Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-17 / 223. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. szeptember 17. —Nehogy aztán engem magázzál, vagy tessékeljél! Tegezz vissza, én még nem vagyok csak hetven éves ... Majdhogynem ezek voltak az első szavai dr. Tajthy Ferencné nyugdíjas óvónőnek, miután a tiszteletére rendezett ünnepségen megismerkedtünk a paszabi óvodában. Csupa lendület, energia, amellett árad lényéből a kiegyensúlyozottság, a nyugalom és a derű. Harmóniája megfogja a környezetében lévő embereket, az ünnepély idejére az. óvoda épülete a béke szigete. Pedig őt is hányta-vetette a sors eleget, újabban meg a megérdemelt pihenés idejét beteg férje ápolásával tölti, évek óta, de megtalálja az életben azokat az apró örömöket, melyek mindig továbblendítik egy esetleges rosszabb hangulatból. Mert ő az élet szebbik oldalára született... Életútja alakulásában fontosnak tartja megemlíteni az előzményeket: szüleinek, a pap-tanító édesapának és édesanyjának 1920- ban el kellett hagynia kedves zempléni lakóhelyét, mert Trianon után a községet Csehszlovákiához csatolták, és a tanítónak hűségesküt kellett volna tennie az új „hazára”, így került Paszabra református tanítónak és a falu népnevelőjének. Sajnos, a tüdővész korán elvitte, az édesanya 3 gyermekkel maradt özvegyen. A kis Mandula — édesapja nevezte el így Margitot a szeme vágása miatt, meg azért is, mert nagyon szerette a Tisza partján mandulafa virágzik kezdetű dalt énekelni — Kecskemétre került a tanítók és tanárok gyerekeinek árvaházába, ahol pályaválasztása eldőlt. Már akkor a kicsiket babusgatta, az árvaház hat óvodáskorú kicsinyét. Az intézet küldte felsőiskolába, Budapestre a gróf Brunszvik Teréz Állami Óvónőképzőbe, és tanulmányait, már csak a taníttatás költségei miatt is, folyamatosan ellenőrizték. Ott végzett éppen 50 évvel ezelőtt. A visszapillantáshoz hozzáfűzi: nemrég volt az 50 éves találkozójuk, Pesten a pedagógus székházban, 38 végzett hallgatóból 22 volt jelen — és ő volt közöttük az egyetlen, aki már dédnagymama . . . Az oklevél megszerzése persze akkoriban nem jelentett automatikusan elhelyezkedési lehetőséget, munkavállalást. Fel kellett iratkozni az országos listára és várakozni, amíg megürül egy állás. Eközben már az első nyári vakációban, 1938-ban megszervezte Pasza- bon az óvoda előzményét, a napközi otthont. A mezei munkán lévő asszonyok gyerekeinek az iskolában szervezték meg a felügyeletet és foglalkozásokat tartottak, a szülők felváltva főztek, hogy egy tál meleg étel minden napra kikerüljön. Hatvan-nyolcvan gyerekről gondoskodott. És akkor határozta el, hogy kiharcolja: legyen Paszabnak rendes óvodája. De odáig még hosszú az út. Először két évig helyettesítette az iskolában a bevonuló tanítót. Akkor a vizsgát még a templomban tartották, az egész falu színe előtt. Felejthetetlen emlék: az egyik elsős tanuló következett, amikor a karzaton megjelent négy huszártiszt, egyikük a későbbi első férje. Kiment az erő a lábából, és azt kérdezte: Ha édesanyád egy liba alá 12 tojást tesz, és 13 kisliba kél ki, akkor hány nem kélt ki? Mire a főkurátor helyesbített: Kisasszony, akkor az egyik tojás kétszikű volt... Végre aztán jött az azonnali utazásra szólító „parancs”: jelentkezzék Kolozsvárott. Katonai szerelvénnyel utazott — 1940-et írtak —; Kolozsvárról Háromszék megyébe, Zabolára irányították, oda postakocsi vitte. Az igazgatónál éppen Gózon Gyula, meg a felesége, Berki Lili és Vörösmarty Lili művésznő vendégeskedett: szép helyre, érdekes társaságba kerül. Lázas izgalommal készült az óvoda kicsinosításával a gyerekek és szüleik fogadására. Ismerte az egész falu, és megszerette — ő volt a kántor is, aki a templomi orgonán játszott az istentiszteleteken. Munka után is a közösségben érezte jól magát, megalakította az ifjúsági egyesületet, irodalmi és dalos esteket szervezett, a lányoknak népművészeti és háztartási szakköröket vezetett, még egy zenekart is verbuvált, annak tagjai búcsúztatták a vasútállomáson, amikor fájó szívvel de el kellett jönnie, a kedvenc dalával: „A kanyargós Tisza partját, ott születtem, oda vágyik vissza az én szívem,- lelkem.” Visszatérve ismét tanított, majd amikor nem volt állása, magántanulókat készített fel vizsgára, a sárospataki polgári iskola megbízásából. Ez a lehetőség 1948-ban szűnt meg, és éppen akkor üresedett meg az óvónői állás Ibrányban, ott helyezkedett el. Ott teljesedett ki pedagógiai pályája, az óvodai oktató-nevelő munka módszertanáról országos lapokban publikált, társszerzőként óvodai tankönyvet írt, amit 30 éve használnak a hazai óvodákban. Közben aktív közéleti tevékenységet folytatott a pártban, tanácsi testületekben, a nőtanácsban. Munkáját elismerték, megkapta a közoktatás kiváló dolgozója és a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetést. Talán magányosságát, fájdalmát próbálta feloldani a sok elfoglaltságban, mert nem akarta elhinni, hogy első férje, aki miatt, a házasságkötés miatt megvált a székelyektől, elesett a fronton. Hét évig várakozott még valami csodára, utána kötött házasságot dr. Tajthy Ferenccel, aki főjegyző, majd tanácsi tisztviselő volt. Miközben az évek során kölcsönösen megszerették egymást az ibrányiakkal, azért nem feledkezett meg egykori ígéretéről, amit a paszabiaknak tett: lesz óvoda Paszabon! Ez Mandula néni, az aranydiplomás óvónő, akinek visszavágyott a szíve a Tisza mellé ügyben kilincselt eleget, míg végre a régi álom valóra vált, óvodának jelölték ki a templom melletti nádfedeles házat, és 1960- ban visszaköltöztek Paszabra. Ezután a felújításért kopogtatott gyakran az illetékesek ajtaján, és 1962-ben megszépült óvodában kezdhették meg a foglalkozásokat. Itt maradt nyugdíjazásáig, gyermekek, szüleik, dajkák, óvodai dolgozók szeretetében, mindvégig a tőle telhető legnagyobb lelkiismeretességgel végezte a feladatot, amit soha nem tekintett munkának, hanem hivatásnak. Ezt a szellemet örökölték tőle gyermekei, és bizonyára nem véletlen, hogy leánya óvónő, fia pedig tanár lett, és mindketten boldogok választott pályájukon. A közösségtől nyugdíjba vonulása után sem tudott megválni. A közelmúltban például egy főzőversenyen vett részt ibrányi asz- szonyokkal, ahol az ő terítékük kapta az első díjat. Elárulja, az „ibrányi rizi-bizit” őzge- rinc-formában készítik el, gombával, zöldborsóval, darált hússal, a tetején tojáskarikákkal — és tormás szósz a kísérője. Ma is szívesen tanít, illetve ad tanácsot mindenkinek, aki hozzá fordul. Az ötvenéves évforduló alkalmából az oktatásügy aranydiplomát ad át a pedagógusnak. Ezt vette át a napokban Mandula néni, és ebből az alkalomból rendezték tiszteletére a kis háziünnepséget Paszabon. Sok szép köszöntő elhangzott ott a családtagoktól és a vendégektől. Egy különösen emlékezetes marad, amit Kundrák Jánosnétól, megyei vezető óvodai szaktanácsadótól hallottunk: — Jönnek hozzánk Szabolcs-Szatmárba sokan tapasztalatcserére, mert az a hírünk, hogy itt különösen jók az óvodai eredmények. Mi a titkunk? — kérdezik. Mondjuk: tapasztaljátok meg magatok, maradjatok néhány napig. Nemrég Japánból járt itt óvónők egy csoportja. A végén azt mondták: az a titkotok, hogy a gyermekkel vagytok szem- magasságban ... Ez volt a titka Mandula néni munkájának is, amit tőle sokan megtanulhattunk . . . B. E. DEÁK MÓR: Otthona van Jöttömre melegség önti el a tájat. A szemem könnyezik. Estére elfárad, a mint a nap. Vörös lesz lassan az ég alja, táskák: szürke felhők gyűltek össze rajta. Mindent elértem, amit nem akartam. Néha már örömöm is telt a bajban, amit nem osztottam meg, senkivel, soha. Minek fájjon másnak? Nekem kell fájnia. Csak valahogy nem találok haza. Ismerek itt mindent. Ismernek. Otthona van kutyának, szélnek. A fájdalomnak is. Pedig az is hamis. Pedig az is hamis. Letérdelek, s lassan bevackolok a földbe. A szív röge lódít, lódítana előre, de a vér lassanként fölszívja a sarat. Arcom életemre tett pénzérme marad. Vietnami mementó Nevezzük akár kíváncsiságnak, akár információéhségnek, ,végül is mindegy, de a lényeg az, hogy az ember élete végéig szorgosan rakosgatja az ismeretszilánkokat mozaikképekké, hogy ami érdekli, az minél pontosabban és teljesebben bontakozzék ki előtte. Néha kiderül, hogy a már felrakott képrészlet nem a helyére került, esetleg az is, hogy egyáltalán nem oda való, netán fordítva illesztettük a helyére, így a korrigálás és kiegészítés művelete állandó kényszerré válik. Bizonytalanságérzetünket pedig csak fokozza, hogy a bennünk élő mozaikképek az esetek többségében nem szembe- síthetők az eredetivel. Hogy mi történt Vietnamban annak idején, mit jelentett az amerikai fegyveres erők jelenléte, arra vonatkozóan a sajtó, a politika, majd a művészet (a szórakoztató iparról nem is beszélve) bőségesen ellátott bennünket információval. Az egyre teljesebbé váló ismeretrendszer birtokában ma már könnyebb eldönteni, hogy hol igazi, hol hamis egy újonnan látott tükörkép, bár soha nem feledhetjük, hogy amit eddig pontosnak hittünk, arról is kiderülhet hamis volta. Sok olyan játékfilm készült már, amelyek témájukat a vietnami háborúból merítették, a jelentősek többsége el is jutott a magyar mozikba. A kívülrekesztettek közül valóban csak Cimino Szarvasvadászát hiányolom; amikor sikerült ezt a filmet megnéznem, nem értettem, miért volt szükség a szocialista országok látványos kivonulására a nyugat-berlini fesztiválról a bemutató idején. Ez a gesztus ahhoz a hangulatkeltéshez hasonlítható, ami korábban Paszternák Zsivago doktorát is körülvette. Bízom benne, hogy egyszer ez a film is látható lesz itthon; ahhoz már eléggé hozzászoktunk, hogy egyik-másik világsiker csak több évtizedes késéssel jut el hozzánk. Szerencsére Oliver Stone filmjére, A szakaszra nem kellett ennyit várnunk, megérkezéséhez két év sem kellett. A rendezőt nem árt néhány mondattal bemutatnunk, mert munkái (forgató- könyvei nyomán készült és önálló filmjei) csak hírből