Kelet-Magyarország, 1988. október (45. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-22 / 253. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. október 22. □ KM I VENDÉGE Á tűzoltó Vegyes-vágott savanyú Az emberiség fejlődésében je­lentős állomás voH a tűz megismeré­se. Meg kellett tudni azonban sze­lídítem, s még napjainkban is vi­gyázni kell rá, hi­szen a békésen lo­bogó láng min­dent elpusztító tűzfolyammá is tud válni. Szinte minden fiúgyer­mek életében van olyan pillanat, amikor tűzoltó szeretne lenni. Képzeletben el­játszanak a gon­dolattal, hogy a szirénázó „nínó- autóval” szágulda­nak segíteni a baj­bajutottakon. Boda József tűz­oltó zászlós szintén gyermek- korábban döntötte el, hogy melyik hivatást választja. Eb­ben nagy szerepet játszott az édesapja, aki kezdetben vá­rosi tűzoltóként, majd állami tűzoltóiként 33 éven keresztül dolgozott. — Abban az időben, még a felszabadulás előtt sok volt a szolgálat — meséli Boda Jó­zsef. — Mi gyerekek hordtuk az ebédet, a vacsorát, bepil­lanthattunk a tűzoltók életé­be, s engem is megragadott a szakma szépsége. Persze ak­kor még minden másképp volt., A laktanya Nyíregyhá­zán a Bethlen Gábor utcán volt, ahonnan lovaskocsikkal vonultaik,ki a tűzhöz, vontat­ták a lajtkocsit és a kézihaj­tású fecskendőt. Mostoha kö­rülmények között éltek ott, az istállóból nyílt a hálószo­ba. A lovak felszerszámozva pihentek, s már annyira be­léjük rögződött a vészhely­zet, hogyha elengedték őket, már álltak is a rúdhoz, s már indulni is akartaik. Boda József 17 évesen, 1952- ben jelentkezett tűzoltónak, azonban Nyíregyházán nem tudták elhelyezni. A felvétel­kor vállalta, ha a szolgálat megkívánja, az ország bár­melyik részébe elmegy. Ma­kón elvégzett egy öthóraapos újonciskolát, majd Diósgyőr­be helyezték a vasgyárba. Nem sokkal később Tisza- vasváriban, az Alkaloidában teljesített szolgálatot. Mivel rossz volt a közlekedés, Nyíregyházáról kerékpárral járt ki, míg a hó le nem esett. Alapfokú gépjárműve­zetői tanfolyamra küldték 1955 őszén, s mint már gép- járművezető került ezután a kisvárdai tűzolltóparancsnok- ságra. Ott dolgozott még egy év múlva is, amikor a törté­nelem viharában a szabotá- lások, a gyújtogatások miatt az egyik tűzesettől a másikig mentek folyamatosan szinte egész nap. A nyíregyházi tűz- oltóparancsnokságra 1957 ta­vaszán került, de nem sokáig lehetett ott, mivel behívót kapott a sorkatonai szolgálat letöltéséhez. A szombat- helyi határőrkerületbe került, ahonnan 1959-iben térhetett vissza a tűzoltósághoz. — Az első szeren voltam 1962-itől 1974-ig — folytatja Boda József. — Ez azt jelenti, hogy elsőnek kell kivonulni minden tűzhöz, s azzal a ko­csival megy a parancsnok is. A hatvanas években kaptuk meg az Ikarusz alvázra sze­relt tűzoltófecskendőt, amely- öt köbméter víz szállítását tette lehetővé. Nagyon sok múlik az összehangolt mun­kán. A gépjárművezető fel­adata, hogy az oltópor, az ol­tóhab vagy a víz időiben ké­szen álljon az oltásra. Ismer­ni kell a parancsnok minden gondolatát. Tudni kell a gép­járművezetőnek, hogy a cél­hoz melyik úton lehet a leg­hamarabb eljutni, hiszen pár perc késésen is sok múlik. Valamennyien jó helyisme­rettel rendelkezünk. Mikor egy lakótelep, városrész fel­épül Nyíregyházán, kime­gyünk az utcák felderítésére, megfigyeljük, hogy kapcso­lódnak egymásba. Informá­ciókat kapunk az útlezárá­sokról, de azért egymásnak is átadjuk tapasztalatainkat. Felettesei pontos, megbíz­ható embernek ismerik, aki­re mindig, minden körül­mény között számítani lehet. Az elmúlt 33 év során gép­járművel sokszor kellett köz­lekednie, azonban a több százezres kilométer út során mindannyiszor balesetmen­tesen vezetett. Munkája elis­meréseképpen szeptember­ben a Fegyveres Erők Nap­ján megkapta a „Kiváló Tűz­oltó” 'kitüntetést. — Mikor megszólal a riasz­tócsengő, egy különös érzés jár át, s az a gondolat lüktet a fejemben, hogy valahol az én segítségemet várják. Va­gyont, életet menteni, segíte­ni másokon, a rászorulókon, az egyik legszebb cél az élet­ben. Mindennél többet ér az, amikor a tűzoltás vagy gyer­mekmentés után azt mondják nekünk: köszönöm. Ettől szebbet nem tudok elképzel­ni. Boda József példamutató munkássága családjára is nagy hatást gyakorolt, ugyanis mind a két fia tűz­oltó szeretne lenni, ragasz­kodnak édesapjuk hivatásá­hoz. Hamarosan valóság le­het a két fiatal régóta dédel­getett álma, s akkor évekkel később 100 éves családi ju­bileumot ünnepelhétnek: mint már volt róla szó, az édesapja 33 éven keresztül volt tűzoltó, ő pedig már 37. éve teljesít szolgálatot, s majd az utódok szolgálati idejével lesz teljes a családi centenárium. Nemsokára nyugdíjba megy. Bár nehéz megválnia a hiva­tásától, tudja, hogy az őt kö­vető fiatalok is felkészültek, segítőkészek, s a mentés ér­dekében mindenre képesek. M. Magyar László Ha egy ma­gyar film ittho­ni pályafutásá­nak megkezdé­se előtt öt díjat is kiérdemel, akkor legyen az bármilyen, mindemképp ér­demes a figyelemre. Az első elismerést Tarr Béla alkotá­sa, a Kárhozat a februári szemléin kapta a meghívott külföldi kritikusoktól, majd Stnasbourgban a legerede­tibb film díja következett, Bergamobain egy harmadik hely és a FIPRESCI különdí- ja, végezetül Brüsszelben a belga forgalmazók díja. Minden magyar forgalma­zót nem állt módomban meg­kérdezni a Kongresszusi Köz­pont előcsarnokában a pre­mier után, de az a néhány, akivel szót tudtam váltani, úgy nyilatkozott, hogy ő bi­zony még a lehetőséget sem adja meg a filmnek, hogy az a közönség elé kerüljön. Ez a hirtelen felindulás nyomán keletkezett elhatározás re­mélhetőleg változott azóta, ám ha néhány megyében mégsem játsszák a Kárhoza­tot, nem kárhoztatom érte a moziüzemi vállalatát. Nem az első eset ez a ma­gyar filméletben, amely el­lentmondásosságával felbor­zolja a kedélyeket és meg­szüli a szélsőséges vélemé­nyeket, habár az ilyen néze­tek soha nem bizonyulták ~ éppen szélsőséges voltuk miatt — konstruktívnak. Ér­demes visszaemlékeznünk Mészáros Márta több munká­jára, amelyek komoly hírne­vet szerezitek számára külföl­dön, itthon pedig a közönség és a kritika ritka nézetazo­nossággal mondott nemet rá­juk. Kudarc és kudarc között azonban lényeges különbsé­gek. lehetnek még a művészet világában is, s közülük, ami tanulságos, az a jövő szem­pontjából hasznos lehet. Ezek közé tartozónak vélem Tarr Béla legújabb filmjét. Ha forgalmazó lennék, a reklámanyagokon nem hang­súlyoznám az eddigi díjakat, hanem ilyesfélét írnék. Ha szívesen nézte annak idején Antonioni filmjeit; örömet szerzett önnek Theo Angelo- poulos néhány munkája, ak­kor váltson jegyet a Kárho­zatra! így senki sem érezhet- né félrevezetve magát, mert In memóriám Latinovits st /-vry/— március 16-án I U / n a debreceni * •Kossuth egye­tem díszterme zsúfolásig megtelt: egyetemisták, fő­iskolások, gimnazisták, ta­nárok, a városi érdeklődők százai akartak részesei len­ni Latinovits előadóestjé­nek. Találkozni a csodával. Az akkori másfél óra élmé­nyéből, az elhangzó emberi szó és a lázas befogadói tu­dat föl-föleszméléseiből mára viszonylag kevés ma­radt. Csak a hangulat. Csak a borzongás halkuló emlé­ke. Csak a csönd. Mert Latinovits nem sza­valt: ő mondta, kiáltozta, üvöltötte, harsogta, zengte, suttogta, ordította, könyö­rögte, süvöttötte a verseket. Élte. Amikor a Négyökrös sze­keret adta elő, villogott a hold, hallható volt az ök­rök patáinak zaja, Erzsiké hajénak illata is ott lebe­gett a teremben, a mennye­zeten kigyulladtak a csilla- gok, a nyári kaszáló szagát lehetett érezni. Megszüle­tett az idill. Ám a Vén cigány strófá­it mondva egyre markán­sabb, egyre fájdalmasabb, töprengőbb, egyre pusztí- tóbb, egyre keservesebb, megszenvedettebb lett a hangja. A költemény csúcs­pontja felé haladva már tombolt, tajtékzott, topor- zékolt, már az ég boltozat­ján dörömbölt, már 5 volt maga a malom a pokolban, arcán Prométheusz kínja vonaglott, ő lett a hulló angyal, aki tört szívvel, őrült lélekkel őrjöngi bele a semmibe: „Lesz még egy­szer ünnep a világon”... Megjelent a tébollyal vias­kodó Vörösmarty. S alig pár hónappal ké­sőbb, mikor (ki tudja, há­nyadszor) ismét megnéztük a Szindbádot, kifelé jövet a moziból, a közönség között hallottuk: Balatonszárszó és Balatomszemes között... mint József Attila... mint B. Nagy László, aki egyszer azt mondta: kellene hagyni egy olyan helyet az ország­ban, ahol a tiszta emberek meghalhatnak. E régii emlékek Rómeó és Júlia című nyíregyházi ki­állításon tolultak föl a lé­lekben. A leghíresebb alakítások között feltűnt Szindbád, Krúdy legendás hőse. Kö­zeledvén az író születésé­nek 110. évfordulójához, bízvást állíthatjuk, ő maga sem képzelte volna más­ként az Ezeregyéjszaka ha­jósát, mint ahogy Latino­vits megformálta a Hu- szárik filmben. Bolyongva a fotók, tük­rök, gyertyák között, ame­lyek fölé és közé tekeredő kék gyolcs nemcsak hangu­lati elem, de a két ember sorsát jelképesen összefogó kötelék is volt, megidéző- dött e két rettentően korán lezárult művészi pálya megannyi fontos állomása. A szerepfényképeken túl leginkább a magánélet de- rűsebb-harmónikusabb ar­cát felvillantó pillanatok maradtak meg. Egy gesztus, egy tekintet, az összetarto­zás meghittségét idéző kö­zelség. Élet — álarcok nél­kül. Őszülő halánték és mosoly — depresszió nél­kül. S az intimebb percek képei között egy kézzel írt lap reprodukciója: „Bol­dogságom, Egyetlenem, Szerelmem (Éva) Világom, épületem, virágom (Éva) Házam, hitem, reményem (Éva) Álmom, oltalmam, hazám (Éva) Éva Éva Éva”. De sejtethetik-e ezek az önmagukban hatásos képek azt, ami történt? A harcok, küzdelmek, a mást-akarás pokoli tájait? A Rómeótól a Bozzi úrig ívelő út bugy­rait? Azt az utat, amely­nek vége felé Latinovits így vall: „Tegnap gyóntam és áldoztam. Ügy érzem, nem tudok már színpadra lépni. Nem tudok szöveget tanulni, félek az emberek­től. Talán rendezni kellene — ott még tudnék valamit mondani. — de hol? Kivel? A magánéletem?.. . Egye­dül vagyok a házban — Évával is — nehezen — vívódva, Félek — nagyon félek.” Ez a szöveg pár hónappal a cikk elején említett deb­receni szereplés után kelet­kezett. Ott és akkor, az egyetem dísztermében még nem sejthettük, mi készül Ibenne. Csak azt éreztük, valami rendkívülinek let­tünk tanúi. Félelmetes volt. Am ő e mélységekből már nem tudott fölemel­kedni. 1976. június 4-én pénteken, a Vigíliával a kezében hajtotta végre a végzetes ugrást. Arca ösz- szezúzódott, egyik kezét és egyik lábát levágták a sze­relvény kerekei. A bonco­láskor gyógyszert nem ta­láltak a vérében. elocco Miklós, aki halotti maszkot ■akart készíteni ró­la, azt mondta: „Latinovits Zoltán éppúgy beletartozik a magyar szellemtörténet­be, mint a Tihanyi Alapító- levél, vagy Arany, Petőfi költészete, vagy akár Rákó­czi Ferenc.” Karádi Zsolt ha nem ismeri az említett rendezőket, magára vessen; a díjak emlegetése azonban olyasmit ígér, amit e film­mel nem lehet teljesíteni. A hivatkozás a kom társakra egyébként csak annyiban jo­gosult, hogy Tarr Béla téma- kezelése, hangvétele rokon az övékével, teljesítményé­nek értéke már jóval kevés­bé. El lehetne éppen mesélni azt a vékonyka cselekményt, amely lejátszódik a filmben, de aligha érdemes. A hely­színek úgy vannak összevá­logatva, hogy azok a leépü­lés, a lepusztulás, a lecsupa- szítottság kifejezői, de ezt a valóságos és szimbolikus ikö- zött lebegő világot földrajzi­lag nem lehet azonosítani. A léthelyzet és a belőle fakadó életérzés egyetemesként jele­nik meg, legalábbis arra nincs utalás, hogy az az eső, amely szinte állandóan cse­peg, zuhog, csak a mi esőnk lenne. A Titanik neonbetűs felirat olvasható a filmbeli vendéglő bejárata fölött, s ezt felfoghatjuk beszélő név­ként, amely katasztrófiaérze- tet sugall, de a magyarított változat nem elég egyértel­mű jelzés arra vonatkozóan, hogy ez a legkisebb emberi esély nélküli, süllyedő világ a miénk, csak a miénk. Kosz, rom, mocskos vagy szürke falaik, sivárság, sötét lépcsőházak, rideg szobák, elemberttelenült környezet szűkölő, kivert kutyákkal és az eső monotóniájával — ez Tarr Béla filmjének világa. Értékes művel gyarapodott az immár 39. kötetét megje­lentető Folklór és Etnográfia, a debreceni KLTE Néprajzi Tanszékének egyik jeles ki­adványa. Farkas József, a mátészalkai múzeum igazga­tója tárja a szakma és a nagyközönség elé ízes ma­gyar nyelven, ragyogó stílus­ban élményeit, tapasztalatait, hosszú évek tudományos munkájának eredményeit, Néprajzi írások Szatmárból címmel. Az édesapjának ajánlott írásgyűjtemény gazdag tár­háza a szatmári tájról és em­berről szóló értékes néprajzi tanulmányoknak. Az olvasó az itt közölt írások soraiban érzi azt a nagy-nagy szerete- tet, amely a mű éráját eh­hez a tájhoz és néphez fűzi. A könyv minden oldalán ott lüktet az író szívének az itt élő nép szívével való együtt dobbanása. E táj szülötte ő, maga is olyan, mint szülő­földje. Hatalmas, erős, el nem csüggedő. Követőre ta­lált személyében az általa nagyrabecsült Luby Margit. Olyan tudós ő, áki nem tudja egy pillanatra sem elválasz­tani önmagát írása témájá­tól, bármi legyen is. Visszaemlékezései szinte felmagasztosítják a leghét­köznapibb témát is amiről ír. A kötet írásai a szatmári nép kultúrájának, hagyományai­nak szinte minden ágát át­fogják. Érdekesen és fordu­latosán jelenik meg a lápi és vizivilág épp úgy, mint a szilvaérés és lekvárfőzés Szatmárban. Kedves emlékek csillogó fényében lépnek elénk a népszokások alakos- kodó figurái, az egykori ün­nepek messzi ködbe vesző hangulata tör fel elemi erő­vel soraiból. Feledésbe merü­Ilyen hátterek előtt araszol a kamera kiszámítható pá­lyán. Ha tapinthatók lenné­nek azok a társadalmi gyö­kerek, amelyekből a rendező pesszimizmusa táplálkozik, talán el is fogadnánk követ­keztetését, így azonban bi­zonytalanságban maradunk. Van ennek a filmnek két olyan emlékezetes jelenete, amelyek vagy így, vagy úgy figyelemre méltóak. Tatr Bé­la megalkotta az egyetemes filmművészet legörömtele- nebb szeretkezési jelenetét; az a helyzet pedig, amelyben Karrer, a főhős négykézlábra ereszkedve acsarog a sárban egy kutyával, olyan lele­mény, amely jobb filmkör- nyezetet érdemelne. Nemeseik az a gond ezzel a mind képileg, mind gondola­tilag nagyon egységes vílágú filmmel, hogy elmetsződnek benne a valóságos társada­lomhoz fűző kötelékek, ha­nem hogy visszaköszönnek belőle a mesterek: a léthely­zet Bergmant, a cselekmény- vezetés Antonionit, az elvá­gott beállítások Bressont, a körtánc Fellinit idézi. (Csak tudnám, Strasbourgban ho­gyan láthatták mindezt díja­zásra érdemesein eredetinek!) A világról .kimondott ítélet kirajzolódik az első félórá­ban, utána már csak a meg­teremtett hangulat fenntar­tására marad ereje a rende­zőnek. De marad-e ereje a nézőnek kitartani a „Vége” feliratig? < ( ». r Hamar Péter ——-----------------------------------­- 1 »­Egy néprajztudós vallomásai Szalmáiról lő szokásokat igazgyöngyként hoz fel az emlékezet mélyé­ről. A mai embernek már oiy távolinaik tűnő babonás szokások elevenednek meg könyvének lapjain. Bepil­lanthatunk Bakos Ferenc, a mátészalkai parasztorvos tit­kos „boszorkánykonyhájára". Több oldalon olvashatunk a szinte sajáit gyermekeinek tekintett kedves szekereiről. Egyenként ismer és dédelget ő minden egyes darabot a gyűjteményében. S mindezek közben nem feledkezik meg a máról, a múzeológusok munkájának, a múzeumszer­vezésnek feladatairól sem. Gyűjtőútjaíról írt vissza­emlékezései tudománytörté­neti kuriózumoknak tekint­hetők. Nagy szeretettel emlí­ti bennük kedves és szeretett tanárait, pályatársait. A mélységes meghatódás hang­ján, fiúi tisztelettel és szere­tettel állítja elénk szüleit. Mindezt olyan kedves köz­vetlenséggel teszi, hogy az ember ott érzi magát egy pa­rasztházban, ahol 10—20 em­ber gyűlt össze esteli beszél­getésre, s apraja-nagyja száj- tátva hallgatja: Jóska bácsi mesél. Mesél fáradhatatlanul, fiatalos kedvvel, vidáman. Feltámasztva a rég porladó ősöket, felelevenítve a tűnő hagyományokat. Átadva mindazt az ifjúságnak, ami szívében él. Felkeltve mind­nyájunk érdeklődését e táj és népe iránt, amelyből ő maga is vétetett. Tudomány ez, öt­vözve a szépírói tehetséggel is megáldott kutató lebilin­cselő stílusával. S midőn el­olvassuk a könyv utolsó so­rát is felsöha jtunk: Köszön­jük Jóska bátyánk! (Farkas József: Néprajzi írások Szatmárból, Debrecen, 1988.) Dr. D. Rácz Magdolna

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents