Kelet-Magyarország, 1988. október (45. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-22 / 253. szám

1988. október 22. Kelet-Magyarország f KRÚDY GYULA: „Nagyon sokat köszönhetek ön Nyíregyházának..." Sereg vármegye araeypecsétje Ma is élni tanít Az álom költője volt. Az emlékezés, az idő nosztalgi­kusa. Az őszi bánatok csönd­jét, a hosszú nyírségi esőzé­sek némaságát, a dérrel ér­kező hajnalok hűvösét, a Bujitos fölött szállongó kö­dőik finom foszlányait hozta miagával: „Én októberben születtem, amikor ritkán hal­latszik a tücsök, de annál szomorúbb a hangja... A születésem napja körül... komoly, esős, ködös, csípős ősz volt mindig." Október 21-én evőit száztíz éve, hogy megszületett Nyír­egyházán a század egyik leg- ‘ gazdagabb életművű, legtalá- nyosalbb írója, aki 14 évesen publikálta első novelláját, s tizenhat eszitendős korában már a Peslti Naplóban közölt riportsorozatot a tuzséri hip­nózisperről. Nyughatatliansá- ga még a matúra előtt Deb­recenibe vezérelte újságíró­nak, ahonnan kedves tanára, Porubszky Pál hozta haza le­érettségizni. A szép szál ifjú, s a meg- lett, vonzó férfi alakja köré nem ikevés mítosz sűrűsödött éjszakai mulatozásokról, pár­bajokról, szerelmekről: meg- annyi kaland, amelyeket hő­sei, Álmos Andor, Alvinczy Eduárd, Pistoli, Rezeda Káz- mér, s mindenekelőtt Szind- bád is megélhetett volna. A krisztusi korba lépő Krúdy 1911-ben adta közre az első Szindibád-elbeszéléseket. Az addig Mikszáth és Turgenyev nyomába szegődött író ekkor talált rá igazi hangjára, vá­lasztott önmagára. Megte­remtvén Szindbádot, aiki „mindent szeretett, ami ha­zugság. illúzió, elképzelés, regény”, és aki „mindenért hiába rajongott, amit életé­ben elérni óhajtott. Nem vi­gasztalta az a százhét nő, aki viszont szerette ... Hisz még százhétnél több volt azoknak a nőknek a száma, akik Szindbád ábrándvilágá­ban piros karikákon hintáz­tak.” A Szindbád-történetek sa­játos álomszerű, sejtelmes, illatokba-színekbe zárt, reali­tás és irrealitás határán lebe­gő emlékekből, hajdani érté­kekből, az élet rejtélyeit für­késző makacsságból, mesei gazdagságból létrehozott szépsége írói világteremtés, s egyben emberi menekülés. Hátat fordítás a kiüresedni látszó kornak, amelyben a művészi gesztus csak az idő megállítására törekvő emlé­kezés lehet. Krúdy világa azonban tá­volról sem életidegen. Köny­veinek lapjain pazar bőség­ben áramlik, pezseg, hullám­zik, zeng, morajlik az élet. Hősei valamennyien a szere­lem s a halál titkait keresik. A Napraforgó, az N. N., az Asszonyságok díja, a Hét ba­goly, a Boldogult úrfükorom- ban, univerzumában egy el­tűnőben lévő kor teljes em­beri gazdagsága jelenik meg. Regényeiben elevenen lüktet a nyírségi táj, a szülőföld lel­ke; Krúdy egész életművét áthatja e babonás, balladás, titkokat és borzongásokat, misztikumot és realitást ötvö­ző, egy pusztuló osztálynak, a nyírségi dzsentrinek az időből történő eltűnését kí­sérő nosztalgikus írói alap­állása. „Nagyon sokat kö­szönhetek én Nyíregyházá­nak. Az emberre és különö­sen az íróra egész életének kialakulásában a legnagyobb hatással van az a légkör, ami első fiatalságának éveiben körülveszi ... Bizonyos, hogy én sem lettem volna az, ami vagyok, ha történetesen nem a Nyírségen élem ifjúságom­nak ezeket az éveit” — val­lotta egy helyütt. Sokszor leírták már; ha Krúdy nem magyarul alko­tott volna, ma a világiroda­lom legnagyobbjai között tar­tanák számon, valahol Proust mellett, ugyanis időkezelése a század elejének nagy európai regénytechnikái újításaival rokon. Nyelvének áradó bő­sége, stílusának plaszticiitása, Ifrizált — szu-bjaktivizált, lá- tomásos, majd tárgyias jel­legű elbeszélései és nagyepi­kája egyedi helyet biztosíta­nak neki irodalmunkban. Nemcsak nyelvművész volt, hanem a lélek úitjiait i(s isme­rő, Freud és Ferenczi tanai- vial szimpatizáló, az álom és az ösztönök mélységeibe is lebocsátkozó, aki nem vetet­te meg a gyomor örömeit sem... A róla szóló legendák a hó­dítások és tivornyák hősét, a ködlovagot, a hevülékeny és nagyerejű férfit rajzolják elénk. Ideje azonban inkább műveihez fordulnunk, a ben­nük felhalmozott bölcsesség, az elmúlás ellen a létezés to­talitásához fellebbező írói szemlélet, a nyelv kimerít­hetetlen gazdagsága és ereje ma is élni tanít. Karádi Zsolt Ez év nyarán dr. Fábián Lajos jelezte a Jósa András Múzeumnak, hogy levéltári kutatásai során talált egy iratot, mely szerint 1924-ben az akkor Szatmár-Bereg- Ugocsa „közigazgatásilag egyelőre egyesített várme­gyék” tisztikara a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta Be- reg vármegye aranypecsétjét. Kételkedéssel és szorongás­sal vártuk a Nemzeti Múze­um válaszát, valóban ott van-é a pecsét, ám a kapott — s itt mellékelt — fotók minden kétséget eloszlattak. A pecsét nyomólapja arany­ból, fogója elefántcsontból készült, s mindkettőt növé­nyi mintákkal dúsan díszí­tették. A pecsétmezőben Be- reg vármegye címerét lát­hatjuk, a címerpajzs negye­deiben a vármegye kincsei­nek jelképeivel, a vadban, halban, erdőkben és szőlőhe­gyekben gazdag táj szimbó­lumait. A pecsét körirata: BE­REGH VÁRMEGYE PE­CSÉTJE. MDCCCXXXVI. A Régi idők tovatűnő biro­dalmában érzi magát az a lá­togató, alkii kellemes séta köz­ben az erdő szélén beitér a sóstói múzeumfaluba. A gyermekkori mesék világá­ban tett utazásra emlékezte­tő kirándulás során nemcsak a múlt századok portáit cso­dálhatja meg a vendég, ha­nem az olyan, lassan már fe­ledésbe merülő tárgyaikat is, mint például a tulipános lá­nyomólap külső peremére is került egy felirat: Tiszta ke­zek között legyen őrizve mindég. Vajon mi vihette rá a vár­megyét, hogy egy ilyen cso­dálatos pee»étnyomót, s en­nek őrzésére díszes ládikát csináltasson. A választ a lá- dika oldalán lévő feliratban kell keresnünk: „Bereghnek Rendel a Tiszti Kar alapít­ványából Készíttetni rendel­ték az 1836-ik észt. Sz. Mi­hály havi 5-én tartott Köz Gyűlés 1053-ik Jegyzői Szá­ma alatt.” da, a komód, kredenc stb., amelyek segítségével a pa­raszti élet mindennapjairól alkothatunk képet. Magyarország hat szabad­téri múzeuma között — a szentendrei, a szombathelyi, a zalaegerszegi, a szennai és az ópusztaszieri mellett — a sóstói is országos elismerést vívott iki, hiszen a barabási iskola és a tirpák ház átadá­sa után valóban úgy érzi a látogató, mintha egy igazi fa­luban járna. Lassacskán sző­kébb hazánk minden tájegy­sége képviselteti már magát, hisz’ teljességében pompázik három szatmári porta, a Nyírséget az aniarcsi és a kállósemjém ház képviseli, a Beregből érkező látogatót pe­dig a tarpai kisnemesi ház látványa töltheti el büszke­séggel. Napjainkban ismét fokozó­dik az érdeklődés nemzeti múltunk és hagyományaink iránt. Talán ennek is köszön­hető, hogy évről évre többen látogatják a szabadtéri mú­zeumokat, a sóstóit például az idén megközelítően ötven­ezren tékintették meg. A múlt héten pedig az ország különböző részeiből összese- reglett muzeológusok tanács­koztak itt. A látogatók kö­zött volt Balassa M. Iván, a szentendrei szabadtéri múze­um tudományos titkára is, aikdt a közelmúltban az Euró­pai Szabadtéri Múzeumok Szövetségéneik elnökségi tag­jává választották. Ez nagy kultúrdiplomáciai sikernek számít, hiszen az öttagú el­nökségben Kelet-Európát ed­dig csák egy cseh szakember képviselte. A szövetség egyébként Eu­rópában a szabadtéri múzeu­mok legfelsőbb szövetsége, az Unescóhoz társult szervezet. Ez sokféle információt, aján­lásokat és támogatásokat ad, és egyféle szakmai mércét is jelenít. Balassa M. Iván egyébként korábban gyakran megfor­dult Nyíregyházán, hiszen a sóstói múzeumfalu építésé­nek együk szaktanácsadója volt. Több év után most lát­ta újra a Skanzent, és euró­pai színvonalúnak találta, olyan múzeumnak, amelyre büszkék lehetünk. A neves szakember egyébként Európa legtöbb szabadtéri múzeumát felkereste, ezért véleménye mértékadó. A falumúzeumok történetét is jól ismeri. — Az első ilyen múzeum az 1880-as években