Kelet-Magyarország, 1988. október (45. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-08 / 241. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. október 8. 3S®W: □ QB9&&Í KM VENDÉGE MESE VAGY VALÓSÁG, hogy az embernek valaha szárnya volt? Aztán elveszítette,, de azóta is folyton a magasba vágyik. Megtanult géppel repülni, hogy versenyezzen a sasokkal és más madarakkal. Rozman Gyula munkahelyi szobájának a falain színes képeslapoldalak. Mindegyiken repülőgép. Századeleji, nehézkes kétfedelű- ek: a repülés hőskorát idézik. Kecsesek, fehéren csillogók: a ma gépei. A TITÁSZ gépjárműüzemének vezetője a repüléshez vonzódik, de a „földi” munkát választotta. Húszévesen, technikusként lépte át a vállalat épületének küszöbét, most ötvenhárom éves. Csak egyszer csábult el innen, de másfél esztendő múlva visz- szatért a MÉM ' Repülőgépes Szolgálatától, ahol meó-tech- nológia vezetőként dolgozott. Az életéről faggatom, de csak a repülésről beszél. Beszéd közben finom mosoly- lyai mindannyiszor meghajtja ezüstősz fejét. Szeme időnként megcsillan, majd megkeményedik. Uralkodik az arcán, a mozdulatain: a repüléshez fegyelem kell, tökéletes rend és pontosság. — A szüleim székesfehérváriak. Apám repülőgépszerelő volt a hadseregnél. Nyíregyházán és Fehérváron jártam általános iskolába, aztán elvégeztem Kisvárdán a járműgépgyártási technikumot — mondja. — Tizennyolc évesen kezdtem el a sport- repülést, négy éve hagytam abba. — Milyen érzés repülni? — Csodálatos! — melegszik át a hangja. — Közel tízezerszer szálltam már fel a magasba, háromezer órát repültem. De soha sincs egyforma felszállás, két egyforma útvonal. Szinte mindig más a felhőzet, a megvilágítás, az időjárás. Nincs meg- szokottság. A repülés nem lehel monoton, unalmas, mert akkor bekövetkezik a baj. — Találkozott már a halállal? Meghökkenti a kérdésem. Olyannyira gátat szab az érzelmeinek, hogy aggályosán vigyáz arra, ne bántson meg f----------------------------------senkit. De a szeme sarkában megtelepszik a mosoly. — Az ember úgy gondolja, hogy vele nem fordulhat elő repülőgép-baleset, vagy géptörés. Sajnos, néha előfordul. Én egyszer harminc méter magasból lezuhantam vitorlázógéppel, de az ijedtségen kívül szerencsére más bajom nem történt. — Mi volt a legnagyobb élménye? — Minden repülő életében az a legnagyobb dolog, amikor elkövetkezik az első egyedül repülés pillanata — dől hátra a széken. Egy harminchárom évvel ezelőtti szép napra emlékezik, amikor végre megengedték neki, hogy egyedül szálljon motoros géppel a magasba. De szemhunyásnyi idő sem telik el, tartása megint feszes tesz. — Általában negyven, ötven felszállás után érik meg a növendék az egyedül repülésre — magyarázza. — Azt minősítik egyedül repülőnek, aki két iskolakört megtesz gépsérülés nélkül. A TENGERÉSZEK NÉP- TUN-ÜNNEPET TARTANAK, ha valaki először hajózik át az Egyenlítőn. Maskarába öltöztetik, és jól el- fenekelik. A repülőknél nincs maskara, de hasonló a szertartásuk. Alaposan kiporolják az először repülő növendék nadrágját. Ez az „élmény” akkor fájó, de emléke az évekkel megédesedik. Rozman Gyula is nevetve idézi, pedig hogy elsuhant azóta az idő! Elvitte magával a lázas izgalomban töltött nagy versenyek napjait: 1963-ban az első Nemzeti Motoros Műrepülő Bajnokságon a hetedik lett. 1968-ig, öt éven át a műrepülő válogatott tagja volt... Aztán a Nyíregyházi Mezőgazda- sági Főiskola akkor megalakult repülőgép-vezetői tanszékének hallgatóit aerodinamikára és gyakorlati repülésre oktatta a második félévben. Közéleti tevékenységet is végez. Nyolc esztendeje a TITÁSZ párttitkára. Meglepő, hogy szívesen szól a repülés minden titkáról, de arról nem beszél, hogy 1959-ben megmentette egy ejtőernyős fiatalember életét. Az ifjú legény ugrás közben fennakadt a gép testén. Addig körözött vele a levegőben, és megpróbált minden lehetőséget, míg a fiúnak sikerült kioldania karabinerét a kormánymű huzaljából. A gépe majdnem irányíthatatlan volt. Leszállhatott volna, de akkor a fiú teste halálra zúzódik... Megkapta a Munka Érdemérem kormánykitüntetést, a Lobogó, az MHSZ akkori lapja pedig megírta az életmentés történetét. — Van más szenvedélye a repülésen kívül? Bár látom arcának leheletnyi rezzenéséből, hogy a szenvedély szót inkább „kedvtelésnek” mondaná, örömmel válaszol. — A fényképezés. A repülőgépről való fényképezés, a kettő együtt. A repülési irodalom gyűjtése. Százötven kötetes szakkönyvtáram van. Magyarországon — ezt sajnálkozva említi — kevés könyv jelenik meg a repülésről. Egykori sportrepülőtársának (ő korábban TU 134-es kapitánya volt) támadt az az ötlete, hogy írjanak könyvet a műrepülésről, mert erről hazánkban még senki se írt. A könyv az 1984-es békéscsabai világbajnokságra készült el. Rozman Gyula is szerkesztője volt. Másként is kacérkodott az írással: a Repülés című szaklapba cikksorozatot írt, számos fényké- pét közölték . .. A CSALÁDRÓL, a férfiember számára is fontos háttérről is beszélgetünk. A repülés közvetve, közvetlenül annyira átszövi az életét, hogy még a feleségét is egy repülős kollegája révén ismerte meg. Az asszony Nyíregyházán a Szövtervnél dolgozik. Kislányuk most hetedikes. Ki tudja, egyszer majd követi apja vágyait a felhők fölé? Tóth M. Ildikó ---------------------------------Rétközi anekdoták Hatósági segítség P-ben Bíró uram igazán módos gazdának számított. Mégsem vagyonáról volt elsősorban híres, hanem tréfáiról., csinytevéseiröl Sajátos viselkedésének következtében csendőr, ügyvéd, végrehajtó és finánc gyakori vendég volt a háznál. Mesélik, hogy egyszer a nyíregyházi állomáson vonatra várt. Mellette egy apáca álldogált, kicsit távolabb pedig egy pap. Bíró uram udvariasan előre engedte mindkettőt, de felszállás közben nagyot csípett az apáca gömbölyded fenekébe. Az villámló tekintettel meredt rá, ö azonban ártatlan képpel a papra mutatott. Erre az apáca úgy képen törölte a tisztelendő urat, hogy az leesett a vonat lépcsőjéről, és több bordája eltörött. Az eset állítólag tíz hold földjébe került Bíró uramnak. Tréfáinak, ugratásainak állandó szereplői a fináncok voltak. Gazdálkodó ember lévén mindig volt egy kis rejtenivalója — egy kis bor, egy kis dohány, engedély nélkül főzött pálinka, stb. Közeledett a tavasz, a veteményezés ideje. Jó ára volt a krumplinak, s Bíró uram vermei dugig voltak. Gondolt hát egyet, s névtelenül feljelentette saját magát a fináncoknál, hogy tudniillik a vermekben szüzdohányt rejteget. A fináncok hamarosan meg is jelentek és követelték az eldugott dohányt. A gazda azonban úgy tett, mint akinek fogalma sincs az egészről. Azt mondta, ha a finánc urak nem hiszik, hát csak keressék nyugodtan, ö nem ellenkezik. Másnap a fináncok állami pénzen fogadott napszámosokkal jelentek meg, akik hamarosan kiszedték a vermekből az összes krumplit. Dohányt azonban nem találtak, pedig volt az is a portán, persze nem a krumpli alatt! Bíró uram tisztességgel megköszönte a segítséget, áldomást is itatott a napszámosokkal. Az összecsődült falubelieknek pedig huncut mosollyal hamar eladta a ’krumpliját. Nagy Ferenc gyűjtése J film Tisztuló tükrök ELEG messzire kellene VISSZAKALANDOZNI AZ IDŐBEN, amikor akkora volt az alapítókedv, mint manapság minálunk. Egyre- másra jelennek meg újabb kiadványok, szépirodalmiak, politikai jellegűek; annyi van belőlük, hogy sem idővel, sem pénztárcával nem lehet győzni, pedig még nincs is vége, hiszen több megalakult fórum ígéri saját kiadványát a közeli jövőben. Megközelíthető lenne e jelenség a mostanában annyira divatos pénzügyi összefüggések alapján, de ez eltakarná a lényeget. Az igazi mozgatórugó valahol az, ami Esterházy Péter Szlovéniában elhangzott beszédében olvasható. A Vilenica 88 nemzetközi irodalmi díj átvételekor mondta a következőt, s mivel az Élet és Irodalomban mindez megjelent, gyanítható, hogy hivatkozási alap lesz később is, másutt is: „Nem tudom, létezik-e másfajta ország, de ahonnét mi jövünk, az itt jelenlévők, azon országok alapfogalma, alapélménye, fő szava: a hazugság.” Kissé félve idézem ezt a passzust, mert bár ezzel kezdődik az író megnyilatkozása, azaz szerkesztésbeli nyomaték is van rajta, a hozzá kapcsolódó gondolatok nélkül olyan következtetések is levonhatók belőle, amelyek ellene dolgoznak annak a szándéknak, amit a beszéd egésze kifejez. Ami miatt mégis citálom, az áz, hogy magyarázatot találjak arra, miért támadt akkora kereslet a dokumentatív értékekkel bíró megnyilatkozásokra. Ki vagyunk éhezve a manipulálat- lan információkra. ABBAN A VALÓSÁGFELTÁRÓ FOLYAMATBAN, amelynek ma, tanúi lehetünk, s amely eredményei ellenére sok lényeges tény és összefüggés feltárásával adósunk, jelentős szerepe van a magyar dokumentarista filmiskolának. Hogy pontosan mekkora, az ma még bizonyossággal nem megmondható, de mindenképp izgalmas' téma lesz a jövendő kultúr- történészei számára, hogy kijelölték a helyét a folyamatban. Ami szívfájdító, hogy a műfaj legjelesebb, vitán felül értéket képviselő darabjai sem találtak igazán utat a közönséghez, s hogy miért nem, az is megérne egy külön dokumentumfilmet. Félek, hogy hasonló sorsra jut az a két film is, amelyek az idei szemlén februárban már láthatók voltak, s most gyors egymásutánban kerültek a mozik műsorrendjébe: Sára Sándor négyrészes munkája a bukovinai székelyekről Sír az út- alőttem címmel, a másik a Böszörményi Géza—Gyarmathy Lívia rendező házaspár filmje a hányatott sorsú Villon- fordító Faludy György költőről. Sára vállalkozásának MÉRETEIT sejteni engedte a tetralógiának elsőként bemutatott, de valójában harmadik része, a Kereszt-útón, amely áz 1987- es filmszemle megosztott nagydíját kapta. Most á forgalmazás szeszélyétől függően megtekinthető az eddig hiányzó további három rész, a Hazátlanok, a Hadak útján és a befejező Hazatértek is. E filmek hangulatát leginkább úgy lehet érzékeltetni, ha felidézzük magunkban a népdalt, amelynek fél sorát a rendező összefoglaló címül választotta. A szülőföldről kiszakítottság fájdalma elemi erővel szólal meg azok ajkán, akik ezt személyes élményként élték meg. A Faludy Györgyről szóló film a tervek szerint a Történelmi portrék című sorozat első darabja. Felnőtt itt néhány korosztály, amely számára Recsk * legfeljebb földrajzi név volt, semmi egyéb. Hogy ez á falu legújabbkori magyar történelmünk sötét állomása, arról az első híradások egyike éppen Böszörményi játékfilmje, a Laura volt. (A rendező érdeklődése a helyszín iránt nem véletlen; maga is azok között volt, akik megélték azokat a szégyenletes helyzeteket, amelyekről további adalékokat az Alföld legutóbbi számai közöltek.) Faludy György Dubrovnik kék ege alatt mondja el egykori élményeit, de Recsk sötét felhői idéződnek szavai nyomán. Varázslatos egyéniség, aki mind megjelenésével, mind szavaival megmarad, s nemcsak leleplez, hanem élni is tanít. Receptje olyan helyzetekre szól, amelyekben a legtöbb ember megadja magát a sorsnak. INDULATOK NÉLKÜL SZÓLNI KÖZELMÚLTUNKRÓL meglehetősen nehéz. A művészet fegyelme azonban szintúgy figyelmeztet az igazmondás kötelezettségére, miként arra is, hogyha érzelmeink elragadnak bennünket, a keresett igazság csorbul általa. Hamar Péter N ekem a magyar általános iskolák tankönyvei már zsenge táltalános iskolás koromban | gyanússá váltak. Jó szatmári tájszavaimra ugyanis nem rímeltek azok miket bennük I egyazon szavakra találtam. Nem a „vóut” és „kéik” volt egyedül amivel soha I életemben nem is találkoztam leírt szó által (erről ismernek meg ma is a fővárosban), hanem elbúcsúztam a pochaltól és a gólyavirágtól is. A Bordáncs legelőjén, Mátészalka krasz- nai oldalán tavasz fordultával az ottaniaknak nem , gólyahír sárgállott, és nem I ebihal úszkált a tócsában, hanem a már említett kettő. Hogy mégis más neve van, azt az iskolában tudtam meg, és mint sok minden másba, ebbe is bele- | nyugodtam (látszólag). A Fellegvárban, és a Cinevé- gen ma is pochal a pochal, és gólyavirág a gólyavirág és ikéik az ég. Így éltem én kettős tudattal valamennyi onnan I elszármazottal egyetemben egészen mostanáig, pontosan a Képes Hét 38. számának megjelenéséig, amikor majdnem tisztába kellett tenni, olyan hahotára fa- I kadtam. Olvassa el, aki 1 nem hiszi: „Az ebihal ösz- szetett szó, amelynek első tagja a kutya, más szóval 1 az eb nevű állatból származik. Az ebihal húsa kemény, éppúgy ehetetlen, mint az ebeké. Régebben sokfelé kutyahalnak nevezték, nemcsak ehetetlen húsa miatt, hanem azért, mert harap is.” Az idézet nem valamelyik jobb humoristánk nem kevésbé vicces írásából származik. Jeles hetilapunk az általános iskolák VII. osztályos tankönyvének oldalairól citálja mindazt, amit a gyermekeinknek a poc ... pardon, az ebihalról tudni kell. Adamcsik Mária újságíró, akit örökké irigyelni fogok ezért a fogásáért kellőképpen leszedi a keresztvizet mindenkiről, akinek „érdemei” vannak a képtelen természetrajz újabb szócikkének megalkotásában. Én pusztán arra szeretném ismételten felhívni a figyelmet, hogy mindez soha nem fordul elő, ha szegény pochal nevét nem magyarosítják. Tudós tankönyvírónknak nem juthatott volna eszébe, hogy kifejtse az előtag értelmét. Legjobb tudása szerint. Talán ha ő is Bor- dáncson nő fel és tanúja annak, miként ereszt lábat ez a „veszedelmes ragadozó”, és válik brekegő békává, ma emelt fővel járna az utcán. így azonban csak vigasztalhatja magát a négy kiadást megért tankönyv, különben szakfelügyelői rangot megért szerzője. Mi mást tehetünk ilyenkor? Mondunk valamit, ami még a mienknél is nagyobb baklövés. Ha híján lenne ilyesminek, figyelmébe ajánlok egyet, de nem garantálom, hogy hasonló horderejű. Nyelvszakos kollégája fordított egyszer angolból kémiai szakszöveget, amelyben előfordult ez a szó: redoxpotenciál. A kémikusnak ezt nem kell lefordítani, mert _ a latin reduktív és oxidativ képesség mozaikszava, és mint ilyen szakembernek az egész világon érthető. Fordítónk azonban lelkiismeretesen kiszótározta: red = vörös, ox = ökör, potenciál = nemi teljesítő- képesség. Így vált örökbecsű adomává a vörös ökör nemi teljesítőképessége, ami legalább akkora lehet, mint az ebihal harapós kedve. Temesi Ferenc nemrég megjelent és nagy port felkavart Por című formabontó regényében átkot mond azokra, akik nem kerestek írott formát az ö-ző nyelvjárás használhatóságára és rájuk lőcsöli: miattuk mekeg a magyar. Ő szegedi, vagy hogy stílusosak legyünk szögedi, „föl- háborodása” tehát legalábbis alapos. Nyelvünk gazdagságát millió bogú fával lehetne hasonlítani. A fát pedig akként kell nyesegetni, hogy ' legjobb termő karban legyen. A fa nem jajdul, ha hasznos ágat vág az olló, de bosszút áll, kevesebbet ád. A nyelv pedig íme még ennél is többre képes: nevetségessé teszi a tudatlant, elárulja a múlt egykori, kellő előrelátással nem rendelkező nyelvművelőjét. Nem illik a pochal szó az irodalmi nyelvbe? Ez nem divat kérdése. Nem csodálkoznék, ha az a felnőtt tankönyvíró, aki a mai biológiakönyvből tanulja a természetrajzot már tódítaná: „és az ebihal azért nem ugat, mert közmondás van rá, hogy amelyik ugat, az nem harap. Márpedig a Tankönyv- kiadó Budapesten 1987-ben kiadott Biológia könyve szerint az ebihal harap.” Ésik Sándor
