Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-17 / 223. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. szeptember 17. Latinovits és Ruttkai Kiállítás Nyíregyházán A Nyírségi ősz keretén belül szeptember 19. október 9. között a megyei és városi művelődési központban a szabadidős térben látható a Rómeó és Júlia — Latinovits Zoltán—Ruttkai Éva emlékkiállítás. A rendhagyó tárlat fölidézi e két kivételes művész leghíresebb színpadi és filmszerepeit, magánéletének meghitt pillanatait. Kettejük pályája, sorsszerű ösz- szetartozása ma már mítosz. Nem sokkal a tragédia után írta Illyés Gyula Latinovits- ról: „Megsiratnivaló, hogy mint a többi veszélyes zsenit, őt sem tudtuk megtartani.” A Vigíliában pedig 1977-ben Rónay György fölvetette: „jól, helyesen, elég melegítőén szerettük-e azt, akit oly nehéz volt szeretni, mert nehézzé tette, hogy szeressék, és saját magát is csak lázongva, elégedetlenül, csüggedten és önkorbácsolva tudta szeretni?” És Latinovits, akinek — Huszárik Zoltán szerint — „minden napja felért egy forradalommal”, Rómeó, Ci- polla, az Őrnagy, Ványa bácsi, Szindbád, s végül Bozzi úr teremtő megformálója, a bűvös tüzek hordozója, a szeretet-színház álmodója, aki szerint a színész húsában és vérében eleven lelkiismeret, mert a színésznek mégiscsak kptelessége, hogy emberségre tanítson, hazára neveljen, miközben a maga emberségét estéről estére kiosztja, s aki szerint az igazi színház mindig lehetőség szakrális cselekmény bemutatására, az őrült színészkirály, akitől „lázat fogott a nézőtér”, s aki nélkül ma nincs korszerű Ady-értelme- zés, Bálatonszemes határában 1976. július 4-én a József Attila-i sorsot választotta. „Késő délután volt. Szürkülőben. A gyors kigördült az állomásról. A mozdonyvezető egy őszülő férfit látott a töltés mellett. Mintha a szerelvényt kísérné... A vonat sebességet váltott. A férfi hirtelen föllépett a töltésre. Összehúzta magát. Előregörnyedt. És ugrott. Kétféle mozdulat, kétféle szándék keresztezte egymást. A vonatra akart felugrani? Vagy a kerekek alá?” Ruttkai Áva, az itthagyott kedves, tagadja, hogy öngyilkosság lett volna, hisz Zoltán máskor is csinált meggondolatlanságokat, hirtelen határozott, pár napja jött ki a kórházból, tele volt gyógyszerekkel és megoldatlan problémákkal, de tervekkel, ötletekkel és elszánásokkal is ... E legendás kapcsolatról Latinovits azt vallotta: „A szerelem több is számomra, mint pusztán szexus. A szerelem anyaöl is, otthonpótló melegség, a szerelem bölcső is, ka- maszság, gyerekség, játék, a szerelem menekvés is, ka- lafid, egzotikum ... De testvériség is: egység a különne- műségben, vérszerződés, egymás megváltása. Évának én vagyok a második, nekem most ő az egyetlen. Tizennégy évi hűség, tizennégy évi szerelem, .. .nélküle nem tudtam és nem tudok élni. Belém van égetve, és én őbe- lé.”... A színházi és filmbeli pillanatok fotóiból, a leghíresebb filmszerepek videóiból, a rádiófelvételek hanganyagából szerkesztett, különleges élményt ígérő kiállítás alkotói mintha megfogadták volna Ruttkai Éva szavait: „élővé kell tenni, visszahozni a földre, hogy velünk maradjon ... az egyszeri csodát még fel kell éleszteni, be kell mutatni a mának is, az utókornak is.” (K. Zs.) Eddig \ ismeretlen \ József Attila kézirat Makón Egy Makóról elszármazott budapesti lakostól vásárolta meg a makói József Attila Múzeum névadójának eddig ismeretlen kéziratát. A képen: a kézirat két oldala. (MTI fotó) A „vers napszámosának” emlékére A napokban testes boríték érkezett a szerkesztőségbe: feladója a Cserhát Művészeti Kör, amely tagjainak verseskötetét, az Amulett című vékony füzetet küldte el lapunkhoz. A könyvecskéhez mellékelt levélből kiderült, hogy a jelenleg Budapesten működő csoportnak erős a kötődése Szabolcs-Szatmár- hoz, ugyanis a névadó, Cserhát József, a mára már csaknem elfeledett költő, újságíró, szerkesztő, író Balsán született 1915-ben, a Dessew- ffy-uradalom tanyáján. 1920- ban az uradalmi cselédsorsú család fia Vencsellőre került elemi iskolába; a polgárit Nyíregyházán végezte. 1928-ban Budapestre költöztek, ahol az apja házmester lett. A „magyar élet legmélyéről” jött fiú segédmunkás lett a Ganz-MÁVAG-ban, tejkihordó a Rottenbiller utcában. így végezte a gimnáziumot; érettségi után az OTI tisztviselője lett. Itt dolgozott 1957-ig. 1957—1960 között a tapolcai városi könyvtárban találjuk, majd 1961-t.ől a Veszprém megyei Napló kulturális rovatában újságíróként tevékenykedett. 1945- ben lett párttag; 1963-ban megkapta a Veszprém város alapította Batsányi-díjat. A cselédsorsot és a nagyvárosi proletáréletet egyaránt megtapasztaló Cserhát József elsősorban költő volt. Erőteljesen vonzódott a latinos formákhoz; nem került igazán közel hozzá József Attila, Erdélyi József, Sinka István. 1941-ben saját költségén, „A Nyírség kiadása” jelzettel jelentette meg A magra sem ügyel senki című kötetét. Szintén saját költségén tette közzé 1943-ban Kilépünk az állószékből című könyvét. 1948-ban a földosztásról írt tizenkét énekes eposzt: A balsai földet. Pécsett a Sorsunk 1944-ben versciklust hozott tőle; 1957- től publikált az Élet és irodalomban, a Kortársban, a Jelenkorban, az Életünkben. 1948 és 1956 között nem jelentkezett költői alkotással: ezek az esztendők a számvetés, az öntisztázás évei voltak. A Pásztor című költeményben azt vallotta magáról: „Napszámosa vagyok a versnek, nem fejedelme.” Tanítani is szeretne „A kapu” — variációk egy témára, az iserlohni művésztelepen. Ezen a nyáron egy hónapot töltött Iserlohn művésztelepén Módi Péter, aki nyíregyházi, egyébként pedig a Képző- művészeti Főiskola harmadéves restaurátor szakos hallgatója. — A szabolcsi megyeszékhelynek jó kapcsolatai vannak az NSZK-beli várossal, az ottani művésztelep alkotóinak most tavasszal volt nálunk kiállításuk. Talán így került sor az ön iserlohni útjára is? — Nem, nem. Tíz éve él Iserlohnban az az Erdélyből áttelepült szász műértő, műpártoló, aki megszervezte az alkotótelepet. Én Pesten ismerkedtem meg vele, és ő ajánlotta fel ezt a lehetőséget. Éltem az alkalommal, hiszen ritkán adatik meg, hogy egy hónapig nincs más teendőm, mint dolgozni, sőt, utána még egy egyhónapos nyelvtanfolyamra is maradhattam. A szobrászrestaurátor — Milyen módszerekkel dolgoztak? Vagy mindenki úgy hasznosította az időt, ahogyan jónak látta? — Két éve festőket is fogad, elsősorban mégis a szobrászoké az iserlohni művésztelep. Az idén csak fával foglalkoztak a résztvevők. Mecénásunk megadott egy témát, azt kellett feldolgoznunk. Nagyon érdekes volt, hogy kinek mit jelent, milyen formában ölt testet például a kapu. — Azt hiszen, némi magyarázatra szorul, miért lehet fontos az ilyen munka egy restaurátor számára is. — A főiskolán két ilyen szak van. Az egyik festő-, a másikon pedig szobrász-, közelebbről fa- és kőrestaurátorokat képeznek. A mi évfolyamunkon egyedül én tanulok szobrász-restaurátor szakon. Mielőtt felvettek a főiskolára, dolgoztam is a szakmában, Pesten. Régi épületek neogótikus díszeit új kőbe faragtuk, úgy kerültek vissza a helyükre. —A főiskola előtt ez az egyetlen kitérő volt? Már ha egyáltalán kitérőnek lehet nevezni. — Akkor egészen az elején kezdem. Gyerekkoromtól fogva szeretek rajzolni, és szerencsém volt, az általánosban is, a középiskolában is nagyon jó rajztanáraim voltak, biztattak, támogattak. A 2-es gyakorlóba jártam, ott Novák István tanított. Aztán Tóth Sándor javaslatára a szegedi Tömörkény István Gimnázium és Szakközépiskolába jelentkeztem, szobrász szakra. Felvettek. Érettségi után viszont nem sikerült rögtön a főiskola. Előbb Debrecenben műszaki rajzolóként dolgoztam pár hónapig, aztán kerültem Pestre, ahol kőszobrász voltam. Az ELTE művészettörténész szakára is jelentkeztem, végül 1985-ben felvettek a főiskolára. A megyéből talán én leszek az első, aki szobrász-restaurátor szakon végez. A középiskolai tanári diplomát is szeretném megszerezni. — Csak úgy, a biztonság vagy célja is van vele? kedvéért, — Szívesen tanítanék. Iserlohnban életemben először dolgoztam fával-, és ott is gyakran gondoltfm rá, milyen nagy segítség, ha valaki megmutatja, hogyan kell az anyaggal bánni. Hiszen a művészszakmának is megvannak a maga fogásai, ezeket meg lehet tanítani, amihez nekem nagy kedvem lenne. Ezért is örülök, hogy Nyíregyházán megkezdte működését a művészeti szak- középiskola, amelynek igazgatója bátorított is. Szívesen visszajönnék, amikor végzek. Talán a múzeumban is hasznomat vehetnék. — Nem bánja, hogy messzire kerülne a fővárostól? — Nem. Én elsősorban dolgozni, tanítani szeretnék, és ha lehet, itthon. Pestet csak a múzeumok miatt sajnálom, mert a műveket nem elég fotókon, reprodukcióként megismerni — látni kell őket, eredetiben. Jártam Firenzében, megnéztem Amszterdamban a Remb- randt-képeket, Kölnben a Ludwig-gyűj- teményt, és meg kell mondanom, ezek- után tudtam igazán értékelni az itthon található műveket is. Gönczi Mária Zaklatott életében nyugalmas periódust valószínűleg csak a Veszprém megyei Naplónál eltöltött idő jelenthetett számára. Weöres Sándor 1974-es emlékezésében írta róla: „klubokat, olvasóhelyiségeket, zenei-irodalmi előadássorozatokat alapított”. Óriási munkabírása volt. Megviselte, hogy első házasságából született leánya elhagyta az országot; haláláig várta vissza. Ötvennégy évesen látta meg először a tengert: a Napló jutalomüdülésre küldte Bulgáriába. Már visszafelé utazott, amikor 1969. augusztus 6-án éjjel, a bukaresti gyorsvonaton a szívinfarktus végzett vele. Illyés Gyula „vidéken kallódó tehetségnek”,- Weöres a „költészet közkatonájának nevezte”. Pedig Cserhát több is lehetett volna, hiszen fiatalon a Kelet Népe, a Magyar Csillag, az Erdélyi Helikon is közölte írásait. Mégis, önálló kötete, amely állami kiadónál jelent meg, az Alszik a szarvas, posztumusszá lett 1974-ben. Költői értékeit Tan- dori Dezső méltatta a Duna- táj 1981-es második számában. A veszprémi fiatalok róla, a József Attila-díjas alkotóról nevezték el öntevékeny művészeti körüket. Az ő működésük eredménye az Amulett című füzet,.amely Cserhát József élete párjának Ihász-Kovács Évának, a kör vezetőjének, valamint Jákói Attilának és Verebélyi Grétá- nak a verseit tartalmazza. A kötet szimpatikus bemutatkozás, noha Ihász-Kovács Évának 1983-ban már megjelent az első kötete Viszem tovább címmel. Hármójuk közül talán az ő versei a legérettebbek, leginkább kimunkáltak; bennük egy kiforrott lírai egyéniség élményei tárgyiasulnak. A többnyire szabadversekben gondolkodó költőnő „asszonyi szemmel” látja és láttatja a világot, ám látásmódjában a morális indulatok, a természetlátás, a békevágy éppúgy megszólal, mint a szerelem, a melegség utáni örök emberi igény. „A fellegekbe burkolt Messzeséget” ostromló akarat hallatszik szavaiból, miközben az intim szféra bensőségességét is érezzük. Jákói Attila, aki „Cserhát József egyetemén” tanulta a versírást, egyelőre kevésbé lelte meg önmaga kimondásának legadekvátabb kifejezőeszközeit, bár egy-egy strófája már értékes folytatással biztat. Verebélyi Gréta hangja meleg, a család, a személyiség rejtett világa mutatkozik meg többnyire rövid terjedelmű költeményeiben. Cserhát József szülőföldjének versszerető olvasói örülhetnek annak, hogy a költőt más országok fiai is magukénak érzik, emlékét ápolják. Hadd álljon itt emlékeztetőül Ihász-Kovács Éva műve, amely a kötet darabjaitól elkülönülve érkezett szerkesztőségünkbe. D A Cserhát Művészeti Kör ^ ' Ihász-Kovács Éva: A rózsák Cserhát József emlékének * Alkonyodik. Szemeimben lobognak dacos ősök. Talán ők mozdulnak csontjaimban is, világítanak ismeretlen, mint foszforos, távoli csillag. Helyettük kutatom a lehetetlent, a valóság lombikjaiban, s létezem — öntudatlan — egy léttelen pontra cövekelve. Merészen állok ma vészben. Belőlem születnek az ezüsthajú égitestek, jaj, iszonyatos szakadékok keletkeznek bennem naponta, vérrel összekevert habarccsal beföldelem a gödröt ahova temettelek, amelyből — íme mégis feltámadtál. Fölemelem szétzúzott koponyádat. Fölemelem kettőnk kihunyt Szerelmét. Fölemelem, hogy éljen! Elkékült, kései vendég, élesztgetem-hidegbe-melegbe csecsemő-testét pólyálgatom hótiszta-patyolatba. Csupa ősi a mozdulatom; micsoda életösztön, támadni, s feltámasztani a halálból! Pedig fekete seregei itt sorakoznak, hangjuk — csau-kutyáké . . . Irgalomnélküli súlyos ítélet a hangjuk. De én felemelem összeforrt csuklód a magasba a felhötlenségbe, a fénybe emellek. Az áldott munka a szemfödelet ■» letaszítja szívünkről. S már tudom, hogy Veled indulok élni. Világnagy szíved lombjai közt, a diadalmas alkony küszöbénél, pedig már elhervadtak a rózsák ...