ismerősek számunkra. Oscar- díjas művének főhősét, Christ önmagáról mintázta. A 60-as évek közepén Stone abbahagyta tanulmányait a Yale egyetemen, Vietnamba utazott, ahol először egy saigoni iskolában tanított, majd önkéntesként vett részt a harcokban. Alkotása tehát nem másodlagos élményeken, másoktól kapott információkon, hanem megélt tapasztalatokon alapul. A szakasz mindent átvesz a hollywoodi iskolától, ami abban érték: a hallatlan mesterségbeli biztonságot, az érdekes cselekményt, a részletek pontosságát, a látványosságot; s mindent mellőz belőle, ami ott hagyományos ugyan, de üzleti szempontok vezérlik: a brutalitást mint öncélt, a szuperhős kliséjét, a melodramatikus fordulatokat. E film számomra kevésbé szól a vietnami háborúról, annak ellenére, hogy egyetlen kockája sem mond ellent a bennem élő Vietnam-képnek, hanem csak gazdagítja azt; sokkal inkább szól egyáltalán a háborúról, mindenféle háborúról, arról a mechanizmusról, amely a résztvevők lelkét megfertőzi és átformálja. Ha valaki azt akarná bebizonyítani, hogy azok a gondolatok, amelyek Stone filmjében a háborúra vonatkozóan fellelhetők, korábbi alkotásokban is megtalálhatók, minden bizonnyal sikerrel tenné. De nem tudok egyetlen filmről sem, amely ezt a tartalmat ilyen döbbenetes mélységgel és ennyire hatásosan tudná megjeleníteni. Két olyan mozzanat fogja közre a cselekményt, amelyek önmagukban is sokkíro- zóak. A bevezető képsorban a Vietnamba repülőn érkező katonák tekintete azokban a fekete műanyagzsákokba bot- lik, amelyekben a hazaszállításra váró holttestek vannak. S a befejezés nagytotálja: a felemelkedő helikopterről azt a buldózert látjuk, amely a nemrég befejezett csata ha- lottait túrja a tömegsírba. S ami a két jelenet között lejátszódik, az a személyiség próbája. A főhősé, aki önkéntes háborúba menetelét gesztusnak szánja, mert immorálisnak tartja, hogy mindig a leghátrányosabb helyzetűeket viszik a háborúba; a for- radásos arcú őrmesteré, aki talál ellenséget saját bajtársai között is; a néger katonáé, akit a dzsungelben ugyanúgy megkülönböztetnek mint otthon. S a film pontosan kifejezésre juttatja, hogy a veszélyt csak végsősoron jelenti az a másik, akit a dzsungel úgyis elrejt, valójában a meleg, a rovarok, az eső és a sár, a kimerültség, az egymás iránti gyanakvás és mindenek felett a félelem az a közvetlen ellenség, ami próbára tesz, öli ki a lélekbői a humánumot. A szakasz arra példa, hogy a lehető legegyszerűbb fiimi eszközökkel, formanyelvi trükkök nélkül, ravaszul áttételes képek hiányában is lehet fontos gondolatokat hatásos módon megjeleníteni. És annak ellenére, hogy Stone helyenként nem hisz teljesen a képek erejében, s felesleges levélrészletek szöveginformációjával mondja el azt, amit már egyébként is tudunk, filmje egészen biztos sokszor lesz még hivatkozási alap. Hamar Péter Szembesítés iM^E! Lassan hozzászokunk, hogy időről időre át kell értékelnünk korábban megszerzett ismereteinket. Kétségtelen eredménye ennek az igazsághoz való eljutás, bár az is tény, hogy az eszményvesztés fájdalommal jár együtt. Lengyel József * régi—új könyve a Szembesítés abba a korba viszi az olvasót, amely napjainkban ismét az érdeklődés középpontjába került: a személyi kultusz időszaka ez, amely mérhetetlen károkat okozott nemcsak a Szovjetuniónak, hanem Magyar- országnak is. Mielőtt a könyvvel szembesülnénk, érdemes Lengyel József életrajzából idézni néhány epizódot: 1930-ban Moszkvába megy, itt jelenik meg a Visegrádi utca első kiadása. 