszor­kány ne tudja megfejni a te­henet, (el ne apadjon a teje). Estére ünneplőbe öltözött az egész család. Elfoglaltuk he­lyünket a terített asztalnál. Rajta egy pohár búzába tett kocsigyertya világított. Alatta szakajtóban mindenféle termék: búza, árpa, dió, alma. Ez azért kellett, hogy jövőre mindenből bő termés legyen. A vacsora imádkozással kez­dődött. Majd mindenkinek meg kellett enni egy mézbe mártott'cikk fokhagymát. Ez­után jött a mákosbobájka, majd a többi finomság. Tep- sün sült karikaikrumpli, rajta triss oldalas, ezt követte a hurka- kolbász. Mindehhez mrványt (magas fonott kalá­csot) ettünk. Közben-közben saját i termésű borocskából volt. Az egyik Borbála, az anekdotabeli Mikeczek édes­anyja, a másik pedig Karoli­na, Manyi néni nagyanyja. Karolinának három lánya volt és egy fia •— Manyi néni édesapja. ✓ — Édesapám idenősült Bújna, ahol előbb kereskedő volt, aztán földbirtokos, majd tisztviselő. — Tehát addigra már kis­sé megkopott a család régi dicsősége, ámbár ez a „föld- birtokos” még előkelőén hangzik... Mekkora birto­kuk volt? — Ha jaj! A ház, meg egy darab szőlő . .. Pedig a nagy­apámnak még hatszáz holdja volt! De amikor nyolc fiú után végre született egy kis­lányuk is, a szülés után há­rom héttel a nagyanyám meghalt. Bánatában nagyapa inni kezdett, és szép lassan eldáridózta a hatszáz holdat. Édesapámnak már csak a ház és egy hold szőlő maradt, így aztán nemigen lehetett előkelősködni, három gyere­ket kellett felnevelni, illetve négyet, mert volt egy féltest­vérünk is, édesanyám első házasságából. Az ő apjáról soha nem beszélt anyám. Annyit sejtettünk, hogy na­gyon rossz ember lehetett, mert miután elváltak, édes­anyám még az esküvői ké­pükről is levágta ezt az első férjét... ifi * * Jó lehet nehezen éltek — csakúgy, mint mások is ak­koriban —, a szülők mind a négy gyereket taníttatták. A két Marsalkó-lány és a fiú kortyolgattunk. A végére ma­radtak a kőttes tésztából ké­szült mákos, diós kürtös, tú­rós lepény és a különböző há­jasfélék. Emlékszem, mikor kisgye­rekek voltunk — kapcsolódik be ismét a háziasszony — ak­kor is volt már karácsonyfa. A szülők feldíszítették, úgy hozták be, sokszor fehér lepe­dőbe öltözve, mintha angya­lok lennének. Nem olyan „fé­rges”, mint ma, néha csak egy-egy ág volt az egész. Raj­ta szaloncukor, apró alma, aranydió és sütemény. Ez víz­keresztig maradt meg, tudtuk nem szabad hozzányúlni.- Még­is megtörtént, hogy az ügye­sebbek kenyérdarabot csem­pésztek 'a szaloncukor helyé­be, amin osztozkodáskor jót nevettünk. Visszatérve a vár csorára, a legutolsó mozzana­ta a „diópróba” volt. A sza­kajtóból válogatás nélkül mindenki kivett egyet: aki­nek a dióbele hibás volt, fe­kete vagy száraz, az búsulha­tott, mert K következő évben betegség, vagy halál szállt rá. A háziasszony az étkezés vé­géig nem állhatott lel, mert akor nem fog megülni a kot- ló — mondták. Nagyapámék is elvégezte a négy polgárit. Bandi végül tanító lett, Etu pedig ipariskolát végzett, de gyenge egészsége miatt ott­hon élt a szülőkkel. Margit, azaz Manyi néni Bujról járt be a kisvonattal a nyíregyhá­zi „községi leánypolgáriba”, majd a Kálvineumba. Utána elvégezte a postásiskolát. * * * — Magam sem tudnám megmondani miért, de én gyerekkoromtól fogva postás akartam lenni, már a zsa'lu- gáteres ablakunkon keresztül is ezt játszottam. . . 1928 szeptember elsején álltam munkába, és ezt követően négy teljes évig ingyen dol­goztam, abban a reményben, hogy egyszer csak véglegesí­tenek ... Bujon kezdtem, de másutt is dolgoztam, Ibrány- ban, Edelényben, Szoboszlón. Vissen, Tiszabercelen, mikor hol volt rám szükség. Helye­zett az igazgatóság ide-oda. mert jó munkás voltam. Ti­szabercelen ismerkedtem meg az urammal is, aki ott volt katolikus pap. Miattam persze otthagyta a hivatását, hiszen másképp nem háza­sodhattunk volna össze — katolikus pap nem nősülhet. 1945 szeptemberében volt az esküvőnk, decemberben el­nyertem a buji postamesteri állást, így végre hazakerül­hettem, mindig ez volt a vá­gyam. Ami különben nem kis dolog volt, hiszen akkor nyolcvanan pályáztak erre az egy helyre! * * * Férjének viszont nem akadt munka. Manyi néni idejében szokás volt még, hogy vilija estén az egész há­zat felhintették szalmával. Ez azért történt, mert a Jézuska is szalmára született. Meg azt tartották, hogy a „rosszat” tá­vol tartja. Reggel összegyűj­tötték. s ha később beteg lett valamelyik jószág, ezzel al­moztak alá, de ezzel kötötték körbe a férges gyümölcsű fák törzsét is. A vacsorából ma­radó ételmaradékot, morzsá­kat nem volt szabad este le­szedni. Reggel a morzsákat az aprómagvakkal együtt a tyú­koknak adták. Ezt mindig a gazda végezte, mégpedig úgy, hogy szétterpesztett lába kö­zött hátrafelé szórta azt, s közben mondogatta magában: „Tyutyu z vajci — aj ja z vajci!” Ez azt jelenti: „Tyúk is tojásból,-én is tojásból!" — néz Erzsi néni mosolyog­va a férjére, aki tovább me­sél : — Vacsora után előkerült az énekeskönyv, s vártuk a kán- tálókat. érültünk, amikor meghallottuk az ablak alatt: „Szabad-e Istent dicsérni?” Ha bejöttek, kaptak harapni- és innivalót. Apám egy-két fémpénzt is a zsebükbe csúsz­tatott. Jöttek a betlehemesek, a tréfálkozó öreggel. Első nap reggel a kisfiúk és kislányok verselni mentek. A szülők behajtottak temp­lomba szekeren, vagy szán­kón, áldoztak, gyóntak, meg­nézték a városi házat. A ta­nyás délre megmelegítette a kemencében az ételt, délután jöttek a rokonok. Mi fiatalok második nap mentünk Nyír­egyházára. Délelőtt templom­ba, ha nem volt nagyon hideg, koKzóztunk egy kicsit, este pedig a gazdakörben bál volt. Mefe^ll, a távolba mered. Lelki szemei előtt megjelen­nek a fényes csizmás fiúk. bő- szoknyás Ignyok, amint jár­ják a gólyatáncot. Fiatalok voltak. Egy karácsonyra em­lékeznek, s lassan megfogják egymás kezét. Dankó Mihály mellett dolgozott hát a pos­tán — kilenc évig anélkül, hogy ezért fizetést is kapott volna... Mégis a posttüpl ment nyugdíjba ötszáz m- rinttal, 1968-ban. Felesége akkor már egy éve nem dol­gozott, az ö nyugdíját ezer­ötszáz forintban állapították meg X 987-ben. — Azóta ez felment négy­ezeregyszáz-valamennyi fo­rintra. Ebből és a négyszáz­harminc négyszögöles kert­ből élek, 1983, a férjem halá­la óta egyedül... Gyerekünk sajnos nem született. — Ez a kicsi háztartás ki­tölti minden idejét? — Igen, mert a kertet is egyedül művelem. Na meg aztán olvasok, rádiózok — nyolc rádióm és két lemez­játszóm van! Főleg a ko­moly zenét szeretem, sok ope­ralemezem van. Pedig a csa­lád nem volt valami muzi­kális. Itt, Bujon a patikus­nak volt először egy fülhall- gatós rádiója, emlékszem, a János vitézit hallottam raj­ta... Talán akkor szerettem meg a zenét. De érdekel en­gem minden. Aztán ha hal-* lak valamit a rádióban, ami­ről véleményem van, akkor írok. Itt ez a régi Remington, azon írtam már Földi Iván­nak, Mester Ákosnak, Pet- ressnek, Bölcs Istvánnak, Miska bácsinak... Igaz, vá­laszolni nemigen szoktak. Kötegnyi levél (Manyi né­ni elővigyázatos, mindent másolattal ír) tanúsítja az élénk érdeklődést. No és Ma­nyi néni életrevalóságát — ahogyan ő mondja, „kihajt­ja”, ami jár neki. Ilyen leve­lezés eredménye, hogy 19 év késéssel megkapta a jubi­leumi jutalmat. Nemrég há­romezer forintot „járt ki” azért a kiváló dolgozó (ki­tüntetésért, amit még' 1956s. augusztus 20-ra (!) kapott, de akkor pénzt nem adtak mel­lé... Kitartásának legéke­sebb bizonyítéka mégis az, hogy elérte: fizessék ki a 640 forintot azért a búzakötvény­ért, amit még az édesapja jegyzett — az „1 mázsa, 10 kila” búza ellenértékét még 1948-ban kellett volna megté­ríteni ... — Sosem tetszik kimoz­dulni hazulról? — Jóformán osalk a teme­tőbe járok ká, van egy kis­motorom, azzal. — Mikor szerezte meg Ma­nyi néni a jogosítványt? — .Nincs énnekem jogosít­ványom! Vo&t itt ugyan ta­valy egy tanfolyam, én arra szépen el is jártam, de nem sikerült az elméleti vizs­gám ... Gyakorolni bejártam Nyíregyházára a rutinpályá­ra, egyszer egy autóbusznyi katona, meg egy csomó ka­masz vidult rajta, hogy mo­torra ülök... A végén aztán megkérdezte az egyik vizs­gáztató, ismerem-e a körzeti rendőrt. Mondtam, hogyne ismerném. Na, akkor ne tes­sék járni a jogosítvány után... Így is lett. De csak a temetőbe, meg vissza jövök - megyek a motorral. Itt van velem szemben a presszó, ott mindig akad valaki, aki be­rúgja nekem a motort, haza­felé meg a téeszközpontból szoktak segíteni... Ismer en­gem a failuban mindenki, még a tüzelőutalványom is úgy van kiállítva, hogy „Ma­nyi néni”... Nyitogatunik egyik szobá­ból a másikba. A dédapái örökséget egy pohár, egyet­len darabból faragott ágy, egy rózsafagyakérből készült ruhásszekrény, néhány hím­zett terítő jelenti. Emellett csupa személyes emlék. Egy fénykép a híres amerikai sztártól, Nelson Eddytöl, akit az Orgona virágzás című filmben látott Manyi néni. és persze írt kedvencének... Finom Rosenthal-porcélánok. A vitrinben Kosárvné Réz Lola könyvei. a Filléres klasszikus regények című sorozat... Egy élet cserepei. Gönczi Mária „Vinsu jen ván Kracsun! Boldog karácsonyt!” Jó kedélyű tirpák emberek Az első polgármester dédunokája Jancsó Istvánná, Inczédy György déd­unokája, emlékei között.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents