Kelet-Magyarország, 1988. november (45. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-05 / 265. szám

Örökségek

M

i a november? Kisgyerekkori emlékem, hogy az apám, a család vörös rémként emlegette az 1917 után kialakult másik társadalmi rendet. Ök így tanulták, de nem egészen így élték meg. Én másképpen tanultam, másképpen kell megélnem is. Nem kell sokáig visszamenni az időben, hogy a vasárnapok, az ünnepek, a neves napok, kalács és méz, hús és mazsola, virág, de mindennekelőtt szappanszagúak legyenek. Az a szappan az ünnephez való mosakodást a harangszót és a misét, vagy istentiszteletet megelőző szertartás volt. Emlékeimben szeretem az ünnepeinket, még akkor is, ha ezek szükségszerűen változtak és napjainkban is változnak az idővel. Nem hiányzik a vasárnapi harangszó, a fürdőszobám mellett az egykor volt lavór, és a szappamszag. A hangulat mégis megmaradt.

Felnőtt lettem, de különös módon mindig azt érzem, hogy nem én lettem felnőtt, hanem felnőtt körülöttem a társadalom. Ünneptől egy másik ünnepig felérni nehéz, de ha nosztalgiával sajnálom a bádoglavórt, alkkor semmit se érne a fürdőszobám. Nem akarok valamiféle filozófiát írni, egészen egyszerűen csak azt akarom elmondani, hogy mi bennem és mi lehet bennünk 1917 novembere. Nem a szüleim, hanem az én és a gyerekeim ünnepe. A sors.

Napjaink felerősödött gondja, hogy vallatjuk a történelmet, szenvedélyesen keressük, hogy hol és mit hibáztunk. Keresünk őszintén, idetartozóként, keresnek mások hibákat ellenségesen. A kérdés mindenképpen ugyanaz: mit is kezdtünk 1917 örökségével. Közhelyes válasz, hogy legfeljebb emlék a bádoglavór, hogy fürdősó van a valamikori otthon főzött (kevesen emlékeznek arra) szappan helyén. Ismerek paraszt- asszonyt, aiki húsz kilométer távolságra gyalog vitte a tojásokat a piacra, olyat, aki harminc kilométerre lakott az orvosától, de most felháborodik, ha a piacon drágult a tojás, vagy ha a rendelőbe késve érkezik az orvos. Ismerek sajnos, másféle sorsokat is. A még most is egyre nehezedő körülmények között élő kispénzű nyugdíjasokét, a gondokkal küzdő többgyerekesét, és közvetlen valóságközeiben van a munkanélküliek, vagy éppen a munkanélküliségtől félők élete is. Az elmélet és a valóság sohasem találkozott egészen, de nem is találkozhatott. Az a forradalom maga volt a hit. Egy moszkvai képtárban láttam képeket a Téli

Palotát ostromlóikról, haldokló tengerészről, kézigránátot dobó forradalmárról. Micsoda hit kellett a halálhoz, micsoda óriási reménység a túléléshez! Mi az örökség, amivel gazdálkodnunk kell? Az örökség maga a forradalom. Minden hibánk ellenére az örökség maga a lehetőség, ahhoz, hogy ne kelljen sohase Téli Palotát ostromolnunk, hogy ne kelljen fedetlen mellünket kínálni a géppuskagolyóknak, hogy tervezni merjünk, minden gondunk ellenére megpróbáljuk alakítani a magunk sorsát. Így vagy úgy, de mindenképpen örökösként és jobban.

Nem tudni már, hogy hol robbant és mit tett a katona kezéből kirepülő gránát. Nem tudni, hogy akkor mit ért a szuronyos puska, és azt se már, hogy annak a haldokló katonáinak volt-e felesége, voltak-e gyermekei. Neki hite és reménysége volt. A gyerekeinek lehet, hogy nem hagyott semmit, hacsak egy halálhírét közlő cédulát, de meghagyta örökségnek a maga hitét, a forradalmak örök reménységét.

Gazdálkodnunk ezzel kell, és lehet. Szem- köztröl nem lőnek ránk géppuskával és valóban nem tudni, hogy hol és hogyan robbant az a bizonyos gránát. Izmainkban nem hordhatjuk az akkori nekifeszülő test igazát, de mi mindennek a folytatói vagyunk, lehetünk. Jó vagy rossz gazdaként, herdáló örökösiként, vagy okosan és szorgalmasan. Okosságunkat érheti gáncs, talán a szorgalmunkat is vitathatják sokan. Élhetünk valamivel rosszabban mint tegnap, vagy tegnapelőtt, gondokkal terheltebben, de a bádoglavórtól csak a forradalom által gyalogolhottunk el a fürdőszobákig, és bár igaz, hogy az sokaknak nem jutott még, de a viskóktól a kétszobányi fényig, a csempé- zett fürdőszobák melegvizéig.

A mi dolgunk nem lehet más, mint egyéni gondjainktól nem függetlenül, azokat tudva, számon tartsuk ennek a forradalomnak az eredményeit is. Igen. Az otthon főzött szappantól, a bádoglavórtól a mai kozmetikai szerekig és a fürdőkádakig. Drasztikus, de leírom, hogy egy feleség gondját számon kell tartanunk a halotti cédulától a hónap elején befizetendő csekkekig. Hogy ez mekkora különbség. Gyerekeink sorsa érzi, de ehhez kellett az egykor volt forradalom.

Bartha Gábor

Egy privilégiummal kevesebb...

Bátor lépés

A Szovjetunióban szeptember elseje nemcsak az új iskolaév kezdetét jelentette, hanem egy újabb lépést a társadalmi igazságosság felé. E naptól kezdve ugyanis megszűntek a párt-, állami és közigazgatási dolgozók élelmiszer-utalványai.

A hírt egy hónappal korábban a Pravda egy pár soros közleményben jelentette be. Ügy tudom, kivételt csak a rendkívüli érdemeket szerzett nyugdíjasok élveznek.

A döntés fogadtatása persze nem egyértelmű. Országunkban olyan sajátos helyzet alakult ki, amikor a tényleges változások sokszor mélyebbek és szélesebbek, mint ahogyan arról a tömegtájékoztatási eszközök hírt adnak. Ennek sok oka van, többek között valószínűleg az is, hogy manapság sok olyan dolgot változtatunk meg, vagy javítunk ki, melynek vajmi kevés köze van a szocialista vívmányokhoz.

így van ez az élelmiszer- utalványokkal is. Országunk hosszú időn keresztül nem volt képes biztosítani állampolgárainak a megfelelő élelmiszer-ellátást. Az élelmiszerutalványok rendszerének bevezetése, melyet később sajátos ösztönzésnek, sőt kitüntetésnek vettek, kényszerű lépés volt, amivel nem lehetett büszkélkedni. Nem véletlen, hogy hatalomra jutása után Hruscsov, majd, mint hírlik, Brezsnyev is szinte azonnal hozzálátott, hogy megszüntesse az apparátus dolgozóinak kedvezményes élelmiszer-ellátását. Hozzáfogott, ám nem fejezte be egyikük sem. Azonnal megérezték „a megsértett” apparátus ellenállását, s sem a társadalom, sem a sajtó részéről nem kaptak nyilvános támogatást. Ma más a helyzet. A tömegtájékoztatási eszközök

kampányt folytatnak a társadalmi igazságosság helyreállításáért. Ez a párt vezetőinek irányvonala is. Ennek ellenére úgy vélem, hogy az élelmiszer-utalványok eltörléséhez meglehetős bátorság kellett, s feltételezem, hogy a döntést a Kremlben nem könnyen hozták meg. Ez ugyanis a káderállományra mért csapás,

A fiatalember nem

azért fékezett a monori országút egyik feltételes buszmegállója előtt, mert általában szánalommal viseltetik a havas esőben buszra várakozó magányos egyedek sorsa iránt. Nem. A fiatalember azért fékezett és állt meg, mert hanyag eleganciájához a nagyvonalú gesztusok gyakorlása is hozzátartozik.

— Tudja, uram — mondta, miután rezzenetlen arccal végighallgatta hálálkodó mako- gásomat eleinte lelkiisme- ret-furdalást éreztem, amikor ezzel az Opellel emberektől hemzsegő buszmegálló mellett voltam kénytelen elhajtani. A visszapillantó tükörben gyakorta láttam, amint leplezetlenül parázslanak utánam a gyűlölködő pillantások. Akkor azt hittem, hogy a kocsit gyűlölik, illetve azt az életformát, amire egy ilyen elegáns nyugati márka következtetni enged. Azóta világosabban látok, uram. Jól tudom, hogy a gyalogosok nem a kocsira dühösek, hanem arra, aki benne ül. Ha ők ülnének egy Opel volánja mellett, és én állnék a buszmegállóban — semmi bajuk nem volna a világgal. Tudja, uram: az emberiség

még mindig a csecsemőkorát éli. S egy csecsemő csak addig bőg, amíg meg nem kapbizonyos privilégiumok megvonása.

A lenini normák helyreállítása felé vezető úton, amelyen az utóbbi három évben a szovjet társadalom halad, ez természetesen csupán egy kis, ám ugyanakkor mégis elvi lépés. Emlékezzünk rá, hogy annak idején, amikor az ország éhezett, hiába próbáltak meg elvtársai egy darabka cukorral többet adni Leninnek, nem fogadta el. Ma inkább egy doboz kaviárról való lemondásról van szó. A két dolog per- sze nem összemérhető, ám a lényeg ugyanaz.

A. Ignatov

Baranyi Ferenc:

Csönd lesz a

ja a cumiját. Ezért én a nagy forradalmakat sem tudom komolyan venni, nem én, uram. Nem többek tömeges méretű höbörgéseknél. És ha mindenki megkapja a maga cumiját — csönd lesz a világon. No, isten áldja.

Monorra értünk, ki kellett szállnom. őszintén örültem neki. Addig ugyanis — a hálaérzettől még mindig átitatva — úgy heherésztem, mintha egyetértenék jótevőm elméletével. Pedig nem értettem egyet vele, csak éppen túl hálás voltam neki ahhoz, hogy vitatkozzam azzal, amit mond. Ezért örültem a megérkezésnek: menekülhettem saját

lekenyerezett lelkiismeretem elől.

A forradalmárt és a háborgót az első pillanatban valóban nem lehet megkülönböztetni: mind a kettő elégedetlenkedik. Az alapvető különbség csak hosszabb távon derül ki: a höbörgö csak azt tudja, hogy mi az, ami ellen lázad, míg a forradalmár azzal is

A művészet századeleji for-' radalmának egyik legaktívabb központja Európa legszegényebb régiója: Oroszország. A tízes évek folyamán Itt jönnek létre zseniális művek a modern korról, a gép, a technika koráról. A művészet megújí- tói olyan fantasztikus konstrukciókat, merész ötleteket, nem konvencionális műformákat kívánnak a politika szolgálatába állítani, amelyek előtt az utca népe, a forrongó embertömeg döbbenten áll. Hogyan is számolt be erről Ehrenburg? „Eszembe jut 1918 május elseje. Moszkvát a futuristák és szuprematisták vásznai díszítették. A mállott vakolaté házakon, az empire stílusú magánpaloták oszlopos homlokzatain tébolyult négyzetek csatáztak hasonló rombuszokkal; szemük helyén háromszögekkel virító arcok dívtak. Egy vénasszony, amint megpillantotta a hatalmas halszemével rámeredő kubista vásznat, imigyen jajveszékelt: „Azt akarják, hogy a sátánt imádjuk”.

A riadalom, a fintorgás, az elutasítás végül is jogos. Hisz éppenséggel az- összes korábbi művészetfogalom elutasítására törekedtek az avantgárd alkotói. Mégis, a meghökkenéssel együtt is, Európa hitt az újban. Milliók hittek abban, hogy a semmiből új világ építhető. A művészetben is. Ez az avantgárd lényege. A művészet forradalmáé. A valóság nem utánzandó. A művészet a

társadalom többi szféráj egyenrangú valóság.

Vajon egymásra talál vészét és forradalom? A vészét forradalmából a fo dalom művészete válik? volt a szovjet-orosz idő: kultúrájának nagy kérdése

Malevics, Kandinszkij, ’ lin, Rodcsenko, Punyi, Gon róva,. Alekszandr Veszn Larionov, Chagall, Piroszn vásznai a művészet megú; sának annyi útját, a radii esztétikum annyi lehetős vetik föl, amely szinte pi nélkül áílá Az egyik kije ti: a művészet másfajta sz lélődést kíván, mint bárm

Nyikolaj Szemjonovlcs Gyemkov: Textllterv, mintája Bugy lovashadserege.

tisztában van, hogy mi az amiért lázad.

Óriási különbség. Mert a háborgót el lehet hallgattatni néhány odavetett konccal — „cumival”, ahogy ismeretlen jótevőm mondta —, o forradalmár viszont elégedetlenkedni fog mindaddig, amíg eszméje testet nem ölt, vagy ha már testet öltött: amíg eszméjét „meglovagolni” igyekvő törekvéseket észlel maga körül. S mindezt függetlenül egyéni sorsának, saját szociális helyzetének alakulásától.

Láttam én már karón varjút. Láttam embereket, akik — a nép bizalmából magasabb polcra kerülvén — hamar elfelejtették, hogy honnan kerültek oda. Láttam a szegényeknek nem egy prófétáját megtollasodni és kispolgárrá silányulni az indulatokban is. Láttam kényelmetlen írót lelkileg elkényelmesedni abban a villában, amit rebellis műveinek a honoráriumaiból építtetett. És láttam olyan őrmestert, aki a hajdani jutásiaktól közkatonaként elszenvedett

sérelmeit a félszeg újoncokon

igyekezett megtorolni. Láttam, láttam, és mindig elgondolkoztam: rengeteg esettséget, emberi gyarlóságot hordozunk még az idegeinkben.

És amíg hordozzuk, addig a forradalom nem ér véget. Az a forradalom, amely az Auróra ágyúlövésére robbant ki. Én annak a forradalomnak az évfordulóját képtelen vagyok a szabvány ünnepek közé besorolni. Mert ünnepeink zömében kegyelettel emlékezünk valakire vagy valamire, személyre vagy eseményre, valami lezártra, elmúltra, mindenképpen befejezettre. A forradalom ünneplése viszont nem rekedhet meg az emlékezésnél, a kegyelet lerovásánál, mivel a forradalom folyamatot jelent. Máig ható, ma is zajló folyamatot. A régi rend megdöntése csak a kezdet■ volt. Áz új rend kivirágoztatásához szükséges tudati magasság meghódítása még nagyon is hátra van. A szocialista gondolkodású és életvitelű emberért még nem fejeződött be a harc. Sőt, mostanában éleződik, hiszen e harc kilátástalan- ságát egyre többen hangoztatják. Sokan félreértik a peresztrojkát, azt hiszik, a forradalom temetéséről van szó, pedig ellenkezőleg: 1917 októberét most még inkább tekintjük a legnagyobb emberi lehetőségek történelmi kiindulópontjának, mint bármi

Most, amikor az azóta e idő rárakódott évtizedei zül nem egyet kell lefej róla, hogy világosabban hassuk: minek a további lét kell megkísérelnünk szólag ellehetetlenülő heh. tünkben. Forradalmárokra nem hőbörgőkre van szül manapság elsősorban, fo dalmárokra, akiknek közö gi indulatait nem tompíth el saját sorsuknak sem ji ra, sem pedig rosszabbra dulása. Forradalmáro akiknek tisztánlátását nem kíthatja el az egyéni útjuk pehupáin felverődő por i Forradalmárokra, akiket 1 silányít el a magasabb be tás — és forradalmáro akiknek nem derogál a „i legényi” állapot, akik szi eminenciásként sem ren% küzdeni a szocialista közö veszélyeztetett érdekeiért, rétévé vélt vagy valóságos relmeket, elfelejtve bosszi igazságtalanságokat.

Forradalom... A szó bar dókat idézett hajdan — id ma az „eszme-barikádokat felszaggatott utcakövek lyett idézze ma az elszaggc tudati béklyókat.

A halálra szánt lelkes villámcikázásait pedig ve fel szívünkben az életre s céltudatosság örökmécs- vósságú lobogása.

KM ÜNNEPI MELLÉKLET