1938-ban letartóztatják, a következő év májusában nyolc évi „javító munkatáborra” ítélik. 1947 szilveszterén kiszabadul, Moszkva melletti kényszerlakhelyén, Alekszandrovban él huszonkét hónapig. 1949 márciusában kitelepítettként vissza kell térnie Szibériába, ahonnan csak 1955 februárjában kerül ismét Alekszandrovba. majd augusztusban Budapestre. Az Alekszandrovban töltött huszonkét hónapról eddig keveset tudtunk. Lengyel szeretett volna hazakerülni, de — jóllehet szabad állampolgár volt már — a szovjet hatóságok nem járultak hozzá. A Szembesítés erről a próbálkozásról is szól. A könyv főhőse Lassú Endre titokban Moszkvába utazik, hogy meglátogassa Ba- nicza Istvánt, régi barátját, elvtársát, egykori eszmei tanítványát. Kettejük találkozása a múlt faggatása, szembesülés az eszmével, a történelemmel, a munkás- mozgalommal, a párttal. Banicza megjárta a koncentrációs tábort, mindvégig kitartott; Lassú Endrének nem a fasizmussal szemben kellett az életéért megküzdeni, hanem Sztálin személyi kultusza idején a kommunista ember hitéért harcolt. Megmaradásának van esélye, mert hisz az eszme erejében, másrészt nincs egyedül a magánélet megpróbáltatásaiban. Mindez persze túlságosan leegyszerűsítettnek tűnik, hiszen Lassú Endre — és sok ezer társának az élete is — nem lehetett biztos a másnapi életben egy olyan világban, amelyben nyolc évi börtönt kaphatott egy parasztasszony, mert a nyugati „technikát” dicsőítette, elismerően szólt egy muraközi lóról... Lengyel József pontos látleletet készít Sztálin személyi kultuszáról. Megállapításai találóak, érzékenyek. Nem a történész szemszögéből vizsgálódik, mindvégig az egyéniség világából indul ki. A Szembesítés a hatvanas évek végén íródott, 1971-ben különleges engedéllyel, kéziratként, korlátozott példányszámban, még korlátozottabb terjesztésben jelenhetett meg. Csak sajnálni lehet, hogy ez így történt, történhetett, hogy az íróról szóló szak- irodalom még a létezéséről sem tudhatott. Lengyel regénye semmit sem veszített igazságából, gondolati, érzelmi erejéből. Nem tézisregény, nem a pártalapító Lengyel József memoárja. Azt mutatja fel, ami az Igézőből már ismerős: a minden rettenetén át megőrzött humanizmus az egyedüli érték, amiért élni és meghalni is érdemes. A Szembesítés napjaink sok kérdését is megfogalmazza. Válaszai nem tiszták a szó elméleti értelmében, hiszen a vita Lassú és Banicza között az 1940-es évek végén játszódik a moszkvai Voronszklj utcában, Lassú éjszakai magányában az alekszandro- vi faházban. Sok minden még ezután történik: a Rajk-per, Sztálin halála és Rákosi bukása. Kun Bélát, akinek az ártatlanságában sem Lassú, sem Banicza nem kételkedik, csak öt-hat év múlva rehabilitálják. A XIX. kongresz- szus következik. Érdemes megszívlelni Lengyel József gondolatait: „A kimond- hatóság, a kimondottság oldja fel a zűrzavart, mely így válik elévültté. Tartozásaim pedig: az igazival és valódival szemben vállalt adósság, az elkötelezettséghez való és abból eredő tartozás.” (Magvető, 1988) Nagy István Attila [A KM VENDÉGE KM o Jelenet a „Váratlan szerelem” című színes görög filmből.
