Kelet-Magyarország, 1988. november (45. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
Jelzők nélküli vüágot! S zületésnapomat ünnepelem november nyolcadikán. Olyannyira sokadikat, hogy az esetleges gyertyákat két nekifutásra is nehezen tudnám elfújni. Korosztályom, nemzedékem immár a lefelé menő ágban van, ki tudatosan, ki tudat alatt készül arra, hogy nyugállományba vonuljon. Mindez még nem jelent kapitulációt, nem azonos az élet nyüzsgéséből való kivonulással. De mindenképpen összegző időszak, a megélt években szerzett bölcsesség summá- zása, s ebből olyan következtetés levonása, ami lehetővé teszi az olyannyira bizonytalanná vált életkor lehetőség szerinti meghosszabbítását. Minden előttünk járó nemzedékhez hasonlóan hol csináltuk a történelmet, hol elviseltük. Közben sokakat leváltottak, a nem- zetet nem, bár törekvés erre is volt, nem is egyszer. Mi beleháborúsdiztuk magunkat a második világháborúba. Minden csata olyan természetesnek tűnt, már meg se lépett minket, hogy aztán jött a pártharc, a békeharc, a hídcsata, a széncsata. az osztályharc, a hidegháború, a ■koreai hadjárat, a vietnami háború, a jcözel-keleti, a munka frontján dúló ‘harc, az egyfrontos, a kétfrontos harc, a fegyverkezési harc. Csatáztunk Szüntelen, s hol megnyertük, hol le- • ' győztük, máskor megvertük, aztán halálos csapást mértünk, megsemmisítettük... Hogy közben sebeket kaptunk, elestünk, csalódtunk, megvertek,>. kite- • lepítettek, visszavonultunk, az nem sokat nyomott a latban. A szüntelen harc eufóriájában serdültünk föl, s nüradun- tálán kiderült, hogy az élet,;áutöxténeT lem sehogyan sem akarta visszaigazolt n síri az intolerancia létjogosultságát. .Nemzedékünk volt Máriá-kójí^i'éga- nistá, kíslpvente, cserkész, KIÉ-s, SZIT- es, hepiiRollégista, DISZ-es, Petőfi-kö- rös, KISZ-e's. Kamaszosan játszottunk . a több párt kínálta koalíciós lehetőségekkel, végigéltük, hogyan lett a többől egy, s miként lett az egy minden. Megcsalatkoztunk ötvenhatban, csak sutul- va beszéltünk ciz előtte múlt évekről, aztán remélni kezdtünk 68-ban, hogy aztán kiderüljön, féloldalasra sikerült. Pedig az már-már győzelem volt, de hát mi nagyon sok dolgunkat csak fé- lig tudtpk megvalósítani. És amit még- ^''fs. "végigcsináltunk, arról is sök<teór,W> denift,“nferi'ibolyán jó. f kiéri'níÖiffél'- tünk, mert ott lebegett a fejünk fölött a gyanakvás, az osztályéberség, a hamisság. Hiába jutottunk túl látszólag sok mindenen, a sejtekbe, a szövetekbe beleivódott a félsz, s ma se nagyon tudjuk elhinni: vállalhatnánk önmagunkat. Életünket végigkísérik a jelzők. Éltünk polgári demokráciában, népi demokráciában, szocialista demokráciá- . ban. Csak demokráciában nem. A kapitalizmus rothadt volt, a szociáldémok-r rata áruló, a burzsoázia alattomos, á kispolgár kétszínű, a vezér az eszme egyedül tudományod"a céhíi,';‘ ralizmus demokratikus, az erkölcsöt kommunistának mondtuk, a művészetet szocialista realistának; a kételkedőnek defetista volt a jelzője. A mezőgazdaságot annak idején szocialista módon szerveztük át. A tulajdon csúcsa az össznépi volt, majd kiderült, nem is olyan rossz a szövetkezeti, s lényegében mi kifogásunk lehet a magán ellen? Társadalmunk hol egységes, hol pluralista, hol forradalomról, hol ellenről beszélünk, szocializmusunk hol fejlődő, máskor fejlett, aztán átmeneti, aztán kiderül, hogy nem is az, aminek mondtuk. Voltunk mi lelkesek, kétesek, cinikusok, türelmetlenek, elhajlók, radikálisok, sztálinisták, haladók, konzervatívok, moszkovitáíc, nyugatbarátok, közömbösek. Mikor, kinek, mi volt a jó. Gazdaságunk volt egyszektorú, többszektorú, sokszektorú. Politikusaink voltak bölcsek, árulók, hazaárulók, toleránsak, retrográdok, demokraták, konszolidálók, reformerek, reformgátlók, forradalmárok, ellenforradalmárok, sandák. Barátságunk másokkal minősült öröknek, egyenrangúnak, volt testvéri, baráti, szövetségest Kapkodtuk hát a fejünket, közben a kamaszból felnőtt lett, aki szüntelen figyelte, vajon hogyan illik a képbe. Hogy osak ennyi lett volna? Nem. Váltakozó erővel hittük, hogy most éppen győzünk. Hogy sikerült valami, ami valóban jó. Államosítottunk, de kiderült, túl gyorsan, túl sokat, meggondolatlanul. Iparosítottunk. Rá kellett jönni, túlzottan' ideologizáltan, nyersanyag nélkül. Nagyüzemesítettünk, aztán a kezdeti diadal után újra átszervezünk, piaci igény szerint. Csináltunk ingyenes ezt meg azt, pénz nélkül. Megettünk és elherdáltunk sok milliárd dollárt, ünnepeltük jólétünket, amiért ma sokszorosan adózunk. Építettünk milliónyi lakást, amelyek közül sokról kiderült, szorong benne az ember. Belenyugodtunk, hogy atyai hatalmunk mindent megold, majd világossá vált: ez sem igaz. A meg- megbicsakló fejlődés hitünket szegte, s ránk jött a menekülési ösztön a jóságosnak látszó paternalista pólyából. Mert pólyások maradtunk lélekben, cselekvésben. Kompromittáltak vagyunk valahányon, akik e korosztályhoz tartozunk? Nem akarjuk megtagadni magunkat, mert ez életünk megtagadása lenne. Nem szelektálhatunk, hogy ezt igen, ezt nem. És ha ma bírálók vagyunk, megújulni akarók, azt nagyon is jól tudjuk: gátjaink, ha át is szakadtak itt- ott, azért gátak maradtak. Hogy van, aki „tiszta” maradt? Ebben sem hiszek, mert lehet, hogy a nem, vagy kevéssé kompromittált sértett, sérült, sebzett, rejtett indulatot hordó, netán bosszút ' ß melengető. Üjra a jelzők hát, a vissza- klsértő szavak, az önkényesen osztályo- 1 Zók, megbélyegzők, determinálok. Ha nem is hisz valaki a szómágiának, aka- rattalan felmerülhet benne a kérdés: vajon véletlen, vagy a bizonytalanság jele, hogy mi mindig csak feldíszítve tudunk beszélni fogalmakról, emberekről, ahelyett, hogy néven neveznénk a ne- vezendőt? Sokért nem adnám, ha arra az időre, ami még adatik, jutna nekünk is valami a jelzőtlen sikerekből. A demokráciából, a szocializmusból, az erkölcsből, a gazdagságból, a jólétből, a jogállamból, az igazságból, az erkölcsből, a biztonságból, a hazából, az esélyegyenlőség- •'• bői. rAkik ''ú!tán\tnk: jönnek, bizonyosan ‘ tis£MÍ&k.'fla ríem rontottuk még őket, ha nem plántáltuk beléjük hitvesztésünket, kudarcaink fájdalmát, megcsa- latásunk traumáit, meg-megkopott tisztességünk csíráit, lázadni is alig tudásunkat, elveszített kételkedni tudásunkat, félelmeinket, gyanakvásainkat, ellankadt forradalmiságunkat. A nagy forradalom győzelmének ünnepén talán lehangoló, ha egy forradalminak mondott korszak nemzedéke kimondja, amit gondol. Nein önigazolásként, hiszen erre aligha van szükség. A his- oGtória kereke darálót is hajthat, mely a csontokat megőrli. Mi itthon azt tettük, amit tehettünk. Torzó a mű, amivel elszámolunk, de önmagánál tökéletesebbet csak Pygmalion alkotott; Mire hát akikor a mérleg, a számadás? Talán csak azért, mert a kimondott1 izé’ elűzi azt, ami rossz. Mert élvezzük,‘hogy kimondhatjuk, amit gondolunk:'.: Hogy erőt gyűjtsünk egykorvolt ifjűkörf nagy lelkesedésünk újraélesztésére:; í= Mert igazi siker nélkül nem lehet élni. Mert a versenyző, ha öregszik is, még egyszer össze akarja mérni tudását az újakkal. Mert talán ez az, ami mindannyi- ónknak megvan. Az ínszakasztó akarat, az újra és újra elkezdés szenvedélye. Mi ebben a könnycseppnyi országban komolyan vesszük a történelem reánk mért feladatát. Patetikus ez, tudom, kicsit talán mulatságos is. Olyan, mint a vén gavallér szándéka, hogy még egyszer, utoljára talán meghódítson egy szépséget. Nemcsak a maga örömére, a másnak szerzett öröm szándékával is. Bürget Lajos Hangverseny száz zongorára a barcelonai Zenekonzervatóriumban. Sivatagi emlékek Tevefű, vázában Sivatagi táj Kazahsztánban. A kis képen Zombor József. (A szerző felvételei) Az élmény tavalyi: helikopterünk pilótája igazi repülőstartot vett a gurjevi légikikötőben, a kényelmes TU—154-es négyóral vendégszeretete után az jutott eszembe, most aztán szőrén üljük meg égi csikónkat. Ezen gondolkodni azonban az ötvenperces út alatt nem nagyon volt idő — lekötött a látvány. Tengerközeiben repültünk, a mocsaras vidéken itt-ott flamingócsapatokat riasztott fel légcsavarunk. Aztán a hajdani tengerfenék homoktengere mutatta magát, majd hirtelen fények tűntek fel a sivatag kellős közepén a látóhatáron — megérkeztünk Tengizbe. „Vonzott a feladat is..." Tengizbe, amelyről öt évvel ezelőtt legfeljebb jól tájékozott földrajzspecialisták tudtak hazánkban, most pedig egy ötezer lakosú magyar városka lakóházakkal, étteremmel, pékséggel, patyolattal, könyvtárral. Persze nem önmagáért: a házak első emeletéről odalátszó fények — ez is a sivatag játéka, valójában 16 kilométernyire lévő reflektorok — egy új kőolaj- és földgázfeldolgozó körvonalait mutatják. Ezt építik a magyarok is. Zombor József mosolyogva hallgatja az újságíró nosztal- giás mondatait 1988. novemberében Nyíregyházán. Mert annál a helikopternél tavaly a KEMÉV tengizi főépltés- vezetőjeként ö várta a vendégeket, s maga is jól ismeri a légi látványt: tucatnyi tengizi ingázása során volt alkalma megjegyezni. Zombor József két évet töltött a sivatagban, szinte az első kapavágástól ott volt, s hol 60, hol 300 KEMÉV-es vezetőjeként másfél milliárdos munkát vezényelt, s ezzel csak egyike volt az ott dolgozó 43 magyar vállalat vezető képviselőjének. Szerződése lejárt, a vállalt feladatát becsülettel teljesítette. Itthon nemcsak felesége, három tinédzser fia, hanem új munkaköre is várta: szeptember 1-jétől a KEMÉV termelési főmérnöke. — Vonzott a nagy feladat is, természetesen, hiszen még bennem élt a korábbi huszti munka, az orenburgi gázvezeték építésénél — magyarázza a vállalkozás indítékairól —, de a pénz is nyomós indokként jött számításba a döntésnél. Akkoriban végeidé jártunk a,/lakásépítésnek, és egy gyors anyagi kibontakozás reménye sokat nyomott a latban, amikor a családi tanács előtt szóba került Tengiz, amely akkor a vállalati anyagosztály-vezetői státussal „versenyzett’. A helyzet persze nem volt kristálytiszta, hiszen 86-ban még csak kormánymegállapodásokból lehetett tudni valamit, ezek pedig nem tettek utalást a körülményekre, bizonytalan volt a vállalati részvétel is. Élénken élt a szakemberekben a magyar építőipar líbiai bukfence, ráadásul mélypontra került akkoriban a KEMÉV, igazgatóváltás is történt ebben az időszakban — tehát meglehetősen nehéz körülmények között, de végül is 1986. május végén elindult Zombor József első tengizi terepszemléjére. Augusztus 20-án viszont hatvanadmagával ült repülőgépre, s két nappal később már Kazahsztánban, a Kasz- pi-tenger mellékén dolgozott a kis csapat. — A lényeg: bizonyítani kellett munkával és emberileg is — fűzi tovább a szót. — Főleg eleinte nem volt könnyű, mert nemcsak mi mentünk négyezer kilométerről, hanem a gépek, munkaeszközök többsége, és az anyag egy része is — ha valami nem volt ott, az nagyon és sokáig hiányzott. . . Csapat és háttér — Egy jól összeválogatott csapat és egy jó itthoni háttér azonban sokszor olyasmit is meg tud oldani, ami először reménytelennek tűnik. Mi pedig jó csapattal mentünk, kiváló munkatársak lettek a helyetteseim is. Minden fontos szakma képviselője helyet kapott a munkások csoportjában, annak ellenére, hogy először csak közműépítésről volt szó . . . Mennyire örültünk a helyszínen, amikor kiderült: a KEMÉV kollektívája más területen is helyt tud állni! A mi tengizi embereink 85—90 százaléka szakmunkás — itthon sajnos csak 30—35 százalék az arány. És aranyat ért az itthoni háttér, a KEMÉV tengizi irodája, amely Nyíregyházán szervezett munkást, tervet, anyagot, sőt karácsonyfát, azaz mindent — még lelkieket is... Persze nemcsak Tengizben derült ki, hogy az építőmunkásnak lelke is van, de ott az átlagosnál jobban kiderült. Mert ha Szálkán vagy Záhonyban dolgozik az ember, hazamegy este, de még Pestről vagy a Dunántúlról is hetenként, ám ha baj van, s jön a távirat, másnap az ország túlsó feléből is hazajut a családfő. Tengizből csak kétszer egy évben ... — Életemben nem melegítettem annyit a telefont,- mint Tengizben eleinte. — Eleveníti fel a hőskort Zombor József. — Vonalra vártam, s mindegy volt, hogy hány óra, ha végre kicsengett. Megesett: éjfélkor az ágyból ugrasztottam az igazgatómat, mert akkor kaptunk vonalat... Utóbb ez is megoldódott: most már műholdon át, napi 24 órában közvetlen vonal él Tengiz és Budapest között. Ez főleg hivatalos beszélgetésekre szolgál, de hogy az előző témánál maradjunk, lelki gyorssegélyre is igénybevehető, bár nem jellemző a szabolcsi építőmunkásokra, hogy sokuknak lenne otthon telefonja ... — A honvágy azért nagy úr, volt akit haza is hozott. Csak az a negyedik hét ne lenne ... Mert addig élethű az információ, az ember tud reális kérdéseket feltenni, ót tudja élni a család életét — aztán már kezd homályosul- ni minden. Van, ami megszépül, más felnagyítódik, más léptéket nyer sok minden. Szerencsére Tengizben bőven van munka hajnaltól napestig, s ez elfoglalja az embert. És mindig van, aki kijózanítóan megjegyzi: a saját sorsát maga választotta, s mindenki tudja miért... Tényleg, miért? Annyi itthon a szóbeszéd Tengizről, hogy ott vagyonokat lehet keresni, az ország meg ráfizet ... — Ha ez ilyen egyszerű volna, már régen nem lenne téma — foglal állást Zombor József. — Annyi mindentől függ, gazdaságos-e egy ilyen nagy külföldi vállalkozás, hogy aki nincs birtokában államközi elszámolások dolgainak, nem tudja megítélni. Mert nem pénzzel, hanem áruval fizetünk, cserélünk, kompenzációs ügyleteket kötünk stb. Hosszú távon kapunk földgázvásárlási lehetőséget. — Mesés keresetek? Harminc-ötvenezer forint között keresnek a szakmunkások, ám a munkaidő heti 54 óra, és gyakran szükség van a szabadnapok feláldozására is. Nincs háztáji, maszekolás. Van viszont szélsőséges időjárás, állandóan fújó széllel, sivatagi homokkal. De nem sajnáltatni akarom az ‘ ott dolgozókat... Akiknek immár Pelikán István a főépítés-vezetőjük. Nyolc hónapja volt már kinn, amikor átvette a vezetői posztot. Megkérdeztem Zombor Józsefet: milyen tanácsot adott utódjának? A saját lábán... — Mindenkivel, akikkel együttműködik, legyen jóban. Mindenkinek segítsen. És a legfontosabb: álljon meg a saját lábán . .. — Mi őrzi Tengiz emlékét abban a lakásban, amely az ott keresett összegtől lett összkomfortos, kényelmes családi otthonná? — A fényképek, emléktárgyak „elkoptak”, odaadtam kölcsön vagy ajándékba. Egytől viszont nem válók meg. Még az első utak egyikén vizes vattában pátyolgatva hoztam egy tó tevefüvet, hogy majd itthon elültetem, szaporítom, s az őrzi majd a sivatag emlékét. A nyírségi homok azonban vagy túl sovány, vagy túl kövér volt neki, elszáradt. Ezt a kecses növényt tettem be egy vázába, s őrzöm azóta is. Ha már elhódítottuk tőle a sivatag egy darabját... Marik Sándor