épült, Os­lóban. De a miagyaroknak is van mivel dicsekedniük, hi­szen az 1896-os országos mil­lenniumi ünnepségen egy nép­rajzi falut is felépítettek a Városligetben. Igaz, ezt ké­sőbb lebontották, s ma a Az 1832—36-os reformor­szággyűlésen ugyanis a vár­megyék a korábbinál éleseb­ben vetették fel a magyar nyelv hivatalossá tételének ügyét, s igen széles és ki­terjedt nyelvterjesztő tevé­kenységbe kezdtek. Magyar nyelvű határoszlopokat, út­mutató táblákat állíttattak, magyar nyelvű cégéreket sze­reltettek fel, s ebbe a sorba tartozott a vármegyei hiya- talos pecsét magyar nyelvű körirattal történő elkészítte­tése is. Környékünkön Szat- már járt az élen, ők már 1835-től, míg Bereg és Sza­bolcs 1836-tól használták a magyar nyelvű pecsétet. A pecséttartó ládika fedő­lapja is kultúrtörténeti érté­kű, mert ezen megörökítet­ték a vármegye teljes — 38 tagú — tisztikarának névso­rát, a főispántól kezdve, az alispánokon, fő- és aljegy­zőkön, a járási fő- és alszol- gabírákon keresztül az es­küdtekig. Reméljük, hogy egyszer, talán egy múzeumi aranyva­Széchenyi-fürdő áll a helyén, mégis Európában az elsők között említik. Egyébként a norvégok is hasznosították az itt látottakat. Tőlünk vették az ötletet, hogy az oslói mú­zeumban templomot is kelle­ne építeni. Talán nem véletlen, hogy a néprajzi múzeumok építé­sének mozgalma a nemzeti identitással valamiképpen összetartozik. A század ele­jén például gombamódra sza­porodtak az ilyen múzeumok a skandináv országokban. Az első világháború után főleg Németországban, Csehszlová­kiában és Romániában épült több ilyen múzeum. A har­mincas évek végén Magyar- országon is felvetődött az öt­let, de a közibejött tragikus események megakadályozták megvalósítását. Hazánkban végül is valamikor az ötve­nes évek végén kezdték el az első skanzen, a göcseji falu­múzeum építését Zalaeger­szegen. A legnagyobb Szent­endrén épült 1967-foen. Ide kilenc tájegység néprajzi tár­gyait hozták el, megyénkből is, a Felső-Tisza-vidékről sok értékes dolog látható. — Tulajdaníképp>en mi, sza­bolcsiak örülünk is, meg nem is annak, hogy az ország el­ső szabadtéri múzeumában több épület — mint például a mándoki templom, a nemes­sárnapon „élőben” is láthat­juk ezt a páratlan értékű da­rabot. Bene János borzovai harangláb, a vá­mos oroszt szárazmalom és több porta — szűkebb hazán­kat képviseli. Milyen szép lenne, ha ez most mind Sós­tón lehetne, ám az is igaz, hogy Szentendrén jobban az ország-világ szeme elé kerül — jegyzem meg a szakem­bernek. — A két múzeum funkció­ja eltérő. A szentendrei a né­pi kultúrákkal általános ösz- szefüggésben foglalkozik, s így nem hiányozhatnak en­nék a Szilágyság és Erdély fellé mutató szatmári-beregi vidéknek a tárgyi emlékei sem. A többi kisebb tájmúze­um — mint például a sóstói — az életmódot részleteseb­ben és sokoldalúbban tárja a látogatók elé. — Tehet-e valamit az euró­pai szövetség a falurombolá­sok ellen? Ez tulajdoniképpen kötelességük is lenne. — A szervezet igyekszik politikamentes lenni, ám mégsem teheti meg, hogy ne emeljen szót a buldózerek el­len, hiszen a célunk ennek éppen az ellenkezője. Egy el­nökségi ülésein, bár a román kolléga nemtetszését váltot­tuk ki, határozati többséggel tiltakozást fogalmaztunk meg, amelyet aztán az Unes­cóhoz továbbítottunk, közbe­lépésüket kérve. Bodnár István legez vagy tarsolyverel? Régészeti konferencia Nyíregyházán Ha valaki a napokban találomra ment be a Jósa András Mu- • zeumba a Nyírségi Ősz programjai keretében meghirdetett elő­adásokat meghallgatni, igencsak zavarba jöhetett: sírokról, te­metőkről, régi településekről vitatkoztak, vetítettek diákat. A kí­vülálló számára szokatlan lehetett, hogy egy-egy ismeretlen tárgy rendeltetése, kora felett hogyan leh.et ilyen vérmesen vitatkozni. Íjtegez vagy tarsoly veretei voltak-e a karosi honfoglaláskori sír­ban? Lehetett-e az I—V. századi telep egy-egy gödre esőlevezető, vagy inkább gabonatároló verem Tiszaladányban? Miért áshattak el szebbnél szebb kelyheket Kompolton? Az októberi múzeumi és műemléki hónap rendezvényei so­rában rendhagyó konferencia színhelye volt a Jósa András Mú­zeum. Nógrád, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szat- már megye régészei találkoztak és adtak számot egymásnak az eltelt egy év munkájáról. Az immáron negyedik alkalommal megrendezett tanácskozást először 1985-ben Miskolcon tartották, s azóta minden évben más-más megye ad otthont ennek a ren­dezvénynek. Életre hívását az indokolta, hogy az ország más vidékeitől eltérő tájegység szakemberei maguk közt megbeszél­hessék szakmai problémáikat, illetve „első kézből” informálják egymást azokról az úi — zömében ásatási — eredményekről, amelyek egyébként csak hosszú évek elteltével kerülnének be a szakmai köztudatba. Ez a konferencia jellegét is meghatározza j a legfrissebb ásatások, régészeti eredmények élőszóban történő ,,publikálása” azzal a szándékkal, hogy a jelenlévők a vitás kér­désekben konzultálhatnak. Legalább ennyire fontos szempont, hogy a hasonló korszakot kutató régészeknek ilyenkor nyílik al­kalma saját eredményeit összehasonlítani tágabb környezetükével. Ezen a három napon az új kőkortól kezdődően a középkorig hangzottak el előadások, a négy megye ásatási tevékenységét is reprezentálva. Észak-Magyarország területén a legkorábbi idő­szakból származó leletek feltárása éppen megyénk területén folyt. Az újkőkor időszakából származó telepeket és temetkezéseket foglalta össze a nyíri Mezőség területéről Kurucz Katalin. A konferencia hagyományaihoz tartozik, hogy a legjelentősebb ása­tásokat a vendéglátó megye területén a résztvevők megtekintik: így került sor Tiszalök-hajnalosi neolittelep bemutatására. Az egri kollégák közül Kállay Ágota és Szabó János József Heves megye területén a közelmúltban két rézkori kultuszhelyet tárt fel, melyek a Kárpátmedencében pillanatnyilag egyedüálló- ak. Közös előadást tartott a miskolci Herman Ottó Múzeum két munkatársa, Koós Judit és Lovász Emese. Leletmentő ásatásukon több száz telepjelenséget tártak fel Tiszaladány határában. Ezek a legkülönböző korszakokhoz tartoztak; a legérdekesebb lelet egy bronzkori kincset tartalmazó edény volt. A Szabolcs megyei Tlszadobon ebben az évben is folytatódtak a feltárások. Az egy­kori Tisza-parton lévő dombháton az őskortól a századfordulóig tartó időszak leletei folyamatosan megtalálhatóak. A feltárást Istvánovits Eszter vezette, aki rövid beszámolót tartott az Ib- rányban még feltárás alatt lévő X—XI. századi temetőről Is. Kiemelkedő jelentőségű a karosi honfoglalás-kori temető ásatá­sa, melyet Révész László végzett el. A gazdag honfoglaló'leletek különösen nagy számban Ismertek hazánk északkeleti vidékéről, közülük Is kiemelkedik az említett karosi. A legtöbb előadás középkori feltárásokról szólt. így Wolf Mária a borsodi földvárról, Németh Péter a nyírderzsi görög ka­tolikus templom műemléki kutatásáról. Fodor László az egri tö­rökkori fürdőépület műemléki helyreállításáról, valamint a kom- poltl leletegyüttesről és végezetül Dankó Katalin a sárospataki Perényl-kúria épületegyütteséről tartott beszámolót. A jól sikerült konferencia második napján a szatmári táj­egységgel, az ottani — zömében még a szakemberek előtt is is­meretlen — templomokkal ismerkedtek a résztvevők. Meglátogat­ták a még műemléki helyreállítás előtt álló nyírderzsi és kissze­keres! illetve a már átadott, s eredeti pompájában látható nagy­szekeres! templomokat. Tarpán a helyreállított freskót, Mátészal­kán pedig az éppen most kibővített és néprajzi „nagytárgyak- kal” berendezett szekérszínt, nézték meg. Nemcsak a szűk szak­mai problémákkal, hanem legalább olyan mértékben a vendég­látó megye múzeumi életével is megismerkedhetett az a több mint 15 régész, aki a Jósa András Múzeum meghívására Nyíregy­házára érkezett. I. E. - K. K. ötvenezren látták idén a múzeumfalut Vendégség a múlt században

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents