Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-17 / 223. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. szeptember 17. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN Van egy kislány Vámosatyán, akire rámosolyog rövidesen a szerencse — talán. Két éve, hogy otthon ül, nem tud mit kezdeni az érettségijével, most hátha akad neki egy népművelői állás helyben. — Kitanulnak szegénykéim, utána el is mennek, és így maradunk mi ifjúság nélkül — jegyzi meg az iskolában Koncz Sándor igazgató. A tények önmagukért beszélnek: ebben a faluban a lakónépesség 1960 óta több, mint harmadával csökkent. Persze a rekordernek mégsem Vámosatya számit, hiszen a beregi térségben mások még nagyobb veszteséget kénytelenek elkönyvelni. Hovatovább fiókák nélkül marad az ősi kuruc fészek, Tarpa, hiszen itt az 1960-as 4381 helyett mára két és félezren sem laknak. Lónya népessége pedig majdnem felére csökkent, a hajdani Kis- és Nagylónya helyett ildomos lesz Ló- nyácskára keresztelni az alig több, mint ezer lakos miatt. Pusztul a falu, néptelene- dik a határ széle. Mert ugyanezeket a riasztó adatokat lehetne sorolni a fehérgyarmati térségben, nem különb a helyzet a Dél- Nyírségben, hogy utána már szét se lehessen választani az okot és okozatot: azért szegények a határmenti vidékek, mert kevesen élnek itt, vagy azért nem fordít rájuk kellő figyelmet senki, mert nem érdemes költeni a drága útra, telefonra, bolthálózatra, ugyanis előbb-utóbb alig lesz, aki igénybe veszi. Első megközelítés Nem mintha * feltétlenül ingerelni akarnám a „gyepükön” élőket, a sorsukkal szimpatizánsokat, de induljunk ki a gazdasági megfontolásokból. A határ mente eleve azt adja, hogy távol vannak mindenféle gazdasági, kereskedelmi központtól. Szállítani kellene, ugyanakkor nincs vasút, az úthálózat elavult, a telefonnak nevezett kurblis masinát már Afrikában is megmosolyogják. Ez viszont még csak körülmény. Adottság viszont a föld, amely többnyire gyenge minőségű. Nem azért, mintha azon nem volna érdemes termelni, mintha a rétek, legelők nem kínálnák a dús takarmányt a jószágoknak. A termelőszövetkezetek mégsem ezért gyengélkednek. Az a legnagyobb bajuk, hogy nem tudnak, nem tudhatnak okszerűen gazdálkodni, igazodva a természet adta feltételekhez. Akkor ugyanis nem ennyi tagra, alkalmazottra lenne szükség (akiknek a jövedelme sokkal több munka ellenére is kisebb, mint más vidéken élőké). De hová küldjék az embereket? Dobálózunk közgazdasági fogalmakkal, mert rá kell jönnünk, hogy a ráolvasás helyett a szocializmusnak nevezett átmeneti társadalomban is csak egyfajta gazdaság létezhet, olyan, amely megfelel a piaci viszonyoknak. Ha pedig említettük a valóságos piacoktól való távollétet, akkor megemlíthetjük a többi piacot is, amely akarva, akaratlanul érvényesül. Kezdhetjük a tőke piacával. Akinek lyukas a tarisznyája, annak hiába tömik teli meliorációs milliókkal, támogatási pántlikákkal, mert úgyis szétszóródik minden. Mocsaras talajra csak úgy szabad várat építeni, ha előbb jól leásunk, megtaláljuk a biztos altalajt. Addig viszont. .. Folytathatjuk a munkaerőpiaccal, amit szabolcs- szatmári viszonylatban nem akarunk elismerni. Ismeretesek a kifakadások, a tulajdonképpen jogos felszólalások, hogy miért keres kevesebbet az e tájon dolgozó munkás, mint a más vidéken, élő. Pedig egyszerű: amíg a kevesebb pénzért is van jelentkező, addig saját maga elleni merényletet tesz az a fővárosi gyár, amely nem a szabolcsi gyáregység alacsony béreivel egyensúlyozza ki a pesti magas kereseteket. (Az már más kérdés, hogy mindehhez különböző elméleteket lehet faragni a szakmai kul- túrától kezdve az elhivatottságig, miközben a pesti gépekre is azok kerülnek, akik innen menekültek a munkásszállók sivárságába.) Kölesén lakó asszonyok nyilatkoztak az újságban, milyen jó, ha helyben biztos munkát találnak. A varrodai keresetekről kevés szó esett, de végülis elkoty- tyantották, hogy nekik áldás az a három-három és félezer forint is. Mégsem mehetek oda agitálni, hogy emberek: ez a pénz, a nyolc órás munka ára, tulajdonképpen nem több a hivatalos létminimumtól. Ez az, amire azt mondják, éhen halni sok, megélni kevés. Persze ugyanígy lehetne sorolni tucatnyi termelőszövetkezeti melléküzemet, ahol a Jádaszegezéstől a cipőfelsőrész-készítésig sok mindennel foglalkoznak. S be kell látni, hogy többnyire „uraságoktól levetett”, ósdi gépeken, gyengén fizető normákkal. Második megközelítés Varázslatos Szatmár-Be- reg, érintetlen természeti környezet, ahol tiszta a szó, nyílt a tekintet. Idilli a kép, májusi verőfényben mi szép is lehet elheveredni a Tisza partján, avagy őszi estén merengeni a pattogó szikrák mellett, ahogy fortyog a lekvárfőző üst. Ez a táj, amelyik megmarad mindig jó emlékezetünkben, ez az a szülőföld, amit elfeledni sohasem lehet. Megindító riportok, szép filmek szólnak minderről — azoknak, akik elmentek. Szégyenletes hazugság mindez. (Engedtessék meg, hogy egy olyan vonja magára mások haragját, aki apai ágon több száz éves szatmári létet tudhat maga mögött.) Mert semmit sem ér a táj szépsége, ha nem nyújt életlehetőséget. Mert azt is le kell írni, milyen a vigasztalan novemberi eső, amikor rég átázott a föld, a keskeny járdáról sem lehet lelépni, ha nem viselünk (természetszerűleg!) gumicsizmát, s az egy szem falusi boltban vagy felírtak bennünket a kenyeres listára, vagy odavetik, ott vegyünk, ahol eddig is megvettük a kenyeret, menjünk csak a városba. (Ami lehet húsz vagy harminc kilométer, jöhet a busz, vagy aki mellékutcán lakik, az elakadhat a sárban még akkor is, ha lenne autója, s nem sajnálná, hogy ennyivel többe kerül a mindennapi betevő.) Ne kívánják, hogy felvonultassam mindazokat az érzékletes példákat, amelyek az ott élőt taszítják, amelyek miatt fogy a népesség. ★ Csaroda felől érdemes Gelénesre menni. Nem mintha szebb képet kapna az ember a faluról, de a kerítéseken, falakon átlátó szemmel figyelhet a változásra. Rikít a világoskék fal, árulkodik az ízlésről az út jobb oldalán, az egyik tehetős házban. (Nagygazdák szerettek volna valamikor ilyet.) — Ügy mondják, mi cigányok vagyunk. De ne azt nézzék. Mert ugyanúgy dolgozunk, mint bárki más errefelé — mondják szinte kórusban az asszonyok, akik otthon vannak hétköznap délelőtt. * Milák Miklós nagy családot tudhat magáénak. Tizenegy gyereket nevelt fel, ott a szomorúság, hogy közülük három intézeti lett, nem tud beszélni. A családfő ötvenéves fejjel a barabási tsz-t hagyta oda, most Naményba jár, a vízügyhöz, akár két nagy fia, mert biztosabb pénzt lát. Ennek a sátortetős háznak hajdanán maguk vetették a vályogot, rakták a falat. De jut másnak is, a most nősült fiú egy kicsit feljebb már új házba költözhetett, családi összefogással épült az is, bárki megnézheti. <■— A munkásembernek helye van. Addig megy a család, amíg nem kerít munkát neki — vallják azoknál a lehetőségeknél, amelyek miatt ezekben a falvakban harmadára fogyott a népesség az utóbbi negyedszázadban. A szomszéd faluban, Vámosatyán búcsúzni jött az iskolába a 19 éves nevelt fiú, Dénes. Megnősült, az apja helyett apja igazgató bácsitól, Koncz Sándortól köszön el ifjú feleségével. Nem kerül messze, Vitkára költözik, állami gondozott gyermekkora után ezen a tájon találhat magának szülőföldet. Kicsiny iskola, amelyik tartja magát. Egy-egy osztály alig több 15—20 gyereknél — legalábbis a helybeliek közül — mellettük a családoknál nevelkedő állami gondozott gyerekek növelik a létszámot. — Mindig az az elsődleges célunk, hogy a gyermekeink továbbtanuljanak — mondja mindeh pátosz nélkül, a bölcs emberek nyugodalmával Koncz Sándor. Tudja, hogy így lesznek szakemberei a falunak, a termelőszövetkezetnek, így kaptak vissza kollégát az iskolába, hiszen mégiscsak könnyebb életet kezdeni a szülői ház oltalmában. Aztán ahogy hirtelen számba vesszük a most végzett nyolcadikosokat, kiderül, hogy nem csak tsz-ösztön- díjas van, hanem olyan is, aki Nyírbátorban a cipőgyártást tanulja, a másik Nyíregyházán élelmiszerfeldolgozó szakmunkás lesz. A helyi viszonyok ismeretében már látszik, hogy többek között ők azok, akik nem térnek vissza szakmával a kezükben. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tudnának e tájon mit kezdeni másutt megszerzett tudásukkal. Elismert erőfeszítések A megye, az adott régiók vezetőinek sok-sok törekvése ismeretes, amely mindmind a helyzet változtatását — a hozzávaló anyagiak híján leginkább: szeretné. Akarat is van, azonban a mostani erőfeszítések többnyire csak esélyegyenlőséget teremtenek meg. Azt az esélyt a térség fiataljainak, hogy ha nem itt, legalább másutt értelmes emberi életet tudjanak kezdeni. Az állításhoz persze példák kellenek. S visszaem- lékszem Kovács István szavaira, aki a fehérgyarmati szakmunkásképzőt vezeti. Jólesik hallani, hogy a kisvárosi „mindenki mindenkit ismer” mentalitásnak olyan haszna lehet, az igazgató kérő szavára mégiscsak indítanak lányoknak szakmunkásképzést, lehetnek majdan varrónők — valahol. A fiúk sorsa sem különb, de legalább nekik is szakma lesz a kezükben. — Gazsulálás ez a vállalati vezetők előtt — ismeri be az igazgató a beiskolázás valóságát. Ugyanakkor ő az, aki látja a szülői óhajt: — Szakmája legyen a gyereknek, majd lesz valami belőle — mondják. Közben számba vesszük, milyen esélyei vannak a pályakezdő fiataloknak. A kötő-hurkoló szakmunkásokat a HÓDIKÖT fogadja. A harminc ruhásból viszont csak tíz kell a szövetkezetben. Géplakatosnak húszán tanultak, három-négy kapott rögtön állást a szakmájában. Bármennyire divatos autószerelőnek lenni, ha a végzett 12 tanulóból egyet fogadnak. A 14 esztergályosból négynek ajánlottak állást. Ne folytassuk a sort... Megszületik a következtetés, ami nyilván nem hat az újdonság erejével annak sem. aki alig érdeklődik e vidék iránt, s annak sem, aki felelős lenne sorsáért: — Amennyiben nem lesz új ipari háttér, akkor itt nagy baj lesz a fiatalok foglalkoztatásával — vallja Kovács István. Összecseng ezzel a vásá- rosnaményi országgyűlési képviselő, Szűcs Gyula városi KISZ-titkár beszámolója, ami a környék foglalkoztatási lehetőségeiről szói. „Az üveggyár telepítése óta (1980) városunk és vonzáskörzetében új ipari üzem nem létesült. A nyolcvanas években jelentősen nőtt az ingázás a területről, amivel egyidőben az elvándorlás, az ipari centrumok környékén való letelepedés tendenciája erősödött” — írja le. Szavai még fájdalmasabbak : — Akinek van bátorsága, szaktudása, az elmegy. Emiatt szellemi csonkulás következik be a területen. Az utóbbi években a leépítésekkel négyszáz munkahely szűnt meg, lehetetlenné vált 150—200 érettségizett fiatal és szakmunkás elhelyezkedése. ★ A hírlapíró kivel vitatkozzon? Felsejlik az egyik oldalon, hogy a vándornak hitt cigány letelepszik egy faluban, a rokonság közelében akar maradni, s hiszi, hogy ha akar, akkor igenis kap munkát. Rémlik egy korábbi találkozás a barabási egyház kurátorával, aki a debreceni református kollégiumba adta gyermekeit. Már az elhatározáskor tudnia kellett, ők is hozzájárulnak rövidesen a falu népességének fogyásához. Jobban tette, hogy elmenekítette a reménytelenségből a jövőt jelentő fiatalokat? Honnan az erő, a legendás néptanítókat megszégyenítő akarat Koncz Sándorban, aki még az állami gondozott gyerekből is beregi fiatalt farag? Neki lenne igaza? A másik oldalon a KISZ- titkár az ifjúsági mozgalom mozgósító erejű politikai eszközeinél nem ajánlhat fel többet — legalábbis ami a hatáskörébe tartozik. Bár van egy mondata, amit még nem rögzítettem: — A hátrányos helyzetű térségek felzárkóztatási programjáról a kormányzat már elfeledkezett. (Ez pedig a maga és képviselőtársai leckéje. Hihetik, hogy egy terület előtt váltak hiteltelenné, amikor országos figyelemben reménykedtek, s helyette mások kipipálandó feladatnak tartották néhány száz millió forint pályázati pénz odaítélését úgy, hogy azzal a helyzet egyáltalán nem változik semmit. Marad az állott víz a határ menti térségekben, legfeljebb az elvándorló népesség szikkasztja kissé a gondokat.) Bírálat helyett Az írás utolsó soraiból derül ki, hogy tulajdonképpen lenne egy program a felzárkóztatásra. Az már nem világlik ki, hogy a tények felsorakoztatásán kívül a megyében «milyen megoldási módok kristályosodtak ki azért, hogy legalább a romló folyamat megálljon, ne nőjön a távolság. Könnyen kiderül, hogy azért sem tudjuk elmondani a panaszunkat, mert becslésekre, hipotézisekre támaszkodunk. Hiszen ez a szó, hogy munkanélküli, a borsodi kohászokat riogatja. Ott tételesen sorolják, hány embertől kell megválni, ha becsuknak egy üzemet. Itt viszont a tanácsi munkaerőszolgálat csak akkor tudja, hány fiatalnak kellene pontosan munkát adnia, ha jelentkezne az irodáján. (Ami eleve felesleges, mert úgy sem tudnak állást ajánlani.) Pedig másutt erre már kitaláltak megoldásokat. Nem alamizsnáért kell könyörögni, hanem jogos igényeket bemutatni. De egyelőre egyetlen megyei anyagban sem láttam — lehet, hogy tájékozatlan vagyok —, ahol követelnék a pályakezdők részére, az elhelyezkedési támogatásnak vagy akármi másnak nevezett segélyt, állampolgári jogon járó támogatást, vagy ennek valamilyen módozatát — mint lehetséges kényszerítő eszközt. A képviselőt sikerült „felcukkolnom”, mert így fakadt ki: — Aki nem akarta látni három-öt évvel ezelőtt, hogy a megyében mekkora feszültségek lesznek, akik dönteni tudtak, de csak tanácskoztak, jeleztek, azok is felelősök. Féltem Szatmárt, Bereget, a Dél-Nyírséget. Mert az sincs, aki kimondja, ennyi embert nem képes eltartani ez a terület. S az sincs, aki az ellenkezője érdekében hathatósan tenne. Mert a mostani üzemecskék szép- ségflastromnak bizonyulhatnak egy lázas'betegen, de a gyógymódnál legfeljebb úgy vagyunk, kaptunk már egy receptet, csak éppen alapanyag híján nem készült el a hatásos gyógyszer. (Talán mégis jobb volt borsodinak születni, mert onnan, a hegyről nagyobbat lehet kiáltani, mint a távoli végekről.) Sd Kiszáradó állott tíz IM O